Nincs messze a megoldástól a Veszprém, de azt az egy lépést sürgősen meg kell lépnie

Cikkünkben annak próbálunk utánajárni, hogy mi vezetett ahhoz, hogy a 2014-es első Final Four-szereplés óta először fordul elő, hogy sorozatban másodszor marad le a férfi kézilabdázás csúcseseményéről a Veszprém. Fontosnak tartom kiemelni, hogy ennek az írásnak az apropóját nem a szerdai kiesés adja.

A lenti gondolatok nagy többsége a lengyelországi vereség óta benne van sok szurkoló és szakértő fejében – az is igaz ugyanakkor, hogy nagy valószínűséggel nem kerültek volna ilyen formában publikálásra, ha a Veszprém továbbjut. Ugyanakkor ezek olyan jellegű problémák, amelyek tartósan jelen vannak, és nehéz azt elképzelni, hogy Kölnre megoldódtak volna – ezért írunk most róluk.

Miért született olyan eredmény szerdán, amilyen?

Egy esetleges elemzésnek talán ez a legkönnyebb része. A kapuban két közepes, jobb napjaikon jó teljesítményre képes kapus áll. Corrales veszprémi pályája az elején többet ígért a jelenlegi formánál, egyértelműen elsőszámú kapusként tőle több kell(ene). Mike Jensen az első félévét tölti itt, a beugró szerepre tökéletes. Nem lehet azt mondani, hogy csak ezen a poszton ment el az Aalborg elleni továbbjutás, de ha megnézzük a legjobb nyolc csapatot, akkor azt látjuk, hogy vagy van egy (Wolff, Palicka, Landin), jobb esetben kettő (Perez de Vargas & Nielsen) világklasszis, vagy ha nem is világklasszis, de a legfontosabb meccseken kiemelkedő teljesítményre képes (Desbonnet, Hernandez, Bellahcene) kapusuk.

Jobbszélen Vailupau – a hibái ellenére – egyértelműen a jövő és már kicsit a jelen is, Margucon is lassan fog az idő, az általában biztos balkezet a makacs saroksérülés egyre többször fogja vissza (belegondolni is komoly, hogy nyáron már 10 éve lesz, hogy a Veszprém kötelékébe tartozik).

Jobbátlövőben pazar a kínálat: Yahia formája egyértelműen a súlyos térdsérülése előtti korszakát idézi, Remili a világ legjobb játékosa (de mindenképpen benne van a legjobb háromban), Sandell pedig hozza azt a dinamikus, cselezésre és betörésre épülő játékát, amit a svéd válogatottban megszokhattunk – sokkal kevesebb játékperccel, mint amit a formája indokolna.

Irányító poszton picit vegyesebb a kép: ha Remili irányít, a játék minősége bőven az európai átlag felett van (lenne) szinte mindig, Casadóval többnyire, Mahéval pedig…azt nem igazán tudjuk idén, mert főleg a kispad végén ül, vagy a lelátón a B-középben.

Beállóban a világ egyik, ha nem a legjobb beállója, Fabregas kéri a labdát, aki a kiesés után rendkívüli önkritikusan elismerte, hogy nem ez a két mérkőzés volt élete legjobbja, váltótársa pedig Pechmalbek – azt meg lehet kockáztatni, hogy egyik csapatnak sincs ilyen szintű beállópárosa.

Balátlövőben van talán a legnagyobb gond: El-Deraa védekezése kiváló, támadásban azonban semmilyen veszélyt nem jelent a kapura (főleg távolról), a nyáron érkezett Kosorotov beépítése pedig pont ott tart, ahol a nyár elején: sehol. Az orosz játékos egy jó alapanyag, akinek a megfelelő felépítése és az összjátékba történő integrálása óriási lehetőségeket nyithatna a Veszprém támadójátékában, különös tekintettel a távoli lövésekre – ennek megvalósulására azonban hiába várunk lassan több mint 10 hónapja.

Balszélen az izlandi és a francia válogatott meghatározó játékosa pattogtat Elísson és Descat személyében, nagy probléma nem szokott lenni az ő játékukkal – bár Descat játéka a dánok elleni két meccsen hagyott maga mögött bőven kívánnivalót.

Összességében annyit el lehet mondani, hogy bár kulcspozíciókban (kapu, balátlövő) jelenleg gyengébbnek tűnhet a Veszprém, mint a végső győzelemre aspiráló riválisok, ezzel párhuzamosan vannak olyan posztok, ahol minőségileg és/vagy mennyiségileg a vetélytársak előtt jár(hat).

2021 tavaszán volt legutóbb edzőkérdés Veszprémben, amikor David Davis edző az ígéretes kezdés és Final Four-szereplések után láthatóan nem tudott már mit kezdeni a keze alatt dolgozó kerettel. Ennek csúcspontja a francia Nantes elleni BL-negyeddöntő visszavágója volt, a kiesés után pedig mi is pennát ragadtunk, érezvén egy korszak végét és egy új korszak kezdetét.

