Csizmadia Ervin: a liberalizmus ereje az együttműködő képességében van

A liberalizmus olyan politikai eszmerendszer, amely a szabadelvűségen, azaz a személyes szabadságon és törvény előtti egyenlőségen alapul, az ember szabadságát jelölik meg, mint legfontosabb politikai célt. Mára megváltozott az ideológia jelentése, vagy olyan politikai környezet jött létre, amelyben nem tudja megélni, elérni célját?

Szerintem túl sokáig gondoltuk azt, hogy egy-egy ideológia önmagában releváns és önmagában kell, hogy célt érjen. Ezt a megközelítést én már régen nem osztom. A 19. században a liberalizmust, aztán a kereszténydemokráciát, később a szocializmust gondoltuk mindenhatónak. Holott egyetlen ideológia sem önmagában érdekes. Kicsit a politikatudomány is elhanyagolja azt a kérdést, hogy egy-egy ideológia milyen más ideológiákkal szövetkezve ér el eredményeket. A liberalizmus pedig az összes többi ideológia közül az, amelyik nagyon jól tudott és tud együttműködni más ideológiákkal. Ez biztosítja az időtállóságát.   

Valóban a legidőtállóbb és legerősebbnek tűnő eszme a liberalizmus? 

Éppen a fent elmondottakkal függ össze a liberalizmus ereje. Én úgy mondanám: mindig megtalálja a számára éppen szükséges partnereket. A 19. században a nemzetállam építőivel fogott össze, aztán a demokrácia építőivel, aztán az egységes Európa építőivel (a kereszténydemokratákkal) és ma a globális játékosokkal. Nem azt állítom, hogy mindegyik siker egyforma siker. Sőt. A mai liberalizmus-globalizmus szövetséget azért nem gondolom igazán sikernek, mert hiányzik belőle a régi liberalizmus két fő jellegzetessége. Az egyik az, hogy a liberális hatalmi ideológia fénykorában képes volt egyfajta permanens gazdasági emelkedés megvalósítására. Nevezhetjük ezt jóléti államnak is. A másik pedig az, hogy a liberális ideológia attól lett sikeres, hogy kilépett a zárt körből, és nem csak egy viszonylag szűk kisebbségnek, hanem a társadalom szélesebb köreinek nyújtott integrációs keretet. Ma ehelyett inkább a dezintegrációt látom meghatározó tendenciának. 

Ma már nem tűnik olyan erősnek, mint amilyen a XIX. században volt. 

Ma sem gyenge a liberalizmus, különösen, ha a szellemi szférát nézzük. Valószínűleg egyfajta optikai csalódást okoz, hogy a liberális pártok viszont általában gyengék. Vannak persze kivételek – Hollandiában az elmúlt másfél évtizedben a liberális párt által vezetett kormány regnált –, de az tény, hogy kevés az olyan ország, ahol a liberalizmus a pártpolitikában tartós vezető szerepet tud betölteni. Van tehát egy kettősség: erős szellemi és gyenge pártpolitikai pozíciók. Mindenesetre a magukat liberálisnak gondolóknak azért nem kell aggódniuk, mert van egy fogalom, amelyet a 21. században is szinte csak ők birtokolnak. Nem is fogalom ez, hanem inkább bűvszó: haladás. A haladásnak már a 18. században kialakult egy olyan felfogása, hogy olyan, mint az ár: feltartóztathatatlan. Ha így nézzük, a mai liberálisok is olyanok, mint elődeik, azt vallják, hogy a mai világfolyamatok nagy része is feltartóztathatatlan, és akkor járunk el helyesen, ha nem dacolunk velük, hanem az élükre állunk és menedzseljük őket. 

Magyarországon mennyire volt jelentős a liberalizmus eszméje?

Az egyik legérdekesebb kérdés, hogy egy nem Magyarországon létrejövő eszméből – mint a liberalizmus –, mi lesz, ha magyar talajba kerül. Én úgy látom, hogy szinte minden korban megpróbálkoztak elődeink a liberalizmus átültetésével. Nézzük az imént említett négy tényezőt: a nemzetállamot, a demokráciát, a kereszténydemokráciát és a globalizációt. A legsikeresebb Magyarországon a liberalizmus-nemzetállam szövetség volt a 19. században. Elődeink úgy látták, ez a két dolog szervesen összetartozik és így is cselekedtek. De a liberalizmus-demokrácia szövetség már nem volt sikeres, mert a magukat liberálisnak gondolók nagy része úgy vélte: a magyar társadalom még nem érett a demokráciára. Ugyanígy nem jött létre a liberalizmus-kereszténydemokrácia szövetség sem – a mai magyar társadalom többsége azt hiszi, hogy ez a két világnézet tűz és víz. Holott 1945 után Európa alapító atyái egyszerre voltak kereszténydemokraták és liberálisok. S még nagyobb a probléma ma a liberalizmus és a globalizáció szövetségével. A mai magyar jobboldal nagyon nehezen tud megbarátkozni a globalizációval, mint ahogy a liberalizmussal is. 

