„Tilos nevetni és tüsszenteni” – Stuyven kalandos útja a kulcscsonttöréstől a Giróig

A sajtó elég sokat foglalkozott azzal, hogyan is történt a bukás a Kanarieberg felé vezető lejtmenetben a Dwars door Vlaanderenen. Soha nem volt még kulcscsonttörésem, azonban itt már néhány másodperc után egyértelmű volt számomra, hogy ez csakis az lehet. A tüdőm is eléggé nagy ütést kapott, plusz mély vágások voltak a könyököm és a csípőm bal oldalán. A bal karomat nem tudtam mozgatni, nem is láttam a sebet, de az orvosok és a feleségem, Elke azt mondták, hogy baromi csúnya a sérülés a csípőmön.

Műtétre került sor Herentalsban Tom Claes doktorúr vezetésével. Az operáció után nem volt értelme arról kérdezni az orvosokat, hogy ott lehetek-e a Girón; ők a teljes felépülés fontosságát hangsúlyozták, előrejelzésekbe nem bocsátkoztak. Elmondták, hogy az érintett izmoknak pihenniük kell, és határozottan azt javasolták, hogy ne siettessem a rehabilitációt.

Tizenkét órával a műtét után elengedtek a kórházból. Elkével és egy segítővel, Louisszal elhagytuk Herentalst, és Brugge-be mentünk, a csapatszállásra. Annyi volt, hogy előtte még hazaugrottunk Leuvenbe. Ezek a hosszú autóutak nem estek annyira jól, de úgy éreztem, fontos, hogy találkozzam a többiekkel, és motiváljam őket, hogy ahogy csak tudják, nyomják meg a még hátralévő klasszikusokat. Ne kérdezzétek, miről beszélgettünk, mert az egész nap egy nagy homály. A fájdalomcsillapítók eléggé kicsinálják az embert.

Normál esetben a Flandria napja egy ünnep nekem, ezúttal azonban nem volt az. Iszonyú éjszakán voltam túl, ráadásul napközben is csak az ágyam és a kanapé között mozoghattam. A versenyt sem tudtam élvezni, ez kifejezetten egy nehéz időszak volt. Nem csak az volt a bajom, hogy nem lehetek ott, hanem hogy tudatosult bennem, a visszatérésem még jócskán várat magára.

Ez a nap alapból a poénkodásról szól, most viszont a nevetés nem volt megengedett. A törött kulcscsont mellett a mellkasi és a nyaki izmok is súlyosan sérültek. Mivel a bordáim is kaptak rendesen, minden hirtelen mozdulat, nevetés vagy tüsszentés nagy fájdalommal járt. Soha nem örültem még ennyire, hogy nem vagyok szénanáthás.

Vannak sztorik arról, hogy egyes versenyzők öt nappal a kulcscsontműtét után már bringára pattantak. Na, ez nálam szóba sem jöhetett. A kulcscsont maga nem fájt, de a körülötte lévő izmok zúzódtak vagy elszakadtak. A kerékpáromat egy darabig még a garázsbab kellett hagynom, viszont legalább leálltam a fájdalomcsillapítókkal.

Aznap tekertem először a görgőn. A dolog nem volt fájdalommentes, de azért jó volt egy kicsit forgatni a lábakat. Éppen négy héttel voltunk a Giro rajtja előtt. Véletlen egybeesés. A verseny ugyanis eléggé távolinak tűnt.

Mentálisan ez volt a rehabilitáció legkeményebb napja. Ez a kedvenc versenyem, és most először kellett kihagynom. Másfél órát görgőztem, de egyáltalán nem élveztem.

Normál esetben a Roubaix utáni héten elmegyek átterembe, találkozom barátokkal és kibontunk egy üveg bort. Bár a tavaszomnak korábban vége lett, mint kellett volna, ezt a hagyományt megtartottam. Így, hogy otthon voltam, hosszabbra nyújthattam ezt az időszakot. Ki akartam kapcsolódni még azelőtt, hogy újrakezdem a komoly munkát.

Épp a 32. szülinapomon mentünk vissza a kórházba ellenőrzésre. Az orvos szerint a törés szépen gyógyult. Engedélyt kaptam az edzésre, feltéve, hogy az izmaim is úgy akarják. A szülinapomat egy ötórás görgőzéssel ünnepeltem.

Az első kinti tekerés. Három órát nyomtam, de a dolog nem volt zökkenőmentes. Az állóképességem odalett. Az egész délutánt ágyban töltöttem gyomorproblémák miatt. Visszaütött az edzés.

Nem raktam nyomást magamra, de fejben erre a napra egyfajta D-napként tekintettem. Úgy voltam vele, hogy ha megfelelő intenzitással neki tudok állni edzeni, akkor a Giro még nem veszett ügy. Egyre jobban ment. Lassan, de biztosan mentem előre.

Az első keményebb edzésblokk vége Monacóban. Bár a súlyom és az erőnlétem sehol sem volt a tavasz eleji szinthez képest, szépen lassan újra kerékpárosnak érzem magam. A csapatorvossal és Gregory Rast sportigazgatóval történt egyeztetés után helyet kaptam a csapat Giro-sorában.

A többiek magaslati edzőtáborban voltak, de az nekem ekkor még nem volt opció. Csináltam viszont három egyórás görgős edzést egy maszk segítségével, amelyet egy magaslati sátorhoz csatlakoztattam. Minden apró lépés fontos volt.

Az első napom fájdalom nélkül. A térdemről és a könyökömről is le lehetett venni a tapaszokat. A kulcscsontomnál lévő seb szépen begyógyult. A csavarok viszont még egy ideig a helyükön maradnak.

Megegyeztünk abban, hogy az első pihenőnapig nem várnak sokat tőlem. Már az is óriási mázli, hogy egyáltalán rajthoz állhatok. A terv az, hogy a második héttől kezdve egyre inkább segítem majd Joanthan Milant. Jó érzésekkel és jó állapotban akarom befejezni a Girót. Szerdán repülök Torinóba, közben majd tanulmányozom a road bookot, főleg az utolsó hetet, ami borzasztóan nehéz lesz.

via HLN