A kézilabdapiac egyik sajátossága, hogy a klubok már jó előre, akár fél vagy egy évvel korábban bejelentik az érkező játékosokat, valamint az edzőket, így amikor egyértelművé vált, hogy Davis nem folytatja, Nagy László sportigazgató nem volt könnyű helyzetben, amikor meg kellett találnia a következő edzőt a jelentősen átalakuló kerethez. Némi meglepetésre és kényszerpályán mozogva, az U23-as csapatnál dolgozó Momir Ilic-Gulyás Péter kettős kapta meg a lehetőséget azzal, hogy a hároméves projekt első évében nem elvárás a Final Fourba jutás. Az út elejét mi is elemeztük, a második évben – Nedim Remili februári érkezése ellenére – nem sikerült a kölni részvétel kiharcolása, és már itt rezgett a léc az edzőpáros esetében, hiszen bár voltak egyértelműen lyukas posztok a keretben, játékban nem sikerült előrelépni, a csapaton belüli és körüli hangulat is elkezdett megbomlani (itt elsősorban Nenadic és Cupara viharos távozására gondolok) – ennek ellenére érvénybe lépett az opciós plusz egy év Ilicék esetében.

Így érkeztünk el a 2023/2024-es szezonhoz, és a Sandell-Fabregas-Descat-Kosorotov négyessel megerősített keret rendesen berúgta az ajtót a BL szezonnyitóján: idegenben 5 góllal és nagyszerű játékkal legyőzte a címvédő Magdeburgot. Az első rést a pajzson a GOG ütötte a harmadik fordulóban, amikor hazai pályán 6 góllal győzte le Ligetváriékat, ugyanakkor ezt a kisiklást nem követte újabb, sőt: történelmi sikert aratott a csapat Barcelonában, így egy csapásra – habár még csak októbert írtunk – a végső győzelemre legnagyobb esélyessé vált a Veszprém.

Ez tartott egészen decemberig, amikor a dániai produktumnál is gyengébb teljesítménnyel sikerült 7 góllal alulmaradni a Fazekas Gergő vezette Plock otthonában, és ezt követően kezdtek el megjelenni azok a kétkedő hangok, amelyek felvetették az edzőpáros felelősségét, mondván: egy ilyen keret így nem kaphat ki, ennyire motiválatlan és kilátástalan játék két, topcsapatnak nem számító ellenfél otthonában nem fér bele. Beszédes volt, hogy az amúgy szokásosnak mondható novemberi-decemberi bejelentések között nem szerepelt az edzői szerződések meghosszabbítása – és ez az állapot e cikkünk megjelenéséig nem is változott.

A tavaszi fordulókban magabiztos győzelmek következtek, leszámítva az utolsó, Magdeburg elleni hazai mérkőzést, ahol a szintén a csoport második helyére pályázó németek viszonylag simán győzni tudtak Veszprémben, így a kölni részvételért előbb a Szegedet, majd az Aalborgot kellett legyőzni.

Az örök magyar rivális kettős győzelemmel való búcsúztatását követően a dánok elleni hazai mérkőzésen már látszott, hogy az egész szezonban felmerülő problémákat és feladatokat nagyjából semmilyen szinten nem sikerült megoldani, sőt: a királypozíciónak számító balátlövőből (El-Deraa, Kosorotov) semmilyen veszélyt nem jelentett a Veszprém Landin kapujára, a svéd válogatott Sandell lendületesen és jól szállt be, majd 10 perc játék után nem láttuk többet, Remili rengeteget vállalt, néha már túl sokat is, valamelyik szélső kezében kulcspillanatban megremegett a labda, a Remili-Fabregas páros kapcsolatra tökéletesen felkészültek a dánok, a kapuból pedig – ahogyan ezt lassan az elmúlt másfél évben megszokhattuk – folyamatosan stabil, mérkőzést befolyásoló teljesítmény nem jött.

Ennek tükrében kisebb csodaszámba ment, hogy előnyt sikerült kiépíteni a dániai visszavágóra, ahogy nagyjából 15 percig volt pariban a Veszprém, utána végig futott az eredmény után (érdemes lenne összeszámolni, hogy a 120 percből hány percig állt továbbjutásra a csapat). A dánok végig csapatként, a kulcsjátékosaikra (Landin, Hoxer, Möllgaard) támaszkodva küzdöttek és játszottak, míg a veszprémi játékosokból a mérkőzés nagy részében hiányzott a tűz, a csapatban való gondolkodás, és az egész szezonra általában jellemző egyéni villanások tartották versenyben a csapatot.

