„Érzi az ember, hogy biztonságos városban él” – így szeretett bele Budapestbe a biciklifüggő ír lány

A sokat kritizált budapesti bringautak a világ talán legbiztonságosabbjai, ha Budapesten élsz, meg sem kell szólalnod magyarul, és úgy összességében sokkal lazább arcok vagyunk, mint gondoljuk magunkról. Igaz, az sem véletlen, hogy mindig a legrosszabbra készülünk. Az ír Sheena egy távol-keleti biciklitúra után Tallinból költözött Budapestre nyolc éve a munkája kedvéért úgy, hogy nem sokat tudott sem a városról, sem a magyarokról, sem arról, hogyan és mennyit hódolhat itt a szenvedélyének. Megkérdeztük, hogy alakult az élete azóta, és hogy hogy látja a magyarokat egy fejlettebb országot és a távol-keletet megjárt nő.

Neményi Márton

2024. Május 02.

Hogy kerültél Magyarországra?

Izgalmas történet. Tallinban kezdtem dolgozni a Wise-nak, ami önmagában külön sztori. Az ügyfélszolgálaton dolgoztam, amikor kihirdették, hogy Budapesten is irodát nyitnak, hat embert helyeznek át, szeretnének bővülni és itt is meghonosítani az ottani munkahelyi kultúrát. Jelenkeztem, volt egy válogatás, végül én voltam a hat ember egyike. Ez 2016-ban volt.

Magyarország, Budapest vonzott, vagy levegőváltozást szerettél volna?

Őszintén szólva nem sokat tudtam Budapestről, sosem voltam itt azelőtt. Inkább úgy éreztem, izgalmas lesz egy új városban kipróbálni magam és meglátni, hogy megy. Még mindig itt vagyok, szóval a jelek szerint egész jól.

Egyedül érkeztél?

A partneremmel. Elmesélem, hogy kerültünk Tallinba: Északkelet-Angliában éltünk, amikor befejezte a mesterképzést, felvetette, hogy menjünk biciklizni… Egy évre. Szóval leléptünk Nagy-Britanniából és eltekertünk Nepálig.

Csak úgy?

Igen. További is mentünk volna, de volt némi gond a vízumunkkal, szóval úgy döntöttünk, visszarepülünk Európába. Belgiumban landoltunk, onnan feltekertünk Skandináviáig, végül Tallinban álltunk meg. Akkor már egy éve bicajoztunk, volt egy-két zúzódásunk és egy kicsit azért fáradtak is voltunk. Eredetileg hétvégére maradtunk volna. Két hete voltunk ott, amikor valaki mesélt a cégről, ahol dolgozott – ekkor még TransferWise-nak hívták –, gondoltam, megpróbálom, dolgozok pár hetet, lesz egy kis pénzem. Megkaptam a munkát, és azóta is ott vagyok – és azóta is imádom.

Fotó: Neményi Márton

Ezt az egyéves biciklizést azért fejtsd ki egy kicsit.

Nehéz tervezni az ilyesmit, ez is tetszett benne: kitalálhatsz előre bármit, úgyis változik minden. Van, hogy a vízum nem jön össze, van, hogy a bicikli romlik el, van, hogy megsérülsz… És van, hogy kilyukadsz valahol és azt mondod, „maradok egy kicsit, tetszik a hely”. Eredetileg Vietnámba mentünk volna, nem jött össze, tehát rögtönöztünk, úgy döntöttünk, megnézünk mindent, amit tudunk. Lenyűgöző volt. Nem is tudom, hány országban voltunk, Európában szinte mindenhol. Imádtuk.

Miért pont biciklivel?

Mindenkit győzködök, hogy biciklitúrázzon, fantasztikus érzés. Általában azt mondják, nem lennének képesek rá; mindig azt mondom, én sem vagyok különleges, nem vagyok kifejezetten edzett, lassú vagyok, még sztreccsruhát sem hordok… És közben olyan helyeket látok, amelyeket enélkül sosem látnék: mindent az indulás és a cél között. Sok emberrel találkozom így, általában azt kérdezik, mégis mire jó ez, persze nagyon kedvesen. Nagyszerű embereket ismerek meg. A partnerem még többet bicajozott volna, ő vett rá az egészre. Először csak egy párhetes túrát szerveztünk Luxemburgba, Belgiumba, és teljesen rákaptam – a következő már ez az egész éves volt.

Talán kulturális különbség, de Magyarországon nem sok átlagember vállalkozik hasonlóra, és aki elindul, annak is általában azt mondják, hányféleképpen eshet baja. Főleg, ha az ember a szüleinek adja elő, hogy elteker a Távol-Keletre, viszlát egy év múlva!

