„Soha nem akartam legyőzni a férjemet” –Rubovszky Éva múzeumot épít Jankovics Marcell hagyatékából
Ki lehetett-e hozni Jankovics Marcellt a sodrából? Lábujjhelyen kellett-e járni körülötte, amikor alkotott? Mi volt számára az igazi elismerés és hogyan pihent? Többek között erről, valamint azokról a történelem előtti időkről kérdeztük Rubovszky Évát, amelyekben még szóba állt egymással a fővárosi értelmiség, és ők minden szombaton szalont rendeztek a számukra. Az orientalisztikát végzett bölcsész, aki most három éve, 2021 májusában meghalt férje életművét katalogizálja, nem csak a gyerekek: a fiatal értelmiség előtt is megnyitná budai otthonuk ajtaját.
– Jankovics Marcell-lel 1971-ben ismerték meg egymást a zürichi reptéren. Ő egy filmfesztiválra, ön pedig Svájcban élő bátyjához utazott. Ezek szerint Marcell nővéréhez hasonlóan az ön bátyja is disszidált… Azt, hogy őt mi tartotta itthon, már tudjuk, de ön miért nem tartott a testvérével?
– A bátyám is 1956-ban ment el és akkor még nagyon kicsi voltam, így ez fel sem vetődött. Négyen voltunk testvérek. A bátyámat édesapám beszélte rá, hogy menjen, mert félt, hogy nem fogja tudni befejezni az egyetemet, mivel orvostanhallgatóként nemzetőrnek állt a forradalom alatt. Egy 18 éves fiúnak sem olyan könnyű elmenni egyedül, de a szüleim nem akartak disszidálni. Nekünk nem volt annyi problémánk, mint Marci családjának, hiszen édesapám ügyvéd volt, édesanyám tanítónő, ők politikailag közömbösek voltak.
– A disszidens testvéreiken kívül más közös is volt önökben, amikor találkoztak?
– Amikor később a belvárosban először randevúztunk, érdekes felfedezést tettünk: kiderült, hogy a baráti társaságaink lényegében megegyeznek. Furcsa, hogy ennek ellenére sohasem találkoztunk azelőtt. Ugyanakkor arról, hogy mennyi közös volt bennünk, az is sokat elmond, hogy amikor a könyvtárainkat összeköltöztettük, csak a világirodalmi kötetekben volt átfedés. Közös volt a kelet iránti érdeklődés is. Én bölcsész voltam, iráni szakos, ő 1967-ben volt Indiában.
– Hogy jutott eszébe a hatvanas években ilyen egzotikus tanulmányokba kezdeni?
– Képes Géza költő édesapám jó barátja volt. Háfizt fordított, perzsa verseket, így kaptam kedvet ahhoz, hogy megismerkedjek ezzel a kultúrával. Bár a perzsa nyelvet az iszlám hatására arab betűkkel írják, ez valójában egy indogermán nyelv, hasonlóan az angolhoz, a némethez, a hollandhoz vagy az olaszhoz. Az, hogy perzsa szakra mentem, 1963-ban valóban nem volt átlagos. Hogy mennyire nem, arról eszembe jut egy mulatságos történet. 1978-ban, a bukása előtt nem sokkal Magyarországon járt a perzsa sah, díszdoktorrá avatták. Amíg itt tartózkodott, a buszokon, villamosokon rengeteg perzsa biztonsági embert lehetett látni, fegyverrel az övükben. Egyik villamoson Szörényi László irodalomtörténész barátommal heccből elkezdtünk perzsául beszélgetni. Amikor szegény biztonsági őr meghallotta, hirtelen azt se tudta, hova kapjon, annyira megijedt tőlünk. Jót mulattunk rajta.
– Huszonhét éves volt, amikor férjhez ment. Akkor már tudta, hogy – ahogy egyszer fogalmazott – alá fogja rendelni a saját karrierjét Marcellének?
– Az igazság az, hogy soha nem is voltam karriercentrikus. Nem vagyok feminista, soha nem akartam legyőzni a férjemet.
A mi nemzedékünk még úgy gondolta, egy férfihoz akar hozzámenni, aki az ideálja szerint a családfő lesz.
