Minden generáció arra tud építeni, amit az előző generációtól kapott. Ám amíg a fizikai biztonság kérdéses, nem mindig marad lehetőség az érzelmi biztonság megteremtésére.
Az elmúlt néhány emberöltőben nagyon sokat és nagyon gyorsan változott a világ körülöttünk. A legtöbben már egészen másként nőttünk fel, mint a nagyszüleink, és jellemzően a mi gyermekeink is másként nőnek fel, mint mi.
Ennek a hátterében gyakran az húzódik meg, hogy a szüleink, nagyszüleink még a fizikai, anyagi biztonság megteremtéséért dolgoztak: lehetőséget biztosítottak a tanulásra, vagy akár csak arra, hogy olyan komfortos otthonban nőjünk fel, ami nekik még nem adatott meg.
Ez azonban nem mindig adott teret arra, hogy az érzelmi fejlődésre is fókuszáljanak. Lehetőséget biztosított viszont a következő generáció számára, hogy így tegyen.
Az elsők, akik lépnek
A most gyermeket nevelő korosztályban sokan érezhetik úgy, hogy ők az elsők, akik megpróbálják „megtörni a kört”, vagyis olyan eszközöket adni a gyermekeiknek, amely hozzásegíti őket az érzelmeik egészséges feldolgozásához.
Ez azért lehet nehéz, mert olyan eszközöket próbálunk átadni a gyermekeinknek, amiket esetleg még mi sem kaptunk meg a szüleinktől – ők ideális esetben is csak a lehetőséget teremtették adták meg arra, hogy mi már eggyel tovább léphessünk, és az érzelmi biztonságra is figyelhessünk.
A Hogyan beszéljünk úgy, hogy a gyerekek meghallgassanak, és hogyan hallgassunk úgy, hogy a gyerekek beszéljenek című nevelési könyv első fejezete, az „A gyermekek segítése az érzelmeik kezelésében” elmagyarázza, hogy milyen erőt ad a gyermek érzelmeire való ráhangolódás és azok elismerése. Tegyük fel, hogy a gyermek feldúltan jön haza egy barátjával való interakció miatt. Olyan könnyű lekicsinyelni az élményt: „Minden rendben lesz, ez is elmúlik”, vagy tanácsot adni: „Próbáltál már tornázni, amikor dühös vagy?” Bár jó szándékúak, ezek a reakciók általában kevésbé segítenek, mintha figyelmesen meghallgatnánk, és megneveznénk az érzést: „Érthető, hogy csalódottnak érzed magad, amikor a barátod ma nem akart átjönni játszani”. Ez egy megnyugtató, validáló megközelítés. Az elkötelezett empatikus meghallgatás a magja mindannak, amit a mentális egészségügyben is tesznek.
Nem akarnak olyanok lenni, mint a szüleik
„Pszichiátriai praxisomban abban a kiváltságban van részem, hogy sokféle hátterű pácienssel dolgozhatok, akiknek a világ minden tájáról vannak kötődéseik” – mondja dr. Suzanne Bender pszichológus, a téma egyik szakértője. „Gyakran a pácienseim az elsők a családjukban, akiknek van idejük és energiájuk az érzelmi egészségbe fektetni. Beszélgetünk a szülői küzdelmeikről. Van, hogy azt mondják: ‘Nem tudom, hogyan reagáljak a gyermekemre, de más akarok lenni, mint a szüleim.’ Felismerem ennek a pillanatnak a bátorságát.
Szorongást keltő érzés lehet nyíltan és őszintén beszélni az érzelmi sebezhetőségről, különösen, ha valaki az első a családban, aki ezt megteszi.
„Ők azok, akik az interakció és a mások megértésének új módját keresik. És amikor az egyik ember pszichológiai megértése növekszik, az egész család profitál belőle. Ahogy a páciensemmel együtt dolgozunk, mindig elmondom nekik: Fontos felismerni, hogy úttörő vagy. Ahogy egyre többet tanulsz önmagadról és arról, hogyan lehet pszichológiailag összehangolt módon szülővé válni, a befektetésed nemcsak a családodra lesz pozitív hatással, hanem az elkövetkező generációkra is.”
Nyitókép: ilona titova/istockphoto.com