Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Hirdetés

Mutombo Tshimuanga France a Kongói Demokratikus Köztársaság tiszteletbeli konzulja, az Afrikáért Alapítvány elnöke. A Kongói Demokratikus Köztársaságban született 1976-ban. 1997-ben érkezett Magyarországra, teológiát tanult, majd néhány évig adventista lelkészként dolgozott. 2002 óta vezeti az Afrikáért Alapítványt, amely számos egészségügyi központot támogat és lát el gyógyszerekkel, műszerekkel, valamint fejlesztési programokat bonyolít le a térségben. Kongó fővárosában, Kinshasában két intézményt – az Othniel Általános és Középiskolát és a La Providence Árvaházat – tart fenn. Mindezeken túl folyamatosan szervez humanitárius és missziós utakat Kongóba, Tanzániába, Kenyába és Etiópiába.

– Önéletrajzi könyvet általában idős korában ír az ember, egyfajta visszatekintésként élete történetére. Ezzel szemben ön még nincs ötvenéves, mégis úgy érezte, túl van életének egy olyan szakaszán, amelyet érdemes megosztania a nyilvánossággal. Miért?

– A könyv megírásának vannak észszerű és érzelmi okai. Azzal, hogy 1997-ben megérkeztem Magyarországra, lezártam életem egy korszakát. Egy új és izgalmas világgal találtam szembe magam, ugyanakkor azzal is, hogy kuriózumnak számítok. Mivel a magyarok kíváncsiak, folyamatosan kaptam a hol kellemes, hol pedig kellemetlen kérdéseket. Ezek között sok olyan volt, amely engem is elgondolkodtatott. A Kavicsok és gyémántok tehát egyrészt megpróbál választ adni a felmerült kérdésekre, másrészt pedig egyfajta örökség a magyar édesanyától született gyermekeimnek, hogy jobban megismerjék kongói édesapjuk múltját és kultúráját.

– Evidens volt, hogy ezt az önéletrajzot magyarul, nem pedig franciául vagy az anyanyelvén, a csilubán írja meg?

– Írhattam volna persze franciául is, de a kihívás motivál. Ráadásul szeretem a magyar nyelvet, és talán már elmondhatom, hogy szakmai szempontból jobban is beszélem, mint a franciát vagy a csilubát. Ennek pedig egész egyszerűen az az oka, hogy ezt használom a mindennapokban, hiszen 21 éves korom óta itt élek, itt jártam egyetemre is.

Korábban írtuk

– Közel tíz évig dolgozott a kötetén. Mi volt a legnagyobb kihívás?

– Az, hogy lassan írok és lassan olvasok, már önmagában is nehézség elé állított. De az igazán komoly dilemmát a lelki dolgok jelentették: valóban ki akarom adni ezt a könyvet? Mert oké, írhatok én a gyerekeimnek, de szabad-e nyilvánosan kiteregetnem a múltamat, a családomat, újra feltépni a sebeket? Számos sérelemmel, fájdalommal, föl nem tett kérdéssel kellett szembenéznem. Hiszen önéletrajz írásakor az őszinteség a legfontosabb. Ez a tíz év felért egy terápiával, sokat sírtam közben, de megtisztult a lelkem.

– A kötet és talán életének egyik legmegrázóbb része, amikor édesanyja egyik napról a másikra eltűnik az életéből. Az A sötétség hatalmában című fejezet nem véletlenül lett a leghosszabb, hiszen körülbelül öt évet ölel fel gyermekkora egyik legfontosabb időszakából. Mi történt ott és akkor, negyven évvel ezelőtt?

– Mivel erről soha nem beszéltek velünk nyíltan, így most utólag, édesanyámmal sokat beszélgetve kellett összeraknom a kirakós darabjait. Évtizedekig csak őrlődtem, hogy miért is kellett egy gyémántkereskedő édesapa fiaként éheznem, dolgoznom, éjszakáznom, és hogyan kerültem végül az utcára? Merthogy körülbelül ötéves lehettem, amikor egyszer csak édesanyánk egyik napról a másikra eltűnt. Konkrét okát senki nem mondta meg nekünk, csak hallomásból tudtuk meg, hogy mivel több megmagyarázhatatlan haláleset is történt a családunkban, őt kiáltották ki bűnbaknak, őt hibáztatták. Mivel nagybátyáim meg akartak tőle szabadulni, könnyen manipulálható nőt akartak apám mellé, kikiáltották boszorkánynak, el kellett hagynia minket, vissza kellett költöznie a szüleihez.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

– Ez Kongóban máig így működik? Ha valamire nem találnak magyarázatot, keresnek egy „boszorkányt”, akit aztán felelőssé tehetnek a tragédiáért?

