Ahol mérhető a boldogság

Bhután festői hegyekkel tűzdelt, apró himalájai királyság, mindössze 700 ezer lakossal. Olyan ország, ahol a kívülálló azt érzi, megállt az élet. Itt az úton nem a motoros üti el a tehenet, hanem a tehén a motorost, és mindenki ráér kitölteni egy négyórás kérdőívet, ami megmondja, egytől tízig terjedő skálán mennyire boldog. Bhutánban ugyanis mérik a boldogságot: a megállapított indexeket pedig visszaforgatja az állam, beépíti ötéves fejlesztési tervébe, hogy legközelebb még magasabb számok szerepeljenek a kimutatásban.

Zurbóék filmje – mely az idei Sundance fesztiválon debütált – egy házról házra járó boldogságügynök, Amber Gurung mindennapjait követi, aki maga is rászorulna egy alapos közérzetmérésre. Történetében összefonódik az egyéni és az általános: foglalkozását leginkább a népzenegyűjtéshez hasonlíthatnánk – annyi különbséggel, hogy ő nem dalokat, hanem emberi sorsokat gyűjt. Legkülönfélébb találkozásai széles, heterogén tablót rajzolnak a társadalomról, utazásai mögött ugyanakkor fokozatosan saját tragédiája is felsejlik. A nepáli család állampolgárságát még a férfi gyerekkorában elvették, és azóta sem kapták vissza. Az ily módon cselekvés- és mozgásképtelenné vált Amber egyedül ápolja beteg édesanyját, miközben egyetlen vágya az, hogy szerelmet találjon.

Az első néhány megkérdezett ember válaszai megelégedett békét sugallnak: a bhutániak végzetükbe belenyugvó, egyszerű és dolgos, keveset pszichologizáló emberekként jelennek meg (hasonló életfilozófia lehetőségét villantja fel Wim Wenders legutóbbi filmje, a Tökéletes napok). Az így előrevetített, az európai civilizációtól elzártan élő, naiv és egyszerű ember képét fokozatosan árnyalják – ha nem is írják felül – az újabb és újabb sorsmetszetek, melyekbe a kameraszem bepillantást enged.

Hogyan él egy férfi, aki nőnek érzi magát? Milyen terhet cipel egy egyedülálló, alkoholista anya kamasz lánya, aki, ha tehetné, kortársaihoz hasonlóan fiúkkal és ruhákkal foglalkozna? Na és egy elnyomó, erőszakos férj három felesége? Van bármilyen boldogság ezekben az életutakban, ami mérhető volna? Úgy tűnik, igen. Hiszen az emberekhez társított feliratok adatai között ritka az egyes szám. Valami tehát életben tartja őket: a gyermek szeretete a szülő iránt, a szebb jövőbe vetett állandó remény, esetleg a váratlan helyen megtalált testvéri ragaszkodás.

Az erősen egyéni motivációk mindegyike mélyén az a fajta zsigeri és megingathatatlan transzcendens hit rejlik, ami a nyugati kultúrkör számára csak mint idegen és egzotikus elem realizálódhat. A keleti ember klisés, meditatív vallása ez, amely nem is vallás, hanem életmód, és amelyet jelentősen kiüresítettek a leegyszerűsítő popkulturális ábrázolások. A boldogság ügynöke okosan kerüli el e csapdát, és nem csinál izgalmas, hús-vér alakjaiból hümmögő papírmasé figurákat, akiket lehetetlen kihozni a sodrukból. Nem silányítja fikcióvá az életet, meghagyja a valódi és éppen ettől változatos tónusokat – és ebben rejlik dokumentumjellegének lényege.

A sztori – vagy inkább sztorik – ívét épp a naiv emberképtől az árnyalt pszichológiai lényig való eljutás adja, mely végül körpályára kerül, amennyiben sosem ér véget. Mindig hozzátehetünk, odaképzelhetünk a történethez egy újabb sorsot. A teljesség a lezártság tökéletes hiányában rejlik. Ugyanez a helyzet Amber külön szálon futó történetével: nincs happy end, hiszen a hölgy végül egyedül utazik külföldre. A tragédia viszont elmarad: mindez csak pillanatfelvétel, és az élet úgy görög tovább, mint a film képi világában oly hangsúlyos szerepet kapó imamalom (a buddhizmusban használt, domborműves, mantrákat tartalmazó kerék, melynek megforgatása felér egy imádság elmondásával – a szerk.).

A hagyományos, történetközpontú alkotásokkal ellentétben egy dokumentumfilm esetében nem az a kérdés merül fel, hogy ezután mi történik a szereplőkkel. Erre úgyis tudjuk a választ: ugyanaz, ami eddig, az élet megy tovább. Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai alkotása viszont egy másik labdát dob fel, ami egy sokkal nagyobb rejtélyre utal. A felvillantott, különbözőbbnél különbözőbb sorsok és a hozzájuk rendelt számértékek alapján akaratlanul is felmerül a befogadóban a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is az, amit oly buzgón mérnek az Amberhez hasonló ügynökök. Mi a boldogság? Az, hogy nagy házam és drága autóm van? Vagy hogy egy szép tehéncsorda legelészik a hátsó udvaromban? Talán az, ha megtalálom életem szerelmét? Az biztos, hogy a bhutáni boldogságindexben mindhárom meghatározó tényező – a hangsúlyok viszont személyenként eltérnek.

Nehéz a kérdés. Én nem tudom megválaszolni, A boldogság ügynöke pedig meg sem próbálja, és ez nagy erénye. Az alkotók a film végén olyan magvas életbölcsességekkel engednek minket utunkra, mint hogy egy életünk van, ezért nem érünk rá szomorúan élni, vagy hogy a boldogság is olyasvalami, amit idővel megtanulhatunk. Bátor megoldás ez, ami egy tisztességesen összerakott filmet is könnyen elronthatna – ebben az esetben azonban még az üres közhelyeket is furcsa, egzotikus báj tölti meg. Ugyanaz, ami az egyszerre naivan puritán és húsba vágóan komplex bhutáni embereket jellemzi. Akiknek egyébként a mérések alapján 93,6 százaléka boldog.