Nyakas kálvinisták, avagy miben rejlik a cívisség?

Nem reprezentatív felmérésem szerint, ha Debrecen, akkor nagy valószínűséggel a Nagytemplom, a Református Kollégium, a Nagyerdő, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, a Tankcsapda és a Loki jut az emberek eszébe. Meg az akku- és BMW-gyár, de azoknak vajmi kevés köze van ahhoz a debreceniséghez, amelynek sokágú gyökereit a Déri Múzeum Cívisek világa című állandó kiállítása mutatja be.

Haladva a korral

Alig egy éve adták át a Cívisek világát. Elődje hét évet ért meg, ami egy város több száz éves történetében észre sem vehető idő, de a múzeumokat érintő látogatói elvárások szempontjából már-már a retró határát súrolja. Annak az elrendezésnek a javára szólt, hogy a kronológiát felülírta a tematikusság, de a tárlók és bennük a tárgyak mennyisége valahogy nyomasztóan zsúfolttá tette az összhatást. A manökenbabákkal berendezett enteriőrök valamennyit oldottak ezen, de a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” rendezőelv a statikusság alapélményét adta a látogatónak.

Az újrarendezett térben nyoma sincs a raktárérzetnek. Csökkent a műtárgyak mennyisége, de azok egyrészt jól megválasztottak, másrészt jóval közelebb lehet menni hozzájuk, nincsenek kifeszített madzagok, kordonok, ez utóbbi pedig egészen felszabadítóan hat.

Tematikus maradt a tárlat, de a kronológia sem szorul háttérbe, sőt, mintha a korábbihoz képest még markánsabb is lenne a várostörténeti vonulat. Mindezekre pedig rárakódik egy újabb réteg a címben is szereplő vezérmotívummal, a cívisség mibenlétének kutatásával, így a kiállítás valódi lokális színezetet kap, az utcanevek mögé történetek, hús-vér emberek kerülnek, ami a helyiek számára identitáserősítő. Az egyszeri turistát pedig ismerkedésre hívja, hogy a debrecenieket, a „nyakas kálvinistákat” illető sztereotípiákra magyarázatot adjon, vagy épp ellenkezőleg, a mítoszokat lerombolja.

Föld és hit

A földtől indul a történet, amely egyrészt a termőföldet, másrészt a vagyonnal szinonim földbirtokot jelenti, fókuszt helyezve egyrészt az adottságokból következő hasznosítás módjára, másrészt a birtoklási formák átalakulására a földközösségtől a magántulajdonig. Mezőgazdasági eszközök – a kedvencem a 18. század végéről származó aprócska viharágyú, amellyel eleinte a viharfelhőket űzték el, száz évvel később pedig a szüret kezdetét jelezték –, kinagyított metszetek, a város kialakulását és terjeszkedését mutató 3D térképek segítenek a kísérőszövegek kontextualizálásában.

A reformátusság azonban a mindennapokat is áthatotta, Kálvin János tanai meghatározták, hogyan kell élni, mit kell gondolni a világról. Terjesztésükben Méliusz Juhász Péter játszott nagy szerepet, de sem az eleve elrendeltetés, sem a puritánság nem állt szemben a debrecenieknek fontos alapvetésekkel, csak erősítették az összetartozás és a kiválasztottság érzetét. Ebből következett az is, hogy a város és az egyház, továbbá a kollégium mind a közigazgatás, mind a pénzügyek tekintetében összefonódtak.

Az alföldiségnek kétségkívül előnye a jó termőföld, a szántók és a legelők, a gondolkodásmódot így erősen meghatározza a haszonelvűség és a presztízs szempontja. Hátránya viszont a kitettség, a védtelenség. Természet adta vagy ember építette masszív védvonalak híján itt ára volt a szabadságnak, különösen a három részre szakadás idején. Adó mellett sarcot kellett fizetni a török portának, az osztrák császárnak, az erdélyi fejedelemnek, és a túlélés érdekében taktikusan kellett megtenni minden egyes lépést az aktuálpolitikai sakktáblán – az 1693. április 11-én adományozott, ám csak 1715-ben becikkelyezett szabad királyi város címért például meg kellett engedni, hogy a katolikus egyház visszaköltözzön, az együttélés viszont közel sem sikerült konfliktusmentesre –, amelyek némelyike a külső szemlélőnek megalkuvásnak látszott.

A túlélés ára

A megmaradáshoz makacsság is kell, különösen akkor, ha a semmiből kell újjáépíteni. Debrecen többször is tűzvészek martalékává vált, először 1564-ben, amikor még a Szent András-templom (a Nagytemplom ma már nem álló gótikus stílusú, a 13–14. század fordulóján épült elődje) harangja is a földbe csapódott és megrepedt. A templomot évtizedekkel később, 1628-ban helyreállították, de az 1802-es tűz porig égette. A város szempontjából ennek, majd az 1811-ben megismétlődő szerencsétlenségnek mégis pozitív volt a szaldója: rendezettebbé vált az újratervezett, klasszicista épületekkel beépített belváros.

