A szűzen maradt főhercegnőtől az internetes társkereső szerelmespárjáig – a Magyar Menyasszony kiállításról

–

A tárlat egy közösségi gyűjtésből nőtte ki magát. 2020-ban, a pandémia idején indult el Simonovics Ildikó divattörténész, muzeológus ötlete nyomán a Magyar Menyasszony nevű Facebook-csoport, amelyben esküvői fotókat töltöttek fel a tagok. A hatalmas adatbázisból, civilek tárgyfelajánlásaiból és múzeumok gyűjteményeiből született meg aztán a kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban.

Az 500 év – 50 történet elnevezésű teremben különféle menyasszonyokat ismerhetünk meg. Van köztük királyi sarj, XVIII. századi polgárasszony, reformkori múzsa, holokausztáldozat, kitelepített magyar cselédlány – és a Tinderen szerelmet találó XXI. századi nő is. De a kiállítás többi termében felhalmozott 500 tárgy és tárgyegyüttes (ruhák, féltve őrzött szerelmes levelek, házassági kellékek stb.) mögött is ott rejlenek az emberi történetek, ahogyan a projekt online gyűjteményét bemutató interaktív installáció ezernél több esküvője is egy-egy nőt, egy-egy párt állít a középpontba.

A kiállítás „legidősebb” és „legfiatalabb” menyasszonya közt nagyjából 500 évnyi időutazásban lehet részünk. A Magyar Nemzeti Múzeum több száz párválasztással és esküvővel kapcsolatos műtárgyat őriz a kora újkortól egészen a jelenkorig.

A Textilgyűjtemény legkorábbi – európai viszonylatban második legrégebbi mennyasszonyi öltözete a XVI. század elejéről való, és a hagyomány szerint Mária királyné viselte a Lajos királlyal való házasságkötésekor 1522-ben. Ez a darab jelöli ki a Magyar Menyasszony kiállítás origóját.

Egy olyan korból indulunk tehát, amelynek történetét férfiak elbeszéléseiből ismerjük, a történelemtanítás is jobbára az ő perspektívájukból mutatja az eseményeket. Ezért is nagyon fontos ez a kiállítás, amely a nőkre koncentrál: miként változott az elmúlt öt évszázadban a társadalmi szerepük, a jogaik és a lehetőségeik.

Én most kedvcsinálónak három történetet hoztam el nektek az ötvenből (illetve a sok százból, amely napról napra egészül ki újabbakkal a közösségi gyűjtésnek köszönhetően).

A szűzen maradt fejedelemasszony: Habsburg Mária Krisztierna (1574–1621)

A Habsburg főhercegnőt – Stayer Károly másodszülött lányát –, Mária Krisztiernát, sokan szerették volna feleségül venni. Az egyik kérője Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem volt, aki a Habsburgok szövetségét kereste. A lányt – pontosabban lányokat, mert Mária Krisztierna nővérében is gondolkodott Báthory – soha sem látta. És bár szerelmi házasságról szó sem volt ezekben a körökben, azért mégiscsak kíváncsi volt reménybeli arájára. Kérte, küldjék el neki a két idősebb főhercegnő képmását, hogy választani tudjon, ám a lányok anyja, bajorországi Mária Anna, kerek perec nemet mondott.

„Nem kell engedni Uram, hogy ilyen szokás lábra kapjon. Elégedjék meg a jó fejedelem azzal, amit kap” – írta II. Rudolf császárnak.

Szó sem volt arról, hogy az anya rejtegette valami okból a lányát: Mária Krisztierna szép, több nyelven beszélő, intelligens, jó modorú, csendes lány volt, akit arra neveltek, hogy élete küldetése férjhez menni és gyerekeket szülni.

Báthory jól járt hát vele – igaz, a menyasszony szempontjából meglehetősen szerencsétlenül alakult ez a házasság. 

A férje ugyanis látványosan kerülte. Már a nászágyból a csatába sietett – és utána sem rohant vissza a feleségéhez. Az udvarban találgatták, mi lehet a baj a fiatal nővel (mert ki más lehetne a házassági válság oka, ugyebár, mint a nő!). Miért nem lett még terhes?

Mária Krisztierna maga sem értette, mi történik. Édesanyjának írott leveleiből kiderül, hogy a férje impotens volt, és képtelen volt „elhálni a házasságot”.

Báthory Zsigmond nem csak az ágyban volt tehetetlen. Uralkodása alatt egyik rossz döntést hozta a másik után, és ez az országot politikailag és gazdaságilag is meggyengítette. Négyszer mondott le az erdélyi fejedelmi címről és három alkalommal tért vissza újra a trónra. Ez elbizonytalanította szövetségeseit, kétségbe ejtette tanácsadóit, és teljes káoszt okozott az országban. Feleségével hasonlóképpen bánt: háromszor indított eljárást a házasság érvénytelenítésére, és háromszor könyörögte vissza magát. Ám négy év után a Szentszék érvénytelenítette a házasságot.

Nem csoda, hogy Mária Krisztierna nem volt hajlandó még egyszer férjhez menni, bár több kérője is volt. 34 évesen egy tiroli zárdába vonult, amelyet a Habsburg-család pártában maradt vagy megözvegyült hölgytagjai számára alapítottak. Bevonulása napján ezt írta a kolostor könyvébe: „Én, Mária Krisztierna, osztrák főhercegnő 1680-ik év mindenszentek napján szűzies tisztaságomat Isten szolgálatára felajánlottam.” 

47 évet élt. Szüzen.