Az én szüleim szerencsére bátorítottak. Meg is lepett mennyire, de végig támogattak. Persze aggódtak ők is, amikor bejelentettem, hogy otthagyom a munkám, egy évig biciklizek majd és nem is hiszem, hogy oda megyek majd vissza dolgozni, meglátjuk, mi történik, de így is csak segítséget és támogatást kaptam tőlük. Helsinkiben találkoztunk is velük, nagyszerű volt, akkor már egy éve nem láttam őket. A partnerem szülei is hasonlóan jó fejek, egy percre sem éreztették, hogy bármi bajuk lenne ezzel. Azóta Japánban is bicikliztünk hónapokig, akkor is így álltak hozzá. De értem, persze, hogy mire gondolsz: az elvárásra, hogy jó felnőttek legyünk. Munkába kell állni, lakbért fizetni, házat venni… Sokan ráadásul mindig a legrosszabbra készülnek. Azért itt hozzátenném, hogy a munkahelyemen négyévente kapunk hat hét fizetett szabadságot, hogy a szokásos szabadságok mellett hosszabb szüneteket tudjunk tartani, felfedezzük a világot biciklivel, és új élményekre tegyünk szert. Mivel már nyolc éve dolgozom a cégnél, kétszer is volt alkalmam ezt kihasználni.

Készültél Magyarországra, vagy csak idejöttetek és rögtönöztetek?

Tudtam, hogy sok híres bicikliút van, hiszen itt megy az EuroVelo 6, ugye? Ezeknek utánanéztem, ahogy Budapest történelmének is, egészen az elmúlt évekig. Hosszú és izgalmas történet ez, és magától értetődött, hogy minden fontos nevezetességet látnunk kell: a múzeumokat, a sziklakórházat, a Várat… Így elkezdtük megérteni a magyarok mentalitását is: lehet, hogy nem véletlenül készülnek mindig több lehetőségre, hiszen a történelem nem volt éppen kegyes hozzájuk. Gyönyörű helyeket találtunk az egész országban, Egerbe például beleszerettünk, akárcsak a Bükki Nemzeti Parkba, Pécs is csodás… Valószínűleg borzalmasan ejtem ki a nevüket, bocsánat.

A miénk a világ legnehezebb nyelve, nyilván senki sem hibáztat, ha nem tanulod meg. Próbálkozol azért?

A munkahelyen angolul kommunikálunk, a partnerem sem magyar, a társaságunk sem, de sok vegyes párt ismerünk, ahol az egyikük magyar, nekik nem könnyű beszélgetni a szülőkkel. Budapesten mindenki beszél angolul, így szerencsére nem is kell megszólalnom magyarul, ha megtenném, az első reakciójuk az lenne, hogy „légyszi, ne”. Az éttermekben, szupermarketekben már boldogulok, de ez azért nem igazi beszélgetés. Vidéken pedig minden szónak örülnek, mindig azt mondják „nézd már, egy külföldi, aki tud egy kicsit magyarul, de jó, szép munka!”. Kicsit hülyén érzem magam, de mindenki nagyon kedves.

Bicajtúra a Balatonnál (fotó: Neményi Márton)

Könnyű a magyarokkal barátkozni?

Azt figyeltem meg, hogy a magyaroknak zártabb baráti köreik vannak, ahova kicsit nehéz betörni. A legtöbb barátommal, külföldiekkel és magyarokkal, a munkahelyemen találkoztam, talán egy kicsit én is lusta vagyok, de mégiscsak negyven órát töltök itt hetente, szóval azt hiszem, ez természetes. Egyébként minden helyzetre akadnak barátok, van, akikkel együtt dolgozom, van, akikkel biciklizek, van, akikkel sörözök, és van, aki szeret üldögélni csak úgy a Duna partján, szóval teljes az élet. Ha ennél is több lenne, időm sem lenne találkozni velük.

Találkoztál Magyarország kevésbé vidám oldalával is? A szegénységgel, a társadalmi feszültségekkel, az alulfinanszírozott egészségüggyel, oktatással… Nem volt kultúrsokk az észak-európai viszonyokhoz képest?

Minden országnak megvan ez az oldala. Személyesen ez engem kevéssé érint, talán pont azért, mert nem beszélek magyarul. A magyar barátaim gyakran említik, hogy téma ez köztük, főleg a szüleikkel, és arról, hogy nehéz beszélgetések ezek. Mennyi nyugdíjuk lesz, hogyan jönnek ki, hogyan vegyék az akadályokat, mik az elvárások… A magyar kollégáimon azt érzem, hogy boldogok, hogy megélnek a fizetésükből, hogy még marad is, hogy képesek segíteni a gyerekeiket, utazhatnak… Miközben tudják, hogy az ő szüleiknek mindez nem adatott meg. Nehéz lehet ezzel megbirkózni. Vidéken más a helyzet, kevésbé kiépült, mint a főváros, de mindenki megteszi, ami tőle telik. Velem mindenki nagyon kedves. Nyilván más lenne, ha magyar lennék, vagy jól beszélnék magyarul. És persze Budapesten élek, ez pedig egy nagyon-nagyon progresszív város.

Vízfejnek is hívják, itt él a magyarok ötöde, egészségtelen mértékben koncentrálódik ide minden.