Elkészültek az új középületek, elindult a régiek korszerűsítése, a közvilágítás, a vízvezeték- és az úthálózat kiépítése, létrejött ez Emlékkert mint nyilvános park, megépültek az első emeletes bérpaloták, iskolákat, közkórházat, bíróságot, múzeumot adtak át, és lett impozáns színház is a városban. A városkép változásában nagy szerepet játszottak az ország távolabbi részeiből, nem ritkán külföldről érkezett mesteremberek, akik között katolikusok is voltak szép számmal. Mindezek áttételesen a mentalitás változásához is hozzájárultak, hiszen a hétköznapokban rokoni viszonyok mellett egyre nagyobb súlyt kaptak az emberek életében az iskolai, munkahelyi és a társadalom más nyilvános közegeiben létrejövő kapcsolatok. Mindezeket szellemes animációs filmek illusztrálják.

A 18. századot nem kis mértékben az uralkodóval és a katolikusokkal folytatott harc eredményeképp a megrekedés jellemezte. A katolikus igények, a terület mellett a városirányító magisztrátusban való részvétel és a részesedés a városi vagyonból, a céhtagság lehetővé tétele lassan, külső nyomásra kielégíttettek, meg-, majd újraválasztották az első katolikus főbírót, vegyes házasságok köttettek a tősgyökeres reformátusok és az újonnan beköltöző katolikusok között – ebben a helyzetben II. József türelmi rendelete a debrecenieknek is elhozta a konszolidációt. És gazdaságilag is egy új virágkort, amelyben a gubacsapóktól az ötvösökig megannyi céh mesterembere megtalálta a maga számítását, amelyekről a tárlókban kiállított tárgyak tanúskodnak könyvkötészeti műremektől a szentostyatartóig igen széles spektrumon.

Iskola, város

A Református Kollégium megkerülhetetlen, ha Debrecen kulturális-tudományos életét tárgyaljuk. Bár növendékeit tárt karokkal várták Európa egyetemein, az intézmény helyi hatása jó ideig nem terjedt a falakon túlra. (Mondhatnánk, nem tudtak próféták lenni szűkebb hazájukban.) A művészeteket különösen nem pártolták a cívis polgárok, olyannyira, hogy sokáig még portrét sem festettek magukról.

Igaz,

A rajzolásban a szépművészet mellett azonban praktikus ismeretet is láttak a professzorok. Sárvári Pál nagy figyelmet szentelt a kézművesek és a mesteremberek rajzkultúrájának fejlesztésére, legyenek azok ácsok, asztalosok vagy varróasszonyok. Az 1813-ban a református egyház épületében megnyílt Rajzoskolában 12 céh inasainak és legényeknek volt kötelező a vasárnapi óralátogatás. Beregszászi Pál a rajzolás és az építés tudományának volt a professzora, ő írta az első építészeti szakkönyveket, amelyek kőműveseknek, ácsoknak, sőt építtetőknek nyújtottak gyakorlati segítséget.

A 19. században a fejlődés ellenére sem történt meg az a bizonyos nagy ugrás előre, amelynek oka az elszegényedő cívisek és a feltörekvő újpolgárság közti konfliktusban kereshető. Míg az előbbiek a hagyományokat éltették, azokhoz ragaszkodtak, a kulturális korszellemtől pedig elmaradtak, utóbbiak gazdasági erejének növekedése a társadalmi súlyukra is hatással volt, ráadásul sokkal nyitottabbak voltak a friss áramlatokra. Egyesületeket alapítottak, a közjóért működtek, tőlük haladt az urbanizáció és az iparosodás, amit a cívisek személyes és osztálysértésnek éltek meg. Keveset invesztáltak a technikai fejlesztésekbe, elszegényedésüket viszont összekötötték a modernizációval, mintegy bűnbaknak kikiáltva azokat, akik velük ellentétben haladtak a korral. A cívis lokálpatriotizmus is megkopott, egyre kevésbé vettek részt a közügyekben és a közéletben.

Cívis ikonok

Miközben teremről teremre járunk, észrevehetünk a falakon kis fatáblákat, Körülbelül egy A4-es lap méretének felelnek meg, rajtuk két-három bekezdésnyi életrajz. Vannak köztük országos ismertséggel bírók, mint Fazekas Mihály, de túlnyomó részük maximum utcanévként, nem pedig egykori helyi celebként él a 21. századi köztudatban. Pedig van köztük „ördöngös” polihisztor (Hatvani István), vándorprédikátor és nyomdász (Huszár Gál), bibliafordító (Komáromi Csipkés György), diákvezér, professzor és püspök (Budai Ézsaiás), de Debrecen bajnokai közé került a legnagyobb főbíró (II. Dobozi István) is.