Tudom és sajnálom, hogy ez ma változóban van, de nekem még ez volt a természetes. Kondor Kati egyszer úgy fogalmazott egy beszélgetésben, biztos nehéz életem lehetett egy művész mellett és hogy nyilván le kellett adnom az ambícióimból, ez azonban nem így volt. Hosszú évek alatt felépítettem az MKB Bank képzőművészeti gyűjteményét, mindig azt csinálhattam, amit akartam. Persze nem voltam olyan tehetséges, mint ő. Azzal rögtön az elején szembesültem, hogy Marci nagyon kivételes, ambiciózus ember. Azt mondták róla a barátaink: nem azért dolgozik, hogy éljen, hanem azért él, hogy dolgozzon. Így is volt. Amikor egy munkát befejezett, az volt számára a felüdülés, ha rögtön belekezdhetett egy másikba.
– A férje hatására foglalkozott az orientalisztika mellett élete jelentős hányadában képzőművészettel?
– Nem csak az ő hatása volt ez. Művészettörténetet is tanultam és – bár az egyetemen az orientalisták általában nyelvészetcentrikusak voltak – a perzsa kultúrában is elsősorban ez érdekelt. Máig is ez foglalkoztat, épp most készülök egy előadásra, „Perzsa hagyományok az iszlám művészetben” címmel. Az orientalisztika szakot – mivel mind tökéletesen ismerték a keleti nyelveket – rabbik építették fel, akiknek a közösségeit a második világháború után a keresztény szerzetesrendekhez hasonlóan feloszlatták. Hahn István, Dobrovits Aladár is rabbiból lett tanár. Izgalmas, nagy időszak volt az az egyetem életében. Életemben először Marci révén jutottam el Iránba, 1975-ben. Mivel előző évben a sah felesége által rendezett gyerek animációs fesztiválon a Sisyphus kapta meg a gyerekzsűri különdíját, meghívták a zsűribe, amelynek a híres francia rendező, Jacques Tati volt az elnöke. Amikor kiderült, hogy Marci utazik, bementem a minisztériumba, mondtam, hogy tudok perzsául és szívesen elkísérném. Nagy örömömre meg is kaptam az útlevelet és így vele tarthattam.
– Belefolytak egymás munkájába, így gondolom, volt súlya a szavának. Hogy fogadta a férje, ha valami nem tetszett?
– Valóban figyeltünk egymás tevékenységére. Ő nagyon szerette a perzsákat, jött velem a különböző eseményekre és beépítette az ott szerzett tudást a művészetébe. Az Ének a csodaszarvasról című film második részében például a perzsa miniatúrák világa köszön vissza. Érdekelte ez a világ és nem volt hálátlan, amiért ezzel foglalkoztam. Ami a kérdés második részét illeti, egyszer úgy fogalmazott: én olyan „lehűtő típus” vagyok. Marci mindent vizuális szemszögből közelített meg, és ez a tudományban szokatlan. Épp ezért tudott szokatlan felfedezéseket is tenni. Amikor például rájött, hogy a sámándobok képei csillagképek leképezései, Hoppál Mihály és más sámánkutatók hasra estek, mert nekik nem jutott eszükbe ezeket a rajzolatokat így értelmezni. Azóta is gyakran idézi a szakirodalom. A megérzései alapján hajlamos volt hamar véleményt formálni, én viszont mindig felhívtam a figyelmét arra: ahhoz, hogy biztos lehessen a következtetéseiben, meg kéne vizsgálni a dolgot még három-négy oldalról.
– Ilyenkor elkeseredett?
– Nem, ilyesmi soha nem szegte kedvét. Az önbizalom nem elég jó szó arra, ami őt jellemezte, de pontosan tudta, mi az útja és mik az értékei.
– És az elismerést hogyan fogadta?
– Elégedetten nyugtázta. Óriási elismerésnek tartotta, amikor 1975-ben egy amerikai forgalmazó Oscarra nevezte a Sisyphust, de utólag örült annak, hogy nem nyerte meg. Amikor Rófusz Feri megkapta az aranyszobrot A légyért, azt gondolta, Marci biztos irigyelni fogja érte, de tévedett. „Ha harminc éves koromban megkapom az Oscar-díjat, az egész életemnek vége” – mondta nem egyszer, és igaza is volt, hiszen attól kezdve mindent ahhoz mértek volna. Örült viszont, amikor a Küzdők Cannes-ban Arany Pálmát kapott, igaz, őt sem engedték ki a díjátadóra. Amikor megjelent a cannes-i újság címlapján, amint egy hungarofilmes öregúr, Föld Ottó átveszi helyette az elismerést Monica Vittitől, a kép alatt a felirattal: „Jankovics Marcell átveszi a díjat”, nevetve mondta: „ha tudnák, milyen szép fiú az a Jankovics Marcell!” Ezt sem vette a szívére. Örült a díjaknak, de az igazi elismerések mégsem ezek voltak számára, hanem a gyerekzsűrik kitüntetései, vagy amikor egy kisfiú a Fehérlófia „függőjévé” vált, mondván, ő ilyeneket álmodik. Régen a rajzfilmeknél nagyon fontos volt a festék, hiszen minden színt ki kellett keverni, úgyhogy a festékkonyha a rajzfilmstúdióban valóságos szentély volt. Amikor a Disney Stúdióban körbevezették Marcit, a festékkonyhás felismerte és azt mondta: örömmel szorítom meg azt a kezet, amely a Sisyphus filmet rajzolta. Ez nagyon meghatotta. Az ilyen elismeréseket mindennél többre tartotta.
