Nem ébredt még fel önben a vágy, hogy kalandregényt írjon? Az első két regénye – Délután apámmal (2020), Ablak az Ontario-tóra (2022) –, különösen az utóbbi egyes részei alapján már ott mocorgott bennem ez a kérdés. A most megjelent mű dél-amerikai történései pedig még inkább megerősítettek ebben. Szóval van-e ez irányú írói késztetése a családi és a párkapcsolatok titkainak felfedése, problematizálása mellett, ami a könyveit jellemzi?
A kalandregény csak elterelés. 2006-ban hat hetet töltöttünk Dél-Amerikában, hat országban fordultunk meg, ténylegesen jártam az inkák földjén, megmásztam a Machu Picchut is. A túránk alatt végig jegyzeteltem: ez volt a kiindulási pontom, amikor belefogtam a regénybe. Végül a könyvben csak a perui, a bolíviai és némileg a chilei élményeim köszönnek vissza, de az írás folyamán ez a szál egyre inkább háttérbe szorult, noha akár egy önálló kötet is épülhetett volna rá. Volt ilyen gondolatom, amikor megakadtam az írásban. Nehéz volt ez a könyv, fizikailag, lelkileg. Ám valóban, engem sokkal jobban érdekelnek a lélektani vonatkozások, egy család működésének, a családon belüli viszonyoknak a bemutatása.
Na és az Albatrosz-sorozatban megjelenő Rejtő-regények felemlegetése?
Annak alapvetően az a funkciója, hogy pozicionáljam vele a karaktert: egy középosztálybeli, majdnem értelmiségi családban nőtt fel – a gyerekkora a nyolcvanas évekre esett –, ahol főleg Rejtő könyveit olvassák. Én is rengeteg Rejtőt olvastam annak idején. Maga a történet azonban 1998-ban indul, amikor a fiatal nő, Ágota az apja halála és az öccse Torontóba költözése után naplóírásba kezd, és 5 évvel később zárul le, amikor az öccse eltűnését követően befejezi a róla írt elbeszélést.
Sokféle műfaji jegyet ötvöz a regénye – családregény, felnövéstörténet, anyaregény, művészregény akár –, de melyiket tartja központinak, ha feltétlenül be kellene sorolni?
Az anya van a középpontban, az anya körül szerveződnek az események, ezért elsősorban anyaregény. Fontos azonban megemlíteni, hogy ha az előző két könyvemhez hasonlítjuk, akkor ez a regény áll legtávolabb az életrajzi ihletettségtől. Még annak ellenére is, hogy az anya karakterét a saját anyámról mintáztam – de olyan sok lényeges vonást megváltoztatva, hogy már csupán számomra felismerhető!
A regény jelentékeny része az anyját ápoló-segítő 34 éves, költői-írói tehetséggel és ambíciókkal rendelkező tanárnő, Ágota naplójából és a Kanadában eltűnt testvérének, Tomnak az életét és dél-amerikai utazását elmesélő történetből áll. Miért volt szükség erre a fiktív közvetítettségre?
Kétfelől közelítve tudok erre válaszolni. Az első ok technikai, mivel két részletben írtam meg a szöveget: előbb a dél-amerikai utazást, majd Ágota naplóit. Utóbbiak az első verzióban levelek voltak, amiket Ágota írt az öccsének az eltűnése előtt. Ám ez nem bizonyult jó megoldásnak, a levelek beszűkítették a nyelvi lehetőségeket. A naplóval sokkal szabadabban lehetett dolgozni. És izgalmasabb is így a fikción belüli fikció. A másik oka ennek a narratív áttételnek pedig az, hogy azt kutattam, hogyan marad magára Ágota. Hogyan zsugorodik egyre inkább az élettere. Ennek a bemutatásához az öcsnek el kellett tűnnie a képből. Viszont ennek az eltűnésnek a feldolgozásához Ágotának a képzeletére kell hagyatkoznia, meg kell írnia Tom saját történetének a kezdetét – ez afféle gyászmunka, gyászfeldolgozás. Olyan, mint amikor elrabolják valakinek a családtagját, és már nincs remény arra, hogy életben találjuk, mégis látni akarjuk a testet, mert ez egyfajta megnyugvást ad, bizonyosságot, véglegességet. Így lehet békében útjára engedni.
Ágota azzal, hogy a testvérét tulajdonképpen regényalakká teszi, bármit kitalálhat vagy kitálalhat róla. Akár bosszút is állhat korábbi valós vagy vélt sérelmeiért.
Ágota alapvetően szenved az emberi kapcsolataiban, ő ezeket csak alá- és fölérendelt szerepben tudja megélni, a hatalom által eltorzított viszonyokban érzi otthonosan magát. Ez a kor szelleméből és a családi mintákból fakad. A nyolcvanas években jó volt felnőni, de visszatekintve már látom, hogyan nyomta össze az embert a diktatúra. És hogyan nyomaszt kicsit hasonlóan a jelenlegi helyzet. A hatalmi játszmák fontos szerepet játszanak a regényben. Ágota féltékeny az öccse és a barátnője korábbi, egyenrangú kapcsolatára. Ezért elképzelhető, hogy bosszút áll, amikor az öccse utazását úgy írja le, hogy az kénytelen kiszolgáltatnia magát az útitársainak. De ez ismét elterelés: Ágota az öccse utazásában tulajdonképpen magáról beszél, a saját vágyait vetíti ki, a saját életének megoldhatatlan problémáit igyekszik feldolgozni ebben a fikcióban.
A nyolcvanas években jó volt felnőni, de visszatekintve már látom, hogyan nyomta össze az embert a diktatúra.