Úgy tűnik, hogy itthon a liberális majdhogynem szitokszóvá vált. Miért?

Azért, mert a magyar jobboldal úgy érzi, hogy 2010 előtt a liberalizmus nevében vitték tévútra Magyarországot. Most számunkra nem az az érdekes, hogy ez az érzékelés igaz-e. Szerintem nem igaz. De ettől még a kormányon lévők kigondolták azt, hogy egy olyan eszmét kell kitalálniuk, amely szembefordul a liberalizmussal. Ez lett az illiberalizmus. Nyilvánvaló, hogy ez az Európában nemigen használt kifejezés nagy ellenérzéseket váltott ki. Hozzáteszek még valamit: a magyar liberálisok (gondoljunk csak a ma már nem létező SZDSZ-re) valóban követtek el hibákat. Túlságosan csak a maguk igazában hittek, és a másfajta igazságokat nem tudták kellően megbecsülni. Itt szerintem a pluralizmus kérdése merül fel. A liberalizmus egyik erényeként a pluralizmust és a toleranciát szokás emlegetni. Ehhez képest ezekben az erényekben nem mindig osztozott a hazai liberalizmus. Ettől függetlenül persze nem az a megoldás, hogy a liberalizmust, mint világnézetet kitagadjuk és képviselőitől megtagadjuk a „nemzeti” jelzőt. 

Ma már nem szeretnek az emberek szabadnak lenni, vagy nem értik, hogy az mit jelent?

A szabadság különféle társadalmi csoportoknak mindig is nagyon mást jelentett. Van egy spanyol társadalomtudós, Manuel Castells, aki két nagyon érdekes fogalmat használ: áramlások tere és helyek tere. Azt mondja, hogy vannak embercsoportok, amelyek az „áramlások terében” élik az életüket, mindig utaznak, mindenhol feltalálják magukat. Ők akkor érzik szabadnak magukat, ha nem egy helyen vannak, hanem folyton változtatják a helyüket. És van egy másik csoport (ez nyilván sokkal nagyobb), amely ezer okból a „helyek terében”, egy helyre koncentrálva éli az életét, alig utazik, és mégis boldog. Sosem gondolnám – mint ahogy Castells sem –, hogy az áramlási modellt kellene megtennünk a szabadság szinonimájának. Épp az a jó a világban, hogy szabadnak nagyon sokféle módon érezhetjük magunkat. 

A liberalizmus mennyire tud együttműködni a nacionalizmussal?

Történeti értelemben már válaszoltam erre a kérdésre, de valóban van ennek egy mai vonatkozása is. A liberalizmus – mint mondtam – nagyon jól elvolt nemzeti keretek között. A fejlett nyugati országok azonban ma már egyfajta világállamot alkotnak, és elfelejtik a saját régebbi fejlődésüket. Ez szerintem hiba. A világot én semmiképp nem úgy fogom fel, hogy mindenütt egyforma rendszereknek kell lenniük. Ez képtelenség. A mai Magyarország például ez ügyben nagyjából ott tart, mint a nyugatiak, mielőtt áttértek volna az európai egység gondolatára. Nem harcolni kell tehát a nacionalizmus ellen, hanem megérteni, hogy bár sok-sok közös célja van Európának, de számos cél és fejlődési pálya különbözik. 

Liberalizmus, kereszténység és szociáldemokrácia képes lehet együttműködni? Ha igen, miért? 

Nagyon is, hiszen ezek az ideológiák, illetve az őket képviselő pártok irányítják ma az Európai Parlamentet. A Néppárt, az európai Szocialisták és a Renew Europe (liberálisok) régóta egyfajta „szavazási szimbiózisban” vannak. Ez azt mutatja, hogy vége annak a kornak, amikor ezek az ideológiák szembenálltak egymással. Magyarországon e tekintetben is teljesen máshol tartunk; itthon elképzelhetetlen lenne mondjuk egy Fidesz-Momentum-DK koalíció. Érdemes elemezni, hogy Európa más országaiban milyen okok vezettek az ilyen koalíciók létrejöttéhez, és nálunk még mindig miért ott tartunk, mint a 20. század elején, amikor a maihoz hasonló megosztottság uralta a politikát. 

Képes-e, illetve szükség van-e arra, hogy a liberalizmus újjá szülessen?

A legnehezebb kérdés. Mert – mint mondtam – a mai liberalizmus fő jelszava: a haladás. Ha haladni kell, akkor haladunk. Kevéssé figyelve arra, hogy ez a haladás hogyan érinti a társadalmi struktúrákat, azaz hogyan bontja fel a régi kötőszöveteket. Szerintem a liberalizmus akkor volt a legsikeresebb, amikor nem csak egy szűk, vezető körnek, hanem a széles társadalomnak adott életmintákat. Ettől ma messze van, ezért, ha megújulásról beszélünk, akkor a liberalizmusnak a társadalmi kohézió újrateremtésében lenne a legtöbb feladata.