– Nézhette, miközben dolgozott?
– Azt nem állítom, mert benn, a stúdióban dolgozott, itthon pedig az emeleti műteremben. De persze volt, ahová elkísértem. Ott voltam például a Pannónia hangstúdiójában, amikor a Sisyphus hanganyagát vették fel. Egy faburkolatos fal mellett állt, azt nyomta teljes erejéből, miközben a hangmérnök rögzítette a nyögéseit. Erre készítették el aztán a filmet, kockáról kockára.
– Azt vallotta, minden rajzfilmesre jellemző a figurái mozgásának a dinamikája. Dargay Attila szereplői például pattogósak, futkosnak, néha megtorpannak, az övéi lassan, méltóságteljesen lépkednek. Ki lehetett őt billenteni valamivel ebből a nyugalomból?
– Hogyne! Emlékszem, egyszer, amikor beértem a Pannónia Stúdióba, egy munkatársa azzal fogadott, hogy
„most szakadt le az ajtó, mert Marci kijött Matolcsytól”
(id. Matolcsy György, a Pannónia Filmstúdió egykori igazgatója – a szerk.). Voltak konfliktusai, hiszen nem volt könnyű az az időszak, a problémák azonban nem lehangolták, inkább serkentették. Mindig azt mondta magáról, hogy küzdő típus. Marci figurái tényleg nagyon jellemzőek voltak rá. Nemcsak méltóságteljesek, de daliásak, szépek is voltak, akárcsak ő. Amikor bekerült a Pannóniába, a sziporkázó, jó humorú Nepp József, a rajzfilmesek atyja feltette neki a kérdést, nem akar-e manöken lenni, mert a felesége a Divatintézetben dolgozik és be tudná protezsálni. Marci halálosan megsértődött azon, hogy azt hiszik, ő egy üresfejű szépfiú, el is határozta, hogy bebizonyítja: nem az. Az esztétikum viszont tényleg nagyon fontos volt számára, ez minden filmjén látszik.
– A filmjeinek egyben a főhőse is volt. Vajúdott alkotás közben? Kellett kerülgetni?
– Persze, előfordult. Volt, hogy itt ült az asztalnál és én messziről láttam rajta, hogy most csak csöndben lehet átmenni a szobán. Valóban személyes ihlettől vezérelve ábrázolta Ádámot Az ember tragédiájában, de a Fehérlófia és A küzdők figuráiban is magát mintázta meg. Megszállott volt, ugyanakkor nagyon kedélyes, kedves, kiegyensúlyozott ember. A mérleg jegyében született és ez nagyon jellemző is volt rá. Tény, hogy mindig, minden körülötte forgott, az egyik barátunk találóan várúrnak nevezte. Egyszer azt mondta, szabadnak érzi magát mellettem, és azt hiszem, ez a legnagyobb elismerés volt a részéről.
– Szeretett a környezetéből meríteni, amikor arcokat rajzolt, a Toldi végén például a fél stábot felsorakoztatta a tömegben. Önt mibe rajzolta bele?
– Soha, semmibe. De én nem is bántam, hiszen például Éváról, ahogy Madáchnak is, nagyon rossz véleménye volt Az ember tragédiájában. Kellett volna az nekem, hogy vele azonosítson?
– Marcellt rengeteg közéleti szerepre kérték fel, ön támogatta ezeknek a posztoknak az elvállalásában?
