Omara világa: A nő, aki dacol a többségi társadalom előítéleteivel
Oláh Mara – vagy ahogyan mindenki ismeri: Omara – cigány autodidakta naiv festőnőből alig egy évtized alatt lett nemzetközileg elismert kortárs feminista nőművész. A MOME hallgatója, a Romaversitas Alapítvány programjában résztvevő Horváth Anita segítségével te is közelebb kerülhetsz a rendkívül tehetséges művész világához.
Ezeket láttad már?
Omara viszonya a művészethez, annak társadalmi szerepéhez rám is inspirálóan hat. Számomra a cigányságom nemcsak etnicitás, hanem egy nézőpont, ahonnan szemlélem a világot. Fotószakos hallgatóként munkáim megkerülhetetlen, de nem kizárólagos szelete a saját származásom, az ebből fakadó többségi elvárások lerázása.
Édesapám cigány származású, édesanyám pedig többségi. A köztes lét sokáig bizonytalansággal, a sehova sem tartozás érzésével töltött el. Ahogyan az évek során egyre többet foglalkoztam ezzel az adottsággal, úgy ismeretem rá saját identitásom különféle dimenzióira. Lassan vált számomra természetessé, hogy a magyar és cigány önazonosságom gazdagítja azt, aki vagyok.
Omara kiemelése a cigány és naiv művészet „gettójából” azért is fontos, mert egész életútja az identitás többrétegűségét tükrözi vissza. Romaként, nőként, egyedülálló anyaként a művészet eszközével dacolt a többségi társadalom előítéleteivel, a fennálló hatalmi berendezkedéssel. Nem burkolózott lírai gesztusokba és ködös metaforákba, hanem pillanatnyi pozícióját kihasználva zsigeri módon lázadt fel a művészetét körülvevő társadalmi kötöttségek ellen.
Több mint egy kép
Omara sokáig takarítónőként, bejárónőként dolgozott, ám sajátos egyénisége és tehetsége kiprovokálta a közönség figyelmét. A sokak által a mai napig is harsány, „exhibicionista cigány asszonyként” megbélyegzett alkotó megnyilvánulásai mégsem az öncélú polgárpukkasztást szolgálták. Performanszai olyan rítusok, amelyek megbontják a rendet.
Láthatóvá és érezhetővé teszik az évszázadok óta fennálló többszörös diszkriminációt, amely a cigányság létélménye. A festményein megjelenő éles mondatok és felszólítások görbe tükröt állítanak a többségi társadalomnak. Munkái látszólag a saját bőrén tapasztalt élethelyzeteket jelenítik meg, képei azonban felfoghatóak a hazai cigányság társadalmi helyzete és a kelet-európai női lét lenyomataként.
Omarát intenzív öngyógyító közléskényszer hajtotta. Traumáin, sérelmein, akkor tette túl magát, ha megfestette azokat. Életének egyik válságos időszaka – válása és anyja hirtelen halála után – fordította az alkotás felé. 1988-ban, negyvenhárom éves korában kezdett el festeni. Visszatérő migrénes fejfájások gyötörték, egy ilyen fejgörcs alkalmával festette meg első művét, a Sophia Lorent ábrázoló portréját.
Szimpla gesztusból is performaszt csinált
Omara nemcsak képei által, hanem egész lényével kritizálta az uralkodó hierarchiát. Kiállításmegnyitóin, médiaszereplésein ösztönösen írta felül a társadalmi és művészeti kánont. Egyszerre kérdőjelezett meg minden fajta tekintélytiszteletet és gyakorolt öniróniát.
A magas státuszú férfiakat gyakran nevezte „arany tököcskémnek”, saját műveire pedig „firkálmányként” hivatkozott. Minden emberrel ugyanúgy beszélt, legyen az egy falubeli ismerőse vagy Soros György. Nem váltogatott szerepeket, valamennyi megnyilvánulása hiteles, erőteljes, szenvedélyes és aktuális.