Egyik legjelesebbüknek, Rakovszky Dánielnek (1761–1843) a kül- és belviszályokon túl kijutott a tűz mellett kolerából, árvízből. A várost megtizedelő járvány idején a városi szenátorokból és orvosokból álló korabeli operatív törzs napi üléseit vezette, de volt hétköznapi hőstette is. A megáradt Tisza és Hortobágy vizével elzárt pusztai malomból egymaga 14 embert mentett ki. Ezért ország-, sőt birodalomszerte elismerték: I. Ferenc aranyláncon függő polgári elsőrendű nagy arany érdemrenddel tüntette ki. A főbíró nem véletlenül kapott különtermet a kiállításon, életét a Cívisek Világa nevű fiktív napilap fő eseményekhez kapcsolódó különszámaiból ismerhetik meg a látogatók. Az én érdeklődésemet az 1793-tól vezetett naplója keltette fel – vajon mit rejthet a könyvszerű vastagságú, régi iskolai füzetek borítójára hasonlító kötésű napló? Azt a saját bőrünkön éreztük, a mai politikusok hogyan kezelték a járványt, de vajon majd’ 200 évvel ezelőtt milyen dinamikák mentén működött egy ilyen folyamat és a közösség? És amikor szinte egyedüli úszni tudóként vállalta a kockázatot, hogyan tekintett magára?

Bár Thaly Kálmán élete nagy részét Pozsonyban és Budapesten töltötte, 1881-től haláláig, 27 éven keresztül Debrecen egyik országgyűlési képviselője volt. Komoly szerepet játszott az egyetem létrejöttében is, a Tiszántúli Református Egyházkerületben pedig tanácsbíróként működött. Végrendeletében Debrecenre hagyta a pozsonyi és budapesti lakásában levő személyes tárgyait és könyvtárát.

A tárlat kurátorai azt is körbejárják, mit jelent ma a cívisség, mit gondolnak a debreceniségről a 21. században. Videóinterjúkban beszél erről mások mellett dr. Angi János, a Déri Múzeum igazgatója, Csapó Erika egykori kézilabdázó, ma a DVSC Kézilabda Akadémia tehetségkutató menedzsere, Csikos Sándor színművész, Harangi Attila építész és Löki Viktor biológus, fotós, akik a cívisházakat dokumentálják, két mézeskalácsos, Radics László és Radics Zoltán. Kérdeztek egyetemi vezetőket, idegenforgalmi szakembert, divattervezőt, írót, újságírót, fotóriportert, katolikus és református püspököt, és nem maradhatott ki a kisvideókból Lukács László sem – aki mellett az interjúhelyszín falán egy Szabó Magda-portré fedezhető fel. Egyáltalán nem mondhatjuk, hogy ő az egyetlen nő a kiállításban, mert néhány festmény nőt ábrázol, az animációban is szerepelnek nők, kerültek a tárlókba női használati tárgyak, és a videóinterjúkban is reprezentáltak. Ez a kiállítás a cívis öntudat és szellemiség kialakulását kutatja, Debrecen múltja pedig a férfiakról szólt, így aztán ne verjük se tűsarkúval, se sportcipővel az asztalt olyat követelve, ami retrospektíve nem kérhető számon. De azért érdekes lenne egy tárlat, amely a főbírónék meg a nagytiszteletű asszonyok életét mutatja be…

Múzeum a múzeumban

Az előző kiállítást idézi az utolsó, „múzeum a múzeumban” szekció, de szerencsére sikerült itt is csavarni egyet. Valódi vizuális élményt, nem pedig telítettségérzetet adnak az egymás mellé tett mángorlók és mézeskalácsformák, a falon pávatollszerűen szétterülő fokosok és pásztorkampók, a karikás ostorok, a gyufatartók, a pipák, csibukok és butéliák.

Tetszetős a Cívisek világa. Megvilágosító, de van benne humor is. Nem riasztó, hagy időt a látogatónak arra, hogy elmerengjen egy-egy tárgyon vagy jelenségen. Gondolkodtatja, nézeti és olvastatja a minimum középiskolás célközönséget. Kár, hogy nem családi a kiállítás, hogy kicsiknek és kamaszoknak nincs felfedeznivaló. Hiányoznak a dedikáltan gyerekeknek készült szövegek, de ez olyan hiány, ami a következő újratervezésig múzeumpedagógiával pótolható.

Fotók: Derencsényi István / MTI