– Igen. Őt mindig érdekelte a kultúra, olyannyira, hogy korábban egy dolgozatot is írt ebben a témában, csak úgy, magának. Aztán 1998-ban Prőhle Gergő, akinek a nagyszülei jóban voltak Marci szüleivel, tehát családilag jó barátságban voltunk egymással, fölhívott azzal, kérdezzem meg a férjemet, nincs-e kedve a Nemzeti Kulturális Alap élére állni. Én számos olyan civil szervezetben dolgoztam, mint a Finnugor Világkongresszus, az Iráni Baráti Társaság, vagy a Nemzetek Háza, amely 1990-ben alapítója volt az NKA-nak, így ismertem a szervezetet, ám Marci nem is tudta, mi az. Elkezdett foglalkozni a témával és rájött, hogy itt a lehetőség annak a kultúrstratégiának a gyakorlatba történő átültetésére, amivel korábban foglalkozott. Nagyon komolyan beleásta magát.
– Nem sajnálta elvenni a munkától az időt?
– Nem, mert közben az Ének a csodaszarvasról című filmet is folytatta. Matolcsy György mondta egyszer, hogy két embert ismer, aki a töredék időt is fel tudja használni, Nemeskürty Istvánt és Marcit. Nem csoda, mert mindketten kvázi katonaiskolába jártak, Nemeskürty Kőszegre, Marci pedig Pannonhalmára, a bencésekhez. Képes volt arra, hogy ha volt még egy órája a következő feladatig, elővette a könyvet, amit írt, vagy a figuraterveket és egy perc alatt rá tudott hangolódni. Csinálta, amíg meg nem érkeztek hozzá, akkor pedig újra váltani tudott. Képes volt ilyen rövid időre is elmélyülni a munkájában. Így dolgozott a Toldi mellett a Biblia könyvön is, amit most fog megjelentetni a Méry Ratio az Ünnepi Könyvhétre. A Jelek és jelképek a Bibliában megkerülhetetlen örökségünk. A Biblia-filmre való felkészülés közben gyűjtötte össze azokat az adatokat, illusztrációkat, amik beépültek ezzel kapcsolatban az emberi kultúra alapjaiba. A közeljövőben a Vatikánban, a Palazzo della Cancelleriában kiállítást is rendezünk, ahol a Biblia film forgatókönyvét, figura terveit, rajzait mutatjuk be.
– Máshol is rendez tárlatot a férje műveinek?
– Ebben az évben négy kiállítás volt. Varsóba ötven őstörténeti, modernkori történelmi tusrajzát vittük ki. Idén ez volt az egyetlen magyar vonatkozású program a lengyel–magyar barátság napján, mivel akkor éppen haragudtak a lengyelek a magyarokra. Ezek a képek Prágában és Pozsonyban is nagy sikert arattak a helyiek körében és Bécsben is láthatóak voltak.
– Ha Jankovics Marcellből az eredeti tervek szerint építész lesz, talán soha nem önti ilyen nyíltan formába az érzelmeit és azt, amit a világról gondol; a művészi kiteljesedés megmaradt volna a mérnöki pontossággal kiszámított, rideg falak között. Ezt ő is így értékelte?
– Később, már a sikerek tükrében bölcsen azt mondta, jó, hogy így történt, de tizennyolc évesen nehéz volt elfogadnia, hogy egy kitűnő pannonhalmi érettségit követően, jó felvételi után azt írták neki: nem felelt meg. Akkor bement a Műegyetemre, hogy megmondja nekik, tudja, hogy megfelelt, mire a flegma adminisztrátor nő megvonta a vállát és azt mondta, jó, akkor beírják, hogy helyhiány miatt nem veszik fel. Ezzel elég nehéz volt szembesülnie, de valóban csoda, hogy a Gondviselés kárpótolta.
Marci mindig azt mondta, a Jóisten a lábát nyújtotta neki, hogy kapaszkodjon bele, majd a tenyerére vette.
Azt gondolom egyébként, ha építész lett volna, nem high-tech épületeket álmodott volna meg, inkább Gaudí és Makovecz munkáihoz hasonlókat.
– A művészek számára gyakran terápia is az alkotás, amelyben a saját vívódásaikat dolgozzák fel. Rá visszahatott a munkája? Formálta őt?
– Nem hiszem. Ő nem annyira befogadó, inkább kitárulkozó alkat volt. Persze sok minden hatással volt rá, de megvolt benne a tartalom, amit ki akart fejezni.
– Milyen volt, miután befejezett egy munkát?
– Azonnal belekezdett a következőbe. Olyan nem volt, hogy ne törte volna a fejét valamin. Soha nem gondolt arra, hogy megpihenjen. Ez a bencések szigorú iskolájának hatása lehetett. Az ő jelszavuk „ora et labora”, imádkozzál és dolgozzál. Ezt alaposan megtanulta. Amikor oda járt, nem szerette annyira Pannonhalmát, de később rájött, milyen nagy hatással volt az életére.
