Majális a Városligetben: fotók csodálatos emberekről, akik pontosan tudják, hogy csodálatosak

Lehet gúnyolódni, dagonyázni a giccsben, de ezek az emberek büszkék arra, akik, és ahogy kinéznek, és ez leírhatatlanul üdítő ebben a bjutifilterekkel tönkretett világban.

Neményi Márton

2024. Május 01.

Négy órát töltöttem a munkásosztály köreiben a Városligetben május elsején, és bár ennyi időn keresztül embereket nyaggatni, hogy hadd fotózzam le őket, végtelenül kimerítő tud lenni, főleg, ha közben lakossági trance rezgeti még az ember gyomrát is, most feltöltődve és boldogan értem haza. Mostanra ugyanis tényleg biztos vagyok benne, hogy

ha felkínálnák, hogy a világ legszebb, legfontosabb és leggazdagabb embereit fotózhatom életem végéig úgy, hogy ők erre nem mondhatnak nevet, vagy a külvárosi proletariátussal tehetem ugyanezt, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám.

Fotó: Neményi Márton

Tizenöt éve, amikor elkezdtem embereket fotózni, azt gondoltam, szépen kitanulom a szakmát, előnyös képeket készítek majd szép emberekről, akik ettől nagyon boldogok lesznek, minek következtében én is nagyon boldog leszek. Ebből természetesen semmi sem jött össze, és sok-sok gondolkodás után arra jutottam, hogy ez nem az én hibám. Időközben ugyanis elterjedtek a szelfik, azokkal együtt a szelfiszűrők, később pedig az AI által hajtott arc- és testidealizáló alkalmazások, amelyeknek hála – függően attól, mennyire húznak jobbra mindenféle csúszkákat – emberek százmillióinak önképe torzult el a végtelenségig, annyira, hogy már csak olyannyira retusálva képesek magukat megmutatni a világnak, hogy annak legfeljebb érintőleges köze van ahhoz, ahogy egyébként kinéznek. Vagy, ha már itt tartunk, ahhoz, ahogy az emberi lények általában kinéznek.

Majális

Fotó: Neményi Márton

Számtalanszor megéltem már, hogy az összes tudásomat és szeretetemet beleteszem egy-egy képbe – ezt ugyanis csak szeretettel lehet, még akkor is, ha életemben először találkozom az alanyaimmal –, mégis csak annyit mondanak, „Jézusom, hogy nézek ki!”. Rosszabb esetben ki is töröltetik, jobb esetben mentegetőznek kicsit, hogy „nem a fotóval, vagy a fotóssal van a baj, hanem az alapanyaggal, ezzel nem tudsz mit kezdeni, hehe”, és a végén mind borzalmasan érezzük magunkat.

Fotó: Neményi Márton

Minden évben tavasszal, azaz a portrészezon közepére jön el a mélypont, ekkor jutok el mindig majdnem oda, hogy hagyjuk az egészet, ennek így, ebben a formában semmi értelme. Aztán szerencsére mindig kimegyek a majálisra a teljesen átlagos (értsd: alacsony jövedelmű, mindenféle egészségügyi problémával küzdő, sörözni-borozni szerető és a hasonló apró örömöknek élő) magyar emberek közé, és pár óra alatt helyrejön minden.

Fotó: Neményi Márton

Ezek az emberek ugyanis képesek arra, amire a náluk – szigorúan piacgazdasági értelemben – sikeresebb és – szigorúan a média diktálta hazug szépségideálhoz mérten – vonzóbb emberek képtelenek:

Tudják, hogyan néznek ki, és nem szégyellik magukat ezért. Sőt, még büszkék is rá. Retus nélkül is.

Fotó: Neményi Márton

Összeszámoltam, huszonnyolc embert kértem meg, hogy álljon nekem portrét. Ebből huszonhatan kérdés és kétely nélkül adták a testüket és az arcukat a képekhez, legfeljebb utólag kérdezték meg, hogy „bocsi, amúgy hova lesz a fotó?”. A maradék kettő – egy éppen szépítkező pár – is azzal pattintott le, hogy nem tud ezért fizetni, arra meg már nem is figyelt, amikor elmagyaráztam, hogy természetesen nem kérek pénzt.

Fotó: Neményi Márton

Huszonyolcból huszonhat. Ezt csináld utánuk, felső-középosztály!

Fotó: Neményi Márton

A majálison készült portrékkal hagyományosan egy nagy dilemma van fotós körökben: nagyon nehéz őket úgy prezentálni, hogy ne tűnjön leereszkedőnek és gúnyosnak, hogy ne arról szóljon a történet, hogy a vastag bőrű, mindent kizárólag iróniával kezelő és idézőjelek közé tevő médiamunkás „lemegy” a szegények közé és dagonyázik a giccsben és a csóróságban. Erről azonban szó sincs, és remélem, ez ki is derül a fotókból.

Fotó: Neményi Márton

A nagyon-nagyon ijesztő utcaportréiról ismert Bruce Gilden Face című albumában olvasható ez:

Ők itt az ő népe, a családja. Ugyanazok a fogak, szőrszálak, sebhelyek és foltok, ugyanaz a rettegés a haláltól.

Isten ments, hogy Bruce Gildenhez hasonlítsam magam, vagy ezeket a fotókat az övéihez, de pontosan értem, mit jelent ez a mondat, amikor proletárok között vagyok.

Fotó: Neményi Márton

Amely szó – mármint proletár – nem jelző, nem ítélet, egyszerű tény, pont olyan, mint az, hogy az osztályharc él és virul, ezt senki sem tagadhatja, aki hozzám hasonlóan eltöltött egy fél napot a majálison.

Fotó: Neményi Márton

Az út egyik oldalán törpepártok sátra, a kerekasztal-beszélgetésen éppen a kapitalizmus halálát vizionálják, mellettük erről tudomást sem véve kétezerért árulják a sült kolbászt. Kicsit odébb hatalmas sorok állnak az óriáskerékhez, még egy kicsit odébb kába kígyót nyakba téve lehet fotózkodni kétezerötért. A nagyréten közben gépfegyvereket adnak kisgyerekek kezébe.

Fotó: Neményi Márton

Nem a proletárok tehetnek róla: ők csak szeretnék egy kicsit jól érezni magukat, még ha ez azt is jelenti, hogy a fél havi fizetést ott kell hagyni a munka ünnepén.