Sok ország küzd ezzel. Írországban a nyolcvanas évek óta keményen küzdenek azért, hogy ne Dublin körül forogjon az élet, hogy lehetőséghez jussanak a vállalkozások a nyugati parton. Bejött, de nagyon sok munka van ebben.

Milyen érzés Budapesten tekerni?

Fantasztikus. Közel lakom a folyóhoz, mindenütt van bicikliút, csak néhány kereszteződésen kell áttekerni. Az utóbbi években hatalmasat fejlődött a biciklis infrastruktúra, a Duna mentén különösen. Felbukkannak a kátyúk, persze, néhol egyre rosszabb a helyzet, de közben javítják is őket. Azaz nem csak nő az infrastruktúra, hanem fenn is tartják. Az pedig, hogy hétvégente lezárják a rakpartot, pláne csodálatos: mindenki teker, fut, a levegőn van. Érzi az ember, hogy biztonságos városban él, ahol megpróbálják felszámolni az autófüggőséget. Imádom.

A lezárt rakpart (fotó: Neményi Márton)

Ami miatt dühöngenek is az autósok, sokan úgy érzik, üldözik őket és az „őrülten száguldozó” biciklistákat hibáztatják, akik „adót sem fizetnek”. Most, főpolgármesteri választások előtt pláne téma ez. Te érzel feszültséget az utakon?

Olvastam erről, igen, és látom is, hogy néha összeszólalkoznak. De az életben mindig ez van: ha változást érzékelünk, ellenállunk. Emberek vagyunk, ilyen a természetünk. A változás nehéz, bonyolult, kényelmetlen, függetlenül attól, miről van szó. Ha én változtatok a munkahelyemen, mindig ellenállásba ütközöm. Dolgozni kell rajta, időt kell adni a többieknek. Figyeld meg, pár év, és ezzel is úgy lesznek: „tényleg, mintha lett volna valami ügy ebből”. Gondolj bele: egyre biztonságosabb a gyerekeiddel biciklizni. A gyerekeknek pedig, mire felnőnek, természetes lesz, hogy mindenhova bicikliznek. Közben mindig lesz egy kis adok-kapok, lesznek, akik dühöngenek, mert tíz perccel tovább tart majd az út a munkahelyükre autóval – miközben senki sem akadályozza meg őket, hogy vezessenek. Csak tovább tart. De így is sokkal jobb lesz nekik, mint a londoniaknak, akiknek plusz egy órát jelent az, ha lezárnak egy uta

Ha nem éppen munkába tekersz, merre mész?

Szeretem csak úgy felfedezni a különböző kerületeket, szétnézni, milyenek. Budapest építészete fantasztikus, és nem csak a belvárosé: sok a modern épület és elképesztő brutalista épületeket találni. Ráadásul parkok vannak mindenütt, gyakran biciklire ülök csak azért, hogy megnézzek egyet. Budapesten ráadásul könnyű tájékozódni, mindig tudja az ember, merre jár és minden közel van.

Van, ahol nem érzed magad biztonságban?

Nincs. Budapesten könnyű tekerni. Talán a Nagykörút nem az igazi, de ez is csak a sűrű forgalom miatt van. De ott sem volt velem rosszindulatú soha senki, nem jött egy autós sem direkt közel, nem húzta rám a kormányt. Egyszerűen sokan vannak. Természetes, ha az ember ilyenkor kicsit óvatosabb. Az autósok egyébként általában tényleg jót akarnak. Nagyon sok országban tekertem már, Ázsiában például kevésbé figyelnek a biciklistákra, nem tudják, milyen sérülékenyek, de itt minden rendben ezen a téren.

Biciklisáv a Nagykörúton (fotó: Neményi Márton)

Hát a biciklisták?

Mind nagyon laza! Itt biciklizni kicsit olyan, mintha egy klub tagja lennél, támogatjuk egymást. A munkahelyemen többen mondják, hogy gondolkodnak a biciklizésen, de nem tudják, nekik való-e. Mindenkit bátorítok, felajánlom, hogy odatekerek az otthonukhoz, hogy együtt induljunk el az első pár alkalommal. Aki belevágott, ugyanazt mondja: így a leggyorsabb, biztonságos és így a legkönnyebb munkába járni.

A vidéki utakon is jó élményeid vannak?

Egyszer megpróbáltam körbetekerni a Balatont, a déli oldalon indultam és hatalmas szél volt, szóval feladtam. Lehet, hogy lusta vagyok. Egyébként ezeket az utakat is élvezem, imádom, hogy Magyarország nem túl nagy: pénteken elindul az ember és hétfőre bejárja az ország jó részét. Közben megáll enni a Duna-parton, kisvárosokon, falvakon teker át, ezernyi kis kis látnivaló akad. Az időjárásról nem is beszélve. Neked talán furcsa lesz ez, hiszen itt élsz, de fantasztikus az időjárás. Írországban folyamatosan esik, itt pedig tudom előre, hogy a nyár meleg, a tél hideg lesz.