– Mit nem szeretett benne?
– Az elszigeteltséget. Nem a család hiányzott neki, hiszen miután az édesapja ‘56-ban kiszabadult a börtönből, már nagyon beteg volt, a nővére disszidált, a családi háttér tehát tragikus volt. De amikor eljött Pestre, rájött, micsoda társadalmi életből, mennyi buliból maradt ki az ott töltött évek alatt.
– A halála után úgy döntött, hogy a közös otthonukban múzeumot rendez be a férje emlékére. Hol tart ez a terv?
– A szakmai egyeztetés stádiumában van. Úgy tűnik, a Filmarchívummal és Filmintézettel fogunk együttműködni, vetítéseket és a filmekhez kapcsolódó előadásokat rendezünk majd. Szeretném, hogy legyen egy olyan ház, ahol, bármikor tér be az ember, mindig animációs filmekkel találkozik. Ilyen egyelőre nincs, bár a Kecskemét Film szintén tervezi egy múzeum létrehozását. Most együtt küzdünk ezért, Mikulás Feri Kecskeméten, én Budapesten. Ebben a pillanatban az anyagok katalogizálásával foglalkozom. Mivel az első munkahelyem a Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum volt, megtanulhattam, hogyan kell egy múzeumot felépíteni. Jó lenne, ha hosszú távon ez a tér nem csak Marci munkásságát mutatná be. Szeretném például, ha majd Dargay Attila özvegye, Henrik Irén és Kő Edit, Marci gyártásvezetője is odaadna néhány személyes tárgyat, a közös munkához kapcsolódó emléket. Mikulás Feri a múzeum mellett képzést is tervez indítani, mert ha lenne utánpótlás az animációs szakemberek között, az rengeteg bérmunkát hozna Magyarországra. Amikor Marciék elkezdtek a Toldi filmen dolgozni, volt, akire fél évet kellett várniuk, míg befejezte a munkát valahol máshol és be tudott szállni a csapatukba. Azelőtt a Pannónia Filmstúdió kinevelte az utánpótlást, de változik a világ, ezek a műhelyek mind megszűntek.
– A május 14-én megjelenő, őstörténeti témájú bookazinunkba került be egy beszélgetésünk egy egykori animátorral, aki épp azért hagyott fel ezzel a munkával, mert hiába világszínvonalúak a magyar rajzfilmesek, a megbízóik az olcsóbb Kínába tették át a gyártást. Van ennek így jövője itthon?
– Voltunk ott annak idején, és anélkül, hogy minősíteném őket, ki kell mondanom, hogy az azért egy másik világ.
Elhiszem, hogy chipeket bárhol le lehet gyártatni, de ha valaki azt hiszi, hogy ki lehet vinni Kínába a rajzfilmgyártást, az nagyon téved.
Csak Szemadám György kedvenc filmrészlete jut erről eszembe a János vitézből, amikor Jancsi és Iluska patakparti jelenetében Iluska szoknyája szemérmesen legördül. Ha valaki látott kínai rajzfilmet, tudja, hogy ilyen finomságok elképzelhetetlenek benne. Kár, hogy sokan azt hiszik, a pénz az egyetlen mérőeszköz.
– „Csak a gyerekekkel érdemes foglalkozni, a felnőttek már úgyis el vannak rontva” – idézi gyakran Marcellt, de ma, amikor az alfa generáció mellé már a babakocsiba beteszik a tabletet, sok felnőtt érzi azt, ő az, aki normális világba született, amelyet még nem hajtottak uralmuk alá az informatikai eszközök. Ennek fényében is tartja magát a fenti megállapításhoz?
– Nem hiszek a generációk egysíkúságában. Mindig, minden generációnak volt elitje és voltak kevésbé intelligens rétegei és ez ezután is így lesz. Biztos vannak változások azt illetően, mivel lehet lekötni egy mai gyereket, de azt hiszem, ebben a múzeumban éppen azzal tudjuk majd megfogni őket, amire a leginkább érzékenyek: a vizualitással. Az alagsori nagy térben harminc-negyven gyereket tudunk a nagy kivetítő vászon elé ültetve elvarázsolni.
