Szerettünk elvesztése után gyakran csak az életben maradtak zavara, bűntudata marad számunkra. Miközben egész életünkben hisszük, hogy tudjuk, hogyan fogunk reagálni, a halál tudata mégis teljesen váratlan érzéseket hív elő. Számos regény foglalkozott a gyászfolyamattal az elmúlt években is, olyanokat méltattunk például, mint Max Portertől A bánat egy tollas állat vagy Patricia Lockwoodtól az Erről nem beszélünk. Okszana Vaszjakina kötete több szempontból is igazodik a papírformához. A fiatal szerző erősen önéletrajzi alapú bemutatkozásában édesanyja halálával birkózik, közben pedig saját leszbikusságát is igyekszik helyre tenni. Mintha csak egy progresszív nyugati kötetet olvasnánk. Meglepő lehet, hogy bár Vaszjakina regénye még az orosz hétköznapokban tapasztalt homofóbiával, a közbeszéd primitívségével is számot vet, mégis meg tudott jelenni 2021-ben Moszkvában.
A szerző ráadásul a mai napig Oroszországban él, és kifejezetten kritikus a közállapotokat illetően. Igaz, a háborúval kapcsolatos nyilatkozatával nem találkoztam, de a pacifista énelbeszélő nem hagy kétséget afelől, mit gondol a pusztító hadigépezetről. „A sógor arról kezdett beszélni, hogy ez a nyugati propaganda tiszta őrület. Hát mert mit csinálnak azok ott Nyugaton, kérdezte. Csillogó tangában majomkodnak, buzik mind, aztán ha kitör a háború? Na akkor mi lesz, ha háború lesz? A szexuális nevelés egy fertő, mondta a sógor. Az óvodában arra kell megtanítani a gyerekeket, hogyan fogják a Kalasnyikovot” – olvassuk a könyv elején.
Az adott rész egyébként váratlanul jön, a regény ilyen szempontból kifejezetten sokszínű. De kritikaként is megfogalmazhatjuk: egyenetlen. A szándékosság persze egyértelmű. A szerző hol a szibériai gyerekkort idézi fel, hol a saját homoszexualitásának elfogadását tárgyalja. Próbál belehelyezkedni elhunyt édesanyja halál előtti gondolataiba, majd prózáról olykor versre vált, ami amúgy is közel áll a költőként indult Vaszjakinához. Az elején még csak sejtjük, amit aztán maga is beismer: anyjával való ellentmondásos kapcsolatában nem szűnő fájdalmat okozott neki, hogy úgy érezte, nem felel meg a bálványozott asszonynak. De a szexualitásával összefüggésben is érdekes lesz vizsgálni a szülővel való problematikus viszonyt.
Meglepő lehet elsőre nemcsak merész kitárulkozása, de az is, mennyire jelen vannak a nyugatos jelenségek egy orosz (felső-)középosztálybeli nő életében. Mérgező párkapcsolatokat és társfüggőséget emleget, és jellemző fordulatok az ilyenek: „ez még jóval a szexbotrányok előtt volt”, „senki sem hallott még a beleegyezés kultúrájáról”. A legizgalmasabb részek viszont így is azok, amelyben a szerző filozofikusabb-esszéisztikusabb terepre téved, és az emlékezésről, az idő múlásáról, női sorsokról és a családi minták öröklődéséről elvontabb módon szól. Felhívva közben a figyelmet olyan, nálunk kevésbé ismert szerzőkre is, mint Anna Barkova, Jelena Fanajlova, Inna Lisznyanszkaja vagy Luce Irigaray. Utóbbi nem is orosz, hanem francia feminista filozófus, de a nemzetközi kitekintés egyébként is ugyanolyan fontos lesz a prousti ihletettséget sem nélkülöző műben. Vaszjakina bemutatkozó regénye valóban sokféle terepre téved, időnként sablonossá is válik kicsit, hogy aztán nem sokra rá már valóban eredeti, izgalmas megállapításokkal lepje meg az olvasót. Öröm, hogy kiadták és hogy eljutott hozzánk.
Okszana Vaszjakina: Seb. Ford.: Vass Annamária. Helikon Kiadó, 2023. 3999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/17. számában jelent meg április 26-án.
