A pórnép mulattatása Pintér Béla által

A szenvelgés oka ugyanis mindig az,
hogy mozdulat közben a lélek (vis motrix)
a testnek valamely más pontjában tartózkodik, nem az
érintett súlypontban.
(Heinrich von Kleist: A marionettszínházról. Petra-Szabó Gizella fordítása)

Egyszer valaki fülemnél fogva elráncigált Pintérbélára.
Nem voltam oda az ötletért.
A ráncigálás tetszett, a ráncigáló is.
Na jó, gondoltam.

Hallottam már zengeni arról, hogy Pintér Béla, de éltem a gyanúperrel – rosszak a tapasztalataim típusú előítélet stb. Rosszak ugyanis a színházi tapasztalataim, és oké, csak zömében rosszak – vagy elviselhetetlenek –, tehát van jó is, de mi az, hogy csak zöm, a zöm az zöm, zömmel rövid az élet.

Zavarban vagyok amúgy ezzel az előítélet-dologgal, hirtelen azt kell gondolnom, hogy az előítélet alapja az ilyen-olyan tapasztalat, az előítélet voltaképp ítélet, ítéletet ab start előítéletnek degradálni előítélet, de hát egyrészt, ugye, ne ítélj, hogy ne satöbbi, másrészt meg itt van rögtön az én esetem Pintér Bélával. Öt perc alatt megvolt a dolog: meg voltam ragadva. Konkrétan a Korcsula első 5 perce alatt. És az arcom – ezt csak akkor vettem észre, amikor ripsz-ropsz hirtelen véget ért az előadás – fölvett egy a meglepődés, az egyszerre nevetés-és-elkomolyodás, csodálkozás és, igen, a csodálat által kialakított sajátlagos alakzatot.

Történt egyszer, hogy a István -gimnázium akkor harmadikos tanulója, Farkas Zsolt barátom Hanka nevű kislánya színre vitte, oké, tehát előadták a Kaisers TV, Ungarnt, és a rendező kis hölgy megkért, hívjam el Pintér Bélát.
Elhívtam Pintér Bélát.
El is jött. Ott ült mellettem. Előrehajolva. Izgult.
Vagy rendezett?
Vagy kakilnia kellett?
Mondtam neki, hogy Béla, b.szd meg, nyugi, ne már, ne izgasd magad, ezek csak gyerekek!
Csak csupa gyerek, nem látszik rajtuk?
Mire az egyik fiúcska behoz tálcán egy sörösüveget, és az felborul és csörög.