Kemény gondolatnak tűnik, de egy ilyen – a fentebb taglalt hiányosságok ellenére is topnak számító - kerethez top edző kell. Akivel kapcsolatban fel sem merül, hogy az ellenfél edzőjének taktikájára nincs válaszlépése, aki a meglévő sztárjátékosokból csapatot gyúr, aki a keret gyengeségeit megfelelő módon el tudja rejteni, aki megfelelő játékidőt biztosít az igen bő keret valamennyi játékosának, aki a kulcsjátékossal meg tudja értetni, hogy 35 percig világklasszis, 45 percig jó, utána viszont negatívba spirálba viszi a csapatot (Remili), aki a svéd válogatott jobbátlövőjét nem 10 percekre használja (Sandell), aki a játékosok beépítésére és felépítésére szán időt és türelmet (Koszorotov), aki a játékosairól – legyen az egy utánpótlásból felhozott fiatal vagy a francia válogatott egyik irányítója – megfelelően tud nyilatkozni, aki képes és hajlandó tanulni a hibáiból és változtatni a jól bevált sémáin.

A jelenlegi edzőpáros sajnos nem ilyen. Példaként ott lehet előttünk a Győr női csapata, ahol 9 hónapon keresztül próbálkoztak egy olyan edzővel, aki nem tartozik a szűk elitbe, és emiatt az utolsó utáni pillanatban sikerült a gép orrát felrántani a becsapódás előtt – majd a megfelelő edzővel elgázolni a Viperst a negyeddöntő első, idegenbeli meccsén.

De akkor mire vár a Veszprém?

Dr. Csík Zoltán 2017 nyarán került a Veszprém Handball Team Zrt. vezérigazgatói székébe. Klubhoz közel álló források szerint túl sok időt nem töltött az akklimatizálódással, első napjai egyikén kijelentette, hogy ez az ő csapata, ami – figyelemmel a klub történelmére, illetve arra, hogy a vezetőségnek még egy sportigazgató, valamint egy cégvezető is szerves részét képezi – túl sok jót nem vetített előre.

Az eredmények egy ideig még nem mutattak semmi vészjóslót: a Vranjes-féle ámokfutás okozta vérzést Davis érkezésével sikerült elállítani, stabil Final Four-szereplő volt a klub, ugyanakkor az exvardaros különítmény leigazolására már sokan felkapták a fejüket – a távozásuknál pedig sokan sóhajtottak fel megkönnyebbülten. Ahogyan azt fentebb is említettük, Ilicék többé-kevésbé kényszermegoldást jelentettek 2021 nyarán, a hírek szerint pedig a fentebb vázolt vezetési stílusból származó gyakori konfliktusok az elmúlt hónapokban értek a csúcsra: Nagy László sportigazgató és a vezetőség többi tagja a jelenlegi edzőpáros szerződésének lejártával más edzővel képzeli/képzelte el a jövőt, míg Csík ragaszkodik a jelenlegi duóhoz.

Értesülések szerint a sportigazgató az annak idején méltatlan körülmények között eltávolított Carlos Ortegát is meg tudta győzni arról, hogy újfent leüljön a veszprémi kispadra, a felek – ha röviden is, de - tárgyalóasztalhoz ültek, az eredményt pedig ismerjük: a szurkolók között a mai napig nagy népszerűségnek örvendő spanyol mester hosszabbított Barcelonában.

Folyamatosan képben van egy másik barcelonai legenda, Xavi Pascual, aki pár évvel ezelőtt nagy reményekkel vágott bele a bukaresti projektbe, és idén Európa-liga négyesdöntőjébe vezette a Rosta Miklóssal felálló román csapatot – ennek ellenére a hírek szerint nem lenne ellenére a Veszprémbe költözés, a vezérigazgató azonban tartotta magát az elképzeléseihez – legalábbis az Aalborg elleni kiesésig…

Ha ezekhez hozzávesszük, hogy Fabregas gondolkodik a Barcelonába való visszatérésen 2025 nyarán, hogy Remili kapcsán a Kiel érdeklődéséről hallani, ha mást nem, annyit mindenképpen leszögezhetünk, hogy sokkal egységesebb, döntően a szakmai érvekre fókuszáló, és a betöltött pozíciók hatásköreit és korlátait ismerő és betartó vezetőségre, valamint a jelenleginél szakmailag képzettebb és tapasztaltabb kispadra van szükség ahhoz, hogy a kulcsjátékosokat meg tudja tartani, mert nekik is egy karrierjük van, emellett sokat látott klasszisok, akiknek biztosan nem tesz jót, ha a vezérigazgató lejár az edzésre (képzeljük el a helyzetet mondjuk Kielcében – az első géppel már menne haza Dujsebajev, amint az elnök szakmai dolgokba belebeszél), viszont pontosan tudják, hogy hogyan kell győzni, hogy mi kell a győztes klubkultúra kialakításához, és ki és mi az, ami biztosan nem.

Ha ezeket a viszonyokat nem sikerül rendbe tenni, félő, hogy továbbra is álom marad a hőn áhított BL-győzelem. A legnagyobb kérdés éppen ezért az, hogy az egyszemélyes irányítás lila ködében hajlandó(k)-e az érintett(ek) meghajolni a szakmai tudás, az észérvek és tapasztalat előtt, és egy kerethez méltó klasszis edzőt kinevezni (és dolgozni hagyni) a végső győzelemre amúgy alkalmas keret élére, vagy megéri kockáztatni a klub hosszú évek alatt kivívott meghatározó szerepét az európai klubkézilabdában.