Szentinel-sziget: a Föld egyik legveszélyesebb szigete
A Bengáli-öbölben fekvő mindössze 72 négyzetkilométer kiterjedésű korallsziget, Szentinel, közigazgatási értelemben az Indiához tartozó Andamán és a Nikobar-szigetek szövetségi terület része. A jogi fennhatóság azonban puszta formalitás; az apró szigetet ugyanis a területét évszázadok óta agresszíven védő őslakosság gyilkos hajlamai miatt nagy ívben elkerülik a felfedezők és az utazók. A titokzatos szentinelézekről szóló első híradások ókori forrásokból származnak, akik már évezredekkel ezelőtt is ellenségesen viselkedtek az időként partjaiknál kikötő hajók legénységével.
A 12. században, a tamil Csola-dinasztia idején ugyan létesítettek egy katonai támaszpontot a szigeten, de ez sem funkcionált túl sokáig, mert a bennszülöttek gyilkos rajtaütései miatt az életben maradottak rövidesen kiürítették a veszélyes helynek bizonyult Szentinel-szigetet. Az 1880-as években az angolok tettek kísérletet a sziget birtokba vételére, de ők ugyanúgy jártak, mint évszázadokkal korábban a tamil hódítók. Mivel a szigeten nincsenek ásványkincsek és a földrajzi helyzete sem stratégiai jelentőségű, valamint rendkívül nehéz hajóval megközelíteni a szigetet övező alattomos korallzátonyok miatt, ezért Szentinel továbbra is „terra incognita”, felfedezetlen terület maradt az őslakóival együtt, és hiába tartozik Indiához, gyakorlatilag területenkívüliséget élvez.
Hány szentineléz él a szigeten?
A sziget lakóinak nemcsak az eredete és a kultúrája, hanem a pontos létszáma sem ismert. Csupán elnagyolt becslések léteznek, amelyek legfeljebb 400-ra teszik teszik az itt élő szentineléz közösség létszámát.
A 2001-es indiai népszámlálás során a sziget partjaihoz hajózó számlálóbiztosok távcső segítségével 39 embert, 21 férfit és 18 nőt jegyeztek fel,
ami nyilván messze nem fedi le a teljes lakosságot, de a számlálást végzők érthető okokból nem mertek partra szállni, mert a pontosabb számokhoz jutás igen nagy valószínűséggel az életükbe került volna.
Ezért azt sem tudni, hogy a közelmúlt legsúlyosabb szökőárja, a 2004 decemberi szumátrai katasztrofális földrengés után az egész Indiai-óceánon átsöprő cunami milyen veszteségeket okozott a sziget lakosságának. A távolból végzett megfigyelések alapján csak annyi bizonyos, hogy a szentinelézek legalább egy része túlélte a pusztító szökőárt. A 2011-es népszámláláskor 13 férfit és 3 nőt figyeltek meg, ám ők csak azok voltak, akik a hajó felbukkanásakor az őserdőből kimerészkedtek a partra, a társaik többsége valószínűleg elrejtőzött a rengetegben.
Milyen életmódot folytatnak a szentinelézek?
A szentinelézeket más Andamán-szigeteki népcsoportokkal együtt a negritók közé sorolják az antropológusok, akiket alacsony termet, sötét bőr és gyapjas, göndör haj jellemez. A 20. századi tudományos célú kapcsolatfelvételi kísérletek során annyit sikerült megállapítani, hogy a szentinelézek ősközösségi viszonyok között élnek, és halászó-vadászó, illetve gyűjtögető életmódot folytatnak. A fémművességet nem ismerik, de a tengerjárással partra sodródó fémhulladékokat felhasználják. Az 1980-as években a szigetet övező külső korallzátonyon megfeneklett két tartályhajó roncsáról több vastárgyat is leszereltek és magukkal vittek.
Fegyvereiket dárdák és laposíjak alkotják, az utóbbiakat mesteri ügyességgel kezelik és akár 100 méterről is képesek egy ember méretű célpontot pontosan eltalálni. Nyílvesszőik több mint egy méter hosszúak. Különböző formájú nyílhegyeket használnak a halak, illetve a szárazföldi állatok elejtésére. A megfigyelések szerint bizonyos mértékig képesek a hidegkovácsolásra és a vas élesítésére is, valamint a hulladékvasból készített eszközök fegyverként/késként való alkalmazására, de ezek mellett zömében kőeszközöket használnak.
Hány ember halt meg a Szentinel-szigetre látogatás során?
Az 1960-as évek végétől a Port Blair-i hatóságok időnként megpróbáltak kapcsolatba lépni a Szentinel-sziget vad bennszülötteivel T. N. Pandit antropológus irányítása mellett. (Port Blair az indiai Andamán- és Nikobar-szigetek szövetségi terület legnagyobb városa és közigazgatási központja.) Az erre a célra szervezett expedíciók alkalmával néhányszor kikötöttek a szigeten és ajándékokat, főleg kókuszdiót hagytak hátra barátságos szándékuk jeleként, hogy elnyerjék az őslakosok bizalmát.
Kisebb sikereket elértek ugyan – és a korábbiakhoz képest már ez is nagy szónak számított –, ám az 1990-es években felhagytak a további partraszállásokkal,
mert az újabb kapcsolatfelvételi kísérletek során több expedíciós tagot is megöltek a bennszülöttek.
A veszélyes Szentinel-sziget lakói azonban nemcsak a modern civilizációból érkezettekkel szemben ellenségesek, hanem a szomszédos szigeteken élő dzsavara és andamán őslakosokkal is, akiknek beszámolói szerint velük éppen úgy kerülik a kapcsolatfelvételt, mint a „fehér emberekkel”. 2006-ban a szentinelézek két halászt öltek meg íjjal, akik a sziget partjai előtt vetették ki hálóikat. A holttestek elszállítására érkező helikoptert ugyancsak nyílzáporral üldözték el, amikor az éppen leszállni készült a homokos parton.
A szigeten 2018-ban történt ismét egy dokumentált tragédia, amikor egy 27 éves amerikai hittérítő, John Allen Chau próbált meg kapcsolatba lépni a bennszülöttekkel. Az amerikait halászok vitték a sziget közelébe, aki innen kenuba szállva egymaga evezett ki a partra.
A halászhajón lévő szemtanúk beszámolója szerint a bennszülöttek azonnal megölték a misszionáriust, a holttestét pedig magukkal vonszolták az őserdőbe.
Kannibalizmusra azonban nincsen semmilyen bizonyíték, sőt, a szakértők a rendelkezésre álló ismeretek alapján kizártnak tartják, hogy a szentinelézek emberevők lennének. Azt, hogy eddig hányan eshettek áldozatul a szentinelézeknek, nem lehet pontosan tudni. Az amerikai misszionárius erőszakos halála óta nem érkezett újabb hír hasonló esetről, de ami bizonyos, hogy a Szentinel-sziget felkeresésével kacérkodni még ma is öngyilkossági kísérletnek számít.