Kultúra ismeretlen budapest

Védelmet kapott a Magyar Rádió bontásra ítélt legendás stúdiójának óriási faldísze

Jövője ezzel biztosítottá vált, a neki otthont adó épületről, illetve környezetéről ugyanezt azonban nem mondhatjuk el.

Lapunkban több mint három éve követjük már nyomon a Pázmány Péter Katolikus Egyetem a Magyar Rádió egykori épületegyüttesét érintő terveit, amik a kezdetek óta a területen lévő épületek a két műemlék palotát leszámítva szinte teljes eltűnésével számolnak. Ennek a tervnek a világ legidősebb stúdiópalotájában, illetve a később született szomszédaiban lévő ikonikus stúdiók is a részét képezik, így várhatóan az 1-es, a később Nobel-díjig jutó Békésy György közreműködésével tervezett 6-os, valamint a Szentkirályi utcai front mögött rejtőző, 22-es számmal jelzett termek is porrá válnak.

Az épületek felmérésének nyilvánvalóan részét képezték a legkitűnőbb hazai művészet- és építészettörténészek által készített anyagok, amik sorra mutatták be a véleményük szerint megőrzendő részeket, ezek jövőjét azonban nem tudták biztosítani, hiszen a minden védelem nélkül álló műtárgyakkal, valamint részletekkel a beruházó, illetve az egyetem bármiféle fék híján ahhoz kezd, amihez szeretne.

Épp ezért kitűnő hír, hogy a Miniszterelnökség részét képező Műtárgyfelügyelet a legújabb védéseket tartalmazó listáján nemrégiben feltűnt a 22-es stúdió Vigh Tamás (1926-2010) által készített plasztikája, az 1960 óta a terem falán látható Hárfázó.

Az alumíniumból és vörösrézből hegesztéssel, illetve domborítással született kompozíció

középpontjában egy stilizált hárfán játszó nőalak látszik, míg tőle balra repülő madárfigurák, jobbra pedig hangvillát, illetve egy ötvonalas kottát találunk, rajta néhány hangjeggyel.

Vincze Miklós / 24.hu

A tárgy 2024. március 27-én lezárult védési eljárását nem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, az Építési és Közlekedési Minisztérium, vagy az állami szerve indította el, hiszen a védés indoklásából kiderül:

a műtárgy 2021. június 2. napján közérdekű bejelentés által

került a hatóság látókörébe.

Szalay Zoltán / Fortepan

Az oldal az 1945-1989 közti korszak épített örökségét sokszor kínosnak, vagy egyenesen lebontandónak tartó kormány hozzáállásával szembemenve  hozzáteszi:

Vigh korának úttörőjeként szellemi hidat képez az őt megelőző és őt követő szobrászmesterek között; számos területen nem csak gazdagította, de meg is újította a modern magyar szobrászatot. A műalkotás Vigh életművén belül – a művész elmondása szerint is – meghatározó szerepet töltött be, kihatva későbbi kőszobrászatára is. Az egyedi térben elhelyezett »Hárfázó nő« önálló, sajátos történeti értékkel és kvalitással bíró autonóm alkotás, mely az 1960-as években, közösségi terekbe készült szobrászati alkotások között is mind kvalitásában, mind egyediségében kiemelkedő.

A Hárfázó ezzel – ha nem is eredeti helyén, akkor máshová áttelepítve, vagy raktárba kerülve – már biztosan megmarad, környezetéről ugyanezt azonban biztosan nem tudjuk elmondani, bár kérdés, hogy a Pázmánynak új otthont adó beruházás milyen módon, és mikor kezdődhet majd el.

Vigh hosszú pályája során egyébként számos csodás munkát adott a magyar köztereknek, illetve épületbelsőknek: ezek közül érdekességével, illetve megoldásaival kiemelkednek a Ferenciek terén egykor működő IBUSZ-iroda rég eltűnt díszei (Simon Ferenccel, Madarassy Walterrel, Marosán Lászlóval, illetve Borsos Miklóssal, 1959), a szintén ismeretlen helyen lévő székesfehérvári Tánc (1962), a kőbányai Éjszaka (1965), a zuglói Harsonások (1969), a ma Salgótarjánban álló Szarvas és farkas (1969), az esztergomi Városalapító vitéz szobra (1980), a közel negyven évvel az első terv megszületése után valósággá vált visegrádi Életfa (2009), valamint a Budapest szívében álló Sztehlo Gábor-emlékmű (Markolt Ferenccel, 2009).

Ajánlott videó

Olvasói sztorik