A színpadot adta a házasságért: Gyöngyössy Teréz (1890–1934)

A Vígszínház gyönyörű színésznője Aradon született. Apja, Gyöngyösi Rezső, árva volt, ezért önerőből finanszírozta festőtanulmányait: Lotz Károly tanítványa volt. A bohém fiatalember a szerelem kiszámíthatatlan és irracionális természete folytán egy jó családból származó, vallásos úrilányt vett el, Visnyei Terézt. A lángolás azonban egy idő után véget érhetett, mert a férfi távol a családjától, négy lányától, egy barátja szőlőbirtokán élt és gazdálkodott utolsó éveiben.

Teréz az apja lánya volt, tizenkilenc évesen megragadta az asztalterítőt, belecsomagolta a holmiját, és Budapestre költözött.

Ne feledjük: ez 1909-ben történt! A nők akkoriban 24 évesen számítottak csak nagykorúnak. Egy, még gyereknek számító lány ment világgá tehát, és próbált egyedül, kísérő nélkül boldogulni a fővárosban, kockáztatva többek közt a jó hírét. Micsoda kurázsi!

Gyöngyössy Teréz első dolga volt beiratkozni a Magyar Királyi Színművészeti Akadémiára, ahol még egy kis ösztöndíjat is kiharcolt magának.

Két évvel később már elismerően írtak róla a lapok. 1912-ben leszerződtették a Szegedi Városi Színházhoz, ahol a szakma és a közönség is szeretettel fogadta. Egy évvel később már a Vígszínházban vendégszerepelt, a kor legnagyobb színészeivel állhatott egy színpadon: Márkus Emíliával, Varsányi Irénnel, Gombaszögi Ellával és Hegedűs Gyulával. Tehetségét a kritikusok és a közönség is csodálta.

Feltehetően Garzó Zoltán is a színpadon látta először. 1915 januárjában a korabeli sajtó beszámolt rendhagyó házasságkötésükről. A színésznő leendő apósával a lengyel frontra utazott, hogy hozzámenjen a választottjához, a körülményekre való tekintettel szürke, utcai ruhában.

De a szerelemért nagyobb árat is fizetett Gyöngyössy Teréz. Bankigazgató férje hamarosan eltiltotta a színjátszástól – nem volt ez szokatlan jelenség akkoriban:

a színésznők csak akkor folytathatták a kétes erkölcsűnek titulált pályát, ha a házastársuk ehhez nagyvonalúan hozzájárult.

Gyöngyössy két fiút szült Garzó Zoltánnak, és pár évig maga is tűrte a kiskorúsítást. De aztán fellázadt, és külön költözött férjétől. Visszatért a színpadra, a sikert és a szabadságot azonban nem sokáig élvezhette. Egy barátnőjét látogatta meg a szanatóriumban, amikor rosszul lett: szívbénulás okozta halálát. 

Ábrándos bakfisból írónő: Slachta Etelka (1821–1876)

Titkos naplóját kilencéves korától vezette tizenkét éven át. A tizenöt kötetnyi, páratlanul értékes gyűjteményt, amelyből egy reformkori, öntudatos, modern gondolkodású nő képe bontakozik ki, unokája őrizte budapesti lakásában, majd a soproni levéltárba került.

Slachta Etelka lengyel és osztrák felmenőkkel büszkélkedhetett, anyai ágról arisztokrata származású volt. Kitűnő nevelést kapott, több nyelven beszélt, remekül zongorázott, énekelt, táncolt, és írónak készült. Prózai művei meg is jelentek folyóiratokban.

16 éves korában meghalt imádott apja, és naplója szerint „kegyetlen, dermesztő hidegségű, puszta egyedüliség”-et élt meg rideg anyja mellett. Szeretethiányát hódításokban igyekezett pótolni. Udvarolt neki állítólag a Sopronban állomásozó teljes tisztikar. Egy bálon még Liszt Ferenc is felfigyelt rá. Naplójában titkos kézcsókokról, tánc közbeni bizalmas érintésekről is írt, de a szíve mélyén a nagy szerelemre várt. 

20 éves korában Balatonfüredre vitte az anyja, hogy férjet fogjon neki a népszerű fürdőhely báljain. „Mintha az ünnep királynéja volnék” – jegyezte fel a lány elégedetten az Anna-bál után. Kérői közül Szekrényessy Józsefet, Széchenyi István korábbi joggyakornokát, a Nemzeti Kaszinó és a Pesti Lovaregylet első titkárát választotta, de a bárónő mama jobb partit remélt, és elhajtotta a jóképű ügyvédet. Nem sokkal később bekövetkező halála után azonban az addig titokban találkozgató fiatalok eljegyezték egymást.

Az esküvő előtti napon, ahogy naplójából kiderül, Etelka a nászéjszakától rettegett. „Én leszállok tisztaságom egéből, állattá lealacsonyulok, s Józsi neje leszek” – írta.

Kilenc gyereket szült „Józsinak”, de sorsával, habár ahhoz ment, akit szeretett, mégsem volt teljesen elégedett. „Nem azért élek a világon, hogy minden évben, mint tehén a kisborjút, egy gyermeket hozzak a világra” – vallotta meg naplójának.

További sorsáról annyit tudni, hogy a reformkori főváros pezsgő szellemi közegében élt. Férjét megviselte, hogy sorozatos anyagi veszteségek érték, és szélütést kapott, Etelka ápolta, közben gyerekeik útját egyengette. 55 évesen halt meg szívbetegségben. Hogy megbékélt-e a sorsával? Nem tudjuk.

Forrás: Simonovics Ildikó (szerk.): Magyar menyasszony. Kiállítási katalógus. 

Fotók: Magyar Nemzeti Múzeum

Kurucz Adrienn