2007-ben az 52. Velencei Biennálé Roma Pavilonjának megnyitóján Mara kezet fogott Soros Györggyel, kivette a műszemét, majd Soros tenyerébe tette, és ezt mondta: „köszönöm a támogatását, nagyon hálás vagyok, bárcsak mindenemet magának adhatnám”.
A Biennálé után szerepelt a 2009-es nemzetközi Gender Check kiállításon, azóta is rendszeresen állítják ki műveit hazai és külföldi feminista tárlatokon. Így vált Omara autodidakta roma festőnőből a nemzetközi színtéren is elismert magyarországi kortárs nőművésszé, aki emellett roma származású.
Médiaszereplései, performanszai is egyre nagyobb figyelmet kaptak, festményei mellett az életmű szerves részévé váltak. 2020-ban, 74 évesen halt meg Szarvasgedén, ahová az aktív alkotói és kiállítói korszaka után vonult vissza, és ahol építtetett magának egy saját alkotói terepet, vagy ahogy ő hívta "luxus putrit", és itt alkotott.
Máig aktuális ösztönös feminizmus
Omara már életében formálta, átírta, irányította a domináns művészeti-társadalmi párbeszédet. Célja eléréséhez ösztönösen alkalmazott feminista stratégiát. Tudatosan törekedett rá, hogy látható pozícióba kerülve kiálljon a roma kisebbség, különösen a roma nők érdekei mellett.
Míg a naiv művészek sok esetben a közösség élethelyzetéről, múltjáról beszélnek idealizált formában, addig Omara nem a közössége idilli pillanatait festi meg. Képi világa sem a megszépült emlékeket idézi, hanem kegyetlen őszinteséggel, megbocsátást nem tűrően mutatja meg a roma kisebbség kirekesztettséget.
Életében és festészetében cigánysága mellett fontos szerepet játszott szegénysége, betegségei, nőisége, anyasága, lányával való rapszodikus viszonya. Omara az egyenlőtlenség olyan árnyalataira hívja fel a figyelmet, amelyek máig aktuálisak. Öröksége arra világít rá, hogy cigánynak születni nemcsak kulturális identitás, hanem az önazonosságtól, az igazságtól, az egészséges élettől, sőt az életévektől való megfosztottságot is jelenti.
Személyes inspiráció
Az Omara által felvetett problémákra hasonlóan reflektálnak saját alkotásaim is. Márciusban a Bura Galériában nyílt meg Te nem vagy olyan című kiállításon három másik roma női alkotó munkáival együtt voltak megtekinthetőek. Ezek négy olyan szempontra épülnek, amelyek formálják a személyiségemet, befolyásoljak a mindennapi döntéseimet.
Ezek a szempontok a származás, a magyar és cigány identitás, az intézményeken kívül megélt hit, a nőiség, valamint az ezekből fakadó kisebbrendűség érzése. Eleinte kérdéseimre csak saját életemre vonatkozóan kerestem a válaszokat, hogy ezekből kiindulva szélesebb perspektívából vizsgálhassam a roma női lét összetettségét.
Más roma nőkkel beszélgetve fedeztem fel, hogy bizonyos mondatok – akár szó szerint – elhangzanak mindegyikőnk hétköznapjaiban. Tanárok, orvosok, osztálytársak szavai hozzánk, vagy csak egy beszólás az utcán. Ezeket kezdtem összegyűjteni a Te nem vagy olyan című mestermunkámban.
Ahhoz, hogy ezekhez a mondatokhoz és mondattöredékekhez kapcsolódni tudjunk – amellett, hogy a roma nőket kiemelten érinti –, nem kell sem romának, sem nőnek születni. Ezek az ítéletnek is beillő mondatok maradandó sérüléseket is okozhatnak. Fontos volt számomra, hogy ezek a galéria falára saját kézírással, sűrű szövetet alkotva, de olvashatóan kerüljenek fel.
Célom női – különösen a roma női – nézőpontok érvényesítésével a fennálló, patriarchális hatalmi berendezkedéssel szembeni fellépés, a tanult viselkedési formák megkérdőjelezése. Omarához hasonlóan munkáimban vizuálisan a saját történeteimet jelenítem meg, de ezek a roma női lét reflexióiként is értelmezhetőek.