– Igen, bár egyre kevesebb súlya van, de mégis máig meghatározza a társadalmunkat. Magyarországon ha rosszul viselkedik egy gyerek, azt mondjuk rá, hogy neveletlen vagy rosszcsont. Esetleg felkeresünk vele egy pszichológust. Kongóban pszichológus híján elviszik egy boszorkányűzőhöz, hogy nézze meg, nem boszorkány-e. Nagyon leegyszerűsítik a dolgokat, így ahelyett, hogy utánajárnának a tényeknek, a könnyebb utat választják, és teret adnak a spekulációnak, a találgatásoknak. Boszorkánysággal egyébként jellemzően csak nőket és gyerekeket vádolnak meg, mert ők azok, akiknek mindig csendben kell maradniuk, így nem tudják megvédeni magukat. Európában a boszorkányokat máglyán égették el a középkorban, Kongóban pedig még ma is elzavarják a családtól, kizárják a társadalomból. Ehhez elég annyi, hogy egy rangidős férfi, akire felnéznek, kikiáltsa boszorkánynak. Ez történt az édesanyámmal is. Sőt, a nagybátyáim a testvéreimmel együtt engem is elvittek egy boszorkányűzőhöz, ahol egyetlen lehetőségünk volt, bevallani, hogy boszorkányok vagyunk, még akkor is, ha valójában fogalmunk sem volt, mi vagy ki valójában a boszorkány. Mivel egyszer azt álmodtam, hogy repülök, gondoltam, talán tényleg boszorkány lehetek. Most már mosolygok ezen, de nagyon nehéz évek következtek.

– Édesanyja öt év után végül visszatérhetett önökhöz. Jellemző, hogy a „boszorkányhistóriák” ilyen szerencsés véget érnek?

– A környezetemben több hasonló, sőt a miénknél durvább eset is történt. Hogy egy boszorkánynak kikiáltott nő visszatérhet a gyerekeihez, ráadásul a családban ugyanazt a méltóságot kapja, sőt többet is, mint előtte, az maga a csoda! Ezerből vagy tízezerből egyszer fordul elő. Édesapánk azonban felismerte, hogy cselekednie kell. Az üzlet miatt sokat utazott, nem igazán volt ideje foglalkozni velünk. De a szomszédok figyelmeztették, hogy amikor nincs itthon, hozzájuk megyünk koldulni, holott tudják, náluk mi sokkal gazdagabbak vagyunk. De én is szembesítettem őt a valódi életünkkel, elmeséltem, hogy nem kapunk enni, és nincsenek ruháink sem.

– Azt, hogy édesapjának az édesanyja mellett másik felesége is volt, hogyan élte meg gyermekként?

– A többnejűséget minden törzs egy kicsit másképp kezeli. A mi törzsünk például előírja, hogy egy házon belül nem élhet két nő. Úgy szoktam egyszerűsítve elmesélni, hogy olyan ez, mint a parlament. Vannak jobb- és baloldaliak, így a viták is folyamatosak. A frakcióvezetők az anyák, a gyerekek a képviselők, de az igazi vezető, vagyis az édesapa mindenki felett áll. Mivel mégiscsak egy országon belül élnek, így ha utálják is egymást, amikor össze kell fogniuk, összefognak, hiszen mindig vannak közös ügyeik. Apukám egy hétig nálunk lakott, egy hétig a másik asszonynál. Amikor nálunk volt, a javakból is mi láttunk többet. A nő Afrikában egyébként biztonságot is jelent, hiszen egy feleség soha nem veri át, nem csalja meg a férjét. Ha gyémántkereskedőként sokat utazol, hotelben aludni felér egy öngyilkossággal! Vagyis sokszor nem a nagy szerelem miatt vesz a férfi második vagy harmadik feleséget, hanem mert biztonságot ad.

– A gyémánt, amellyel édesapja is foglalkozott, szülőfalujában, Tshilengében, illetve a gyémántvárosnak is hívott Mbuji-Mayiban csaknem annyira hétköznapinak számít, mint nálunk a kavics. Mindeközben a Kongói Demokratikus Köztársaság ahelyett, hogy a milliomosok hazája volna, a világ egyik legszegényebb állama. Mi ennek az oka?

– A gyémánt mifelénk valóban annyira mindennapos dolog, hogy józsefvárosi helyett nekünk éjjel-nappal nyitva tartó gyémántpiacunk van, kis bódékkal, kis asztalokkal. Ez máig meghatározza a várost, még akkor is, ha a nagy bányacéget politikai megfontolásokból tönkretették. A luba nép szerencséje, hogy ambiciózus, és gyémánt nélkül is ők akarnak mindenben a legjobbak lenni, becsületesek és kitartóak. És ha egy népcsoport kitermeli az elitet, veszélyesek lesznek a hatalomra. Ettől pedig félnek. Így a központi vezetésnek nem érdeke az infrastruktúra és az oktatás fejlesztése.

Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

– Miközben a családja a törzsi hagyományok szerint hitt a boszorkányságban, ön teológiát jött tanulni Budapestre. Hogyan került kapcsolatba a keresztény hittel?

– A kereszténység a gyarmatosítással érkezett Afrikába, így jellemzően jelen is van a társdalomban. Édesapám is egy helyi szinkretista, azaz keverék vallásban hitt, amelyben az afrikai és a keresztény elemek keveredtek. Már nem fűszoknyában, hanem kereszttel díszített fehér lepelben táncoltunk, ugyanakkor megvoltak az ünnepekhez kapcsolódó saját törzsi hagyományaink is. A házunkból messziről láttuk Mbuji-Mayi legszebb templomát, hallottuk harangjának hívó szavát, így gyermekkoromtól kezdve vágyakoztam a templomba, meg akartam tudni, ki is az a Jézus. Erre azonban csak akkor kerülhetett sor, amikor a családi tragédia után a fővárosba, Kinshasába kerültünk, ahol édesapám vett egy harmadik feleséget. Miután a mostohaanyánk nem igazán foglalkozott velünk, azt csináltunk, amit akartunk. Minden rosszban van valami jó, így nyolc-kilenc évesen járhattunk bulizni, de templomba is. Nem kellett senkitől sem engedélyt kérnünk. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor megnéztem Jézus életéről egy filmet, és nagyon megérintett. Elemi erővel működött bennem ugyanis, hogy átírjam az átélt szenvedéseinket, a sötét korszakot. Rá kellett jönnöm azonban, hogy a törzsi vallás nem fogja azt a megnyugvást nyújtani, amire szükségem van, nem találok benne választ a kérdéseimre. Ettől kezdve tudatosan kerestem Istent, a szeretetét, a gondviselését, azt a hitet, amely a megbocsátást és a szeretetet hirdeti. Vallási iskolába jártam, és eldöntöttem, hogy lelkész leszek. A többi már csak hab a tortán.

– Miben találta meg végül a saját útját?

– Miután Magyarországon elvégeztem a teológiát, az adventista egyházon belül néhány évig lelkészként dolgoztam. Ezzel párhuzamosan pedig létrehoztuk az Afrikáért Alapítványt, amely szeretetszolgálatként működik. Rájöttem ugyanis, hogy Afrikában az emberek éhesek, szomjasak és vágyják a tudást, így nem tudunk csupán száraz teológiával célba érni. Hiszen Jézus maga is kétfajta teológiát alkalmazott: egyrészt prédikált, másrészt beteget látogatott, kenyeret szaporított és vigasztalt is eközben. Ebben, a másokon való segítésben találtam meg az újabb életcélomat. Sokan kérdezik, miért nem mentem vissza Kongóba. Mert rájöttem, hogy innen többet tehetek az ottaniakért. De ha Isten szólít, hogy mennem kell, menni fogok.

– Magyarország ma azt az álláspontot képviseli, hogy az illegális migráció megállításának egyetlen módja, ha a helyszínre visszük a segítséget, vagyis jelen esetben Afrikába. Hogyan és mivel tudunk mi, magyarok segíteni?

– Mindenkinek abban a közegben a legjobb élnie, ahol felnőtt. A migráció kényszer, amikor az ember nem találja a helyét, bizonytalanná válik a megélhetése. A gyermek Jézusnak például Egyiptomba kellett menekülnie Heródes elől. Viszont az illegális migrációt valóban meg kell állítani, hiszen minden országnak megvannak a saját biztonsági szabályai. Az egyes országoknak a fejlettségi szintjük alapján kell meghatározniuk, hogy mit tudnak tenni azon államok érdekében, amelyek még komoly problémákkal küzdenek. Jelen pillanatban Afrikának nem elsősorban anyagi javakra van szüksége, hanem tudásra és szakértelemre. Ha oktatási, technológiai projekteket támogatunk, akkor azzal munkahelyeket is teremtünk a helyi fiataloknak, akik nem fognak elindulni Európa felé. Ezt nemcsak Magyarországnak, de az egész világnak fel kellene ismernie. Nagyon örülök annak, hogy Magyarország az elmúlt öt évben nagyon intenzíven és nagyon sokat tett azért, hogy az afrikai fiatalok a hazájukban maradhassanak: egyre több helyi ösztöndíjat és oktatásprogramot támogat, szakképzést indít. Vagyis ami sokáig csak szlogen volt, most már kezd testet ölteni.