Miért esett Csepelre a választása a család lakhelyéül?
Fontos volt, hogy a helyszín egyszerre legyen Budapesten, a belváros könnyű elérhetőségével, mégis egyfajta vidékiességet sugározzon a családi házat övező almafás kerttel. Emellett szükségem volt a Duna-partra, hiszen Tom evezőssztorijainak is passzolniuk kell. Felmerült még Pesterzsébet és Soroksár, ám végül Csepel mellett döntöttem, mert bár nem vagyok annyira nagy ismerője a városrésznek, vagy éppen ezért, de az említett okokból a hely egyfajta egzotikummal bír számomra a fővároson belül.
A család története azonban nem annyira egzotikus, inkább talán tipikusnak mondható. A csapodár apa meghal, az öcsnek nyoma vész, az anya basáskodik a vele együtt élő, őt ápoló lányán…
Igen, ez egy viszonylag átlagos, mondhatjuk, közép-európai családmodell a szétesettség tekintetében. A korábban periférián mozgó anya kerül a központba az apa halála után, ő veszi át az irányítást a családon belül. A hatalmi viszonyok megváltoznak: az anya megerősödik, és addigi alárendelt szerepébe a lánya kerül.
De szerepcserékkel mintha a kapcsolatok jellege is megváltozna.
Megszűnik a szeretet, valóban, vagy legalábbis áthelyeződik. Az apa volt a család szeretetközpontja, hozzá mindenki kötődött, dacára annak, hogy sem a feleségéhez, sem magához a családhoz nem volt hűséges, hajszálon múlt, hogy velük maradt, és nem lépett le az egyik szeretőjével. Ám valahogy ez a tulajdonsága még erősített is a pozícióján. A betegsége után pedig újra egymásra találnak az anyával, beköszönt egy utolsó aranykor, a halál közelségében.
Meddig terjed egy szülő-gyermek kapcsolatban az egymás iránti felelősség, ha a szeretet már nem játszik szerepet?
Maradni vagy menni? – ez a dilemma vonul végig az egész történeten. A lány magára hagyhatja-e az anyát, vagy ki kell várnia, amíg meghal? Mint szülő azt gondolom erről, hogy a gyereknek nincs ilyen kötelezettsége, vagy nem kellene, hogy ilyen kötelezettsége legyen. Hogy az anyját vagy az apját gondozza. Ezt egyetlen dolog indokolhatja: ha erős a kötelék közöttük. Ha nem adsz, nem is követelhetsz. Mondjuk eleve nem követelhetsz, mert szeretet vagy van, vagy nincs. Ágota miért marad mégis az anya mellett? Ennek részben a neveltetése, a családi minták a magyarázata. Az anyja az anyósát ápolta sokáig, miközben alá volt rendelve a férjének. Ezekből a mintákból egyrészt nagyon nehéz kitörni, másrészt Ágota érzi, hogy az anyjának valóban szüksége van rá, ha magára hagyná, képtelen volna ezzel a bűntudattal élni.
A szülő-gyerek gondoskodásnak egy másik lehetséges változatát nyújtja a regényben az idősek otthonában élő Erzsébet, aki ráadásul még anyagilag is támogatja az unokáját, Ágota barátját.
Ő az anya és Ágota kapcsolatával szembeni kontrasztot képviseli. Erzsébet hangsúlyozottan jó kedélyű, élvezi az életet, mégis önként választja az idősek otthonát, míg az anya bezárkózik, eszébe sincs felszabadítani a gondjai alól a saját gyerekét. Erzsébet független, önálló személyiség, Ágota éppen emiatt vonzódik erősen hozzá.
Az anya bezárkózik, eszébe sincs felszabadítani a gondjai alól a saját gyerekét.
Az említett Erzsébetről derül ki, hogy irodalmi szerkesztő volt évtizedekig egy kiadóban, s többször mesélni szeretne Mándy Ivánról Ágotának. Találkozott valaha személyesen az önéhez hasonlóan szintén szikár, szótakarékos írásmódjáról ismert íróval? Hogy került be a regénye lapjaira? Kereste valaha az irodalmi nagyságok társaságát?
Nem találkoztam vele, de mindig nagy kedvencem volt. Szeretem az irodalmi utalásokat a szövegeimben, és amikor azon gondolkodtam, most épp ki legyen az – Rejtő mellett –, Darvasi Ferenc barátom elárulta, hogy egy Mándyról szóló monográfián dolgozik. Mesélt néhány történetet róla, és úgy találtam, nagyon jól beleillik a regényem világába a gavallérsága, az álmodozó karaktere, és azt már könnyű volt elképzelnem, hogyan udvarolhatott Erzsébetnek. Harmincöt-negyven éves korom előtt amúgy abszolút nem közelítettem az írói körökhöz, talán csak a könyvhéten álltam be egy-egy hosszan kanyargó sorba dedikáltatni.
+1 KÉRDÉS
Meddig él egy anya?
A regény címe nemcsak arra utal, hogy mennyi terhet bír elviselni az ember, hanem arra is, hogy ténylegesen meddig él bennünk valaki, akit szeretünk. Meddig hordozzuk magunkban a felmenőink emlékét, génjeit, a tőlük kapott viselkedésmintákat. Meddig léteznek? Halványodnak, de kikophatnak-e belőlünk véglegesen? A gyerekeim mit visznek tovább? Anyám hangja, amikor fáradtan leroskad mosogatás után, apám mozdulatai, ahogy a nyakkendőjét köti, helyzetek, amelyekben ugyanúgy könyörtelen maradok, megbocsátok, ujjongok, vagy épp elvesztem az önuralmam, mint ők.