– Ezek a falak, amelyek közé múzeumot álmodott, nem csak önöknek adtak otthont, de tanúi voltak azoknak a történelem előtti időknek is, amikor még az ország értelmiségét egyetlen baráti társaságban lehetett egyesíteni…
– Igen, itt volt a szalon, amit Hankiss Elemérrel, Hoppál Mihállyal találtuk ki azzal a céllal, hogy összehozzuk a hasonlóan gondolkodó embereket.
1978-tól minden hónap első szombatján open house volt. Volt, aki csak egy órára jött, volt, aki színház után nézett be, de mindig nagy forgalom volt. Akkoriban az értelmiségnek volt egy közös ellensége, amit szocializmusnak hívtak.
Mindenki tudta, hogy tarthatatlan társadalmi forma, rossz kísérlet. Amikor aztán kitárult a világ és külön vélemények alakultak, minden kezdett megváltozni. Egy alkalommal a Newsweek tudósítója azt mondta: „bemegyek az SZDSZ szobába”, aztán: „most bemegyek az MDF szobába”. Ez már mutatta, hogy egy korszak végéhez értünk. Akkoriban már Ráday Mihály nem volt hajlandó szóba állni Chrudinákkal, Makovecz Imre dohogott, hogy az SZDSZ-esek idegenszívűek és Csete György is nagyon kemény véleményt fogalmazott meg róluk. Közben fel is hígult a társaság, így Marci azt mondta, hagyjuk abba. Utólag úgy érzem, kár volt ráhagynom, erőszakosabbnak kellett volna lennem.
– Valahol azt nyilatkozta, szeretné feléleszteni a szalont. Komolyan gondolja?
– Igen, mindenképpen! Fiatalokkal. Két évvel ezelőtt én voltam a Rajzfilmünnep fővédnöke, és sok fiatal, az önök korosztályába tartozó újságíróval találkoztam. Felírtam a nevüket azzal a céllal, hogy ha elkezdem újra a szalonokat, önöket összehozzam.
– Úgy alakult, hogy a férje nekünk adta élete utolsó interjúját. Amikor megkerestük, azt mondta, csak a Toldiról hajlandó nyilatkozni, de végül jó másfél órát beszélgettünk. „Kérdés, lesz-e jobb interjúm” – írta utána. Lett visszhangja az életükben?
– Az egy nagyon fontos interjú volt, és nem csak a mi életünkben. Kiss P. Attilát és Haramza Márkot A pozsonyi csata című filmről alkotott véleményük miatt a volt főigazgató kirúgta a Magyarságkutató Intézetből, holott ők még a film készítésekor jelezték a hibákat, amelyeket ki lehetett volna küszöbölni. Később eltávolította Szabados Györgyöt is, ám ő megtámadta a döntést. Többek között arra hivatkozott, hogy ebben a beszélgetésben Jankovics Marcell is elmondta, hogy a film tévút a Magyarságkutató Intézet tudományos életében, de az egész magyar kultúrára nézve is az. Szabados megnyerte a pert, visszavették az intézethez. Amikor szembesült ezzel a botránnyal, Kásler Miklós is belátta, hogy ez nem jó irány.
Marci alapítója volt a Heti Válasznak és úgy gondolom, a Válasz Online is nagyon fontos újság. Ha nem is értek mindenben egyet az ott megfogalmazottakkal, mindig olvasom.
– A beszélgetésünk elején azt mondta, Marcell küzdő típus volt. Ön mindvégig mellette volt, ezért biztosan tudja, hogyan élte meg: győztesen jött ki a küzdelemből?
– Valóban, még a betegségben is azt mondta, azért küzd, hogy ne az legyen, hogy ő nem tett meg semmit a gyógyulásért. Előtte való nap még a Pannóniában részt vett a Toldi film munkálataiban. Őt nem legyőzte a betegség… állva halt meg. Amikor kiderült januárban a betegsége, elkezdődött a kemoterápia. Hazajöttünk az egyik kezelésből, a ház előtt felsóhajtott, milyen jó újra itthon, aztán ahogy kiszállt a taxiból és felállt, agyvérzést kapott…
– Ötven együtt töltött év után hogy lehet folytatni az életet a másik nélkül?
– Nagyon nehéz. Valaki azt kérdezte, nem zavar-e, hogy itt van a Kő Pál által készített portréja és minden nap százszor elmegyek mellette. Dehogy, sőt. Olyan, mintha nem halt volna meg, annyira jelen van… Ötven év az ötven év.
Nyitókép: Válasz Online/Vörös Szabolcs
Ezt az interjút nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt
