Szegény Murphy jól belefogyott ebbe a hatalmas propagandafilmbe: Oppenheimer - kritika

Íme, ilyen volt Oppenheimer a valóságban:

Hasonlít, ugye? A Bhagavad-Gitából származó idézetet 1965-ben mondta egy tévéműsorban, amikor arra utalt, hogy nemcsak kifejlesztette csapatával az atombombát, de azt be is vetették Hirosima és Nagaszaki bombázásakor. Oppenheimer tudta, mit tett. Kérdés, ezt egy jól hangzó idézettel el lehet-e morálisan intézni, hogy több mint 200 ezer ember halálát okozták, miközben vélhetőleg a japánok megadták volna magukat enélkül is. És az is kérdés, ha Murphy testét-lekét feláldozza egy ilyen filmért, attól az egy értékes, és tisztességes, jó mozi lesz-e. Mert Cillian mindent megtett, hogy felevenítse a kortársai szerint zseniális, szuggesztív, némileg idegbeteg, mégis vezetésre született, nőfaló, sokszor depresszív és agresszív Oppenheimer alakját, akit diákjai utánoztak, istenítettek, tudóstársai elismertek és követtek.

Mostanra már szinte mindenki látta az Oppenhemert. Legalábbis sokan, 2023 legsikeresebb filmje volt (nem pénzben, 800 millió dollár körül csinált világszerte, de a Barbie film leverte 1 milliárdos forgalmával). Viszont kapott hét Oscart, a kritikusok imádták, a közönség pedig hasra vetette magát Christopher Nolan nagyszabású, modern történelmi drámája előtt. Aki még nem látta, most a Skyshowtime-on megnézheti.

A hallatlan siker egyik oka, hogy zseniálisan keresztbehirdették egymást az ugyanazon a hétvégén kijövő Barbie mozival. Beadták a világnak, hogy ezt a két elképesztően különböző filmet együtt kell nézni. A Barbie volt az édesség, az Oppenheimer a kelbimbósaláta. A Barbie a szórakozás, az Oppenheimer a fizika-töri házi, amin előbb túl kell esni, mielőtt jól érzi magát az ember.

A másik ok mindenképpen az, hogy nagyjából jól megcsinált film, két valóban parádés színészi alakítással: az ír csodapasas, Cillian Murphy minden tudását, és személyes karizmáját odaajándékozta Oppenheimernek. Az ellenfelét, Strausst megszemélyesítő Robert Downey Jr. sokszínű, több rétegű karaktert volt képes felépíteni, az Oppenheimer-Mozartot féltékenyen gyűlölő Strauss-Salieriét életre keltve. Nem spórolták ki a díszlet és jelmez költséget, és a parádés szereposztást: Matt Damon, Emily Blunt, Josh Hartnett, Florence Pugh, Gary Oldman sem 3 forintba kerültek. A film Kai Bird és Martin J. Sherwin 2005-ös életrajzi könyve, az American Prometheus alapján született. Murphy azt nyilatkozta, hogy Nolan a legokosabb ember, akit ismer, Nolan közölte, hogy Murphy generációjának legjobb színésze. És meg is voltak.

Mindazonáltal hosszú, és unalmas a film, de a végére azért felépül annyi feszkó, hogy az első másfél óra elteltével tényleg kíváncsivá teszi a nézőt, mi lesz ennek a politikai és erkölcsi drámának a végkifejlete. Az unalom miatti menekülés ellen pedig remek ellenszer a lelkifurdalás keltés: a komoly vállalkozás azt üzeni, ha ezt unod, az nem a mi hibánk, te vagy a hülye, és te nem emlékszel semmire történelemből és fizikából, ez nem az alkotók problémája.

Valójában persze lehetetlen, hogy 15 wikipédia cikk átnyálazása nélkül első nekifutásra az átlag néző levegye, mi is történt ezzel a szerencsétlen Oppenheimerrel. A nép nem tudja kapásból, hogyan merült fel Szilárd Leó kutatásai alapján az atombomba alapötlete. Nem mindenkinek világos, mi az a láncreakció, mi a különbség a plutónium és az urán között, mennyi kell ezekből, hol bányásszák őket. Einsteint ismeri, de Bohr, Heisenberg feladják a leckét. A tudományos namedropping teljesen kiborító. Az sem tiszta elsőre, hogy mi volt az a bázis Los Alamosban, és mi volt a jelentősége annak, hogy Oppenheimert meghallgatták, hogy megpróbáljanak árulót csinálni belőle évekkel később.

A nézőnek gőze sincs, ki volt Groves, mi volt a Manhattan project, Teller Edéről mi tudunk ezt-azt, de a világ többi részén moziba ülő nem valószínű. Annyira pedig nem lehet feszülten figyelni ott a moziban, hogy jelentős alapismeretek nélkül, mindez a filmből kiderüljön. Ez nem a hülye néző, és nem is a forgatókönyv hibája, hanem a rendezői manipuláció része. Persze, ha az ember előtte mindent elolvas a korszakról, a bombáról, a pasasról, akkor nagyjából összeáll a kép, de ez nem lehet egy film alapkövetelménye, és élvezhetetlenné is teszi. Egy mozi akkor jó, ha nem kell mellé komoly kutatómunkát végezni. Nem pedig akkor, ha mindenki azt mondja, hogy az, mint az Oppenheimer esetében történt. Ez a produkció rendesen játszik az emberek agyával és érzelmeivel. Ebben van segítségére a remek színészi alakítások sora, és az, hogy kedvére válogathat a tények közül.

Az Oppenheimer címe ugyanis az, hogy Oppenheimer. Tehát nem az atombomba, nem az USA nukleáris támadása, nem a hidegháború és a korszak politikájának a története, hanem egy férfié. Az ő sorsán keresztül azt lehet ábrázolni, amit a produkciónak éppen kedve van előkapni. Tehát, ha nem akar arról beszélni, hogy a japánok hogy élték át az atomtámadást, vagy éppen az amerikai közvélemény ezt ellenző része miként dolgozta fel, akkor nem fog. Ha nem részletezi, hogy erőfitogtatás vagy valódi védelmi funkció volt az oka, akkor azzal sem. Azért akad néhány nem egészen szándékos sutaság. Oppenheimer fiatalsága, emberi kapcsolatai a tanáraival, diákjaival, feleségével és szeretőivel elég összefüggéstelenül, idétlenül lettek beleszőve a forgatókönyvbe. Mint amikor a valóság diktálta részletek nem illenek bele a mű fejlődésébe. Például az, hogy meg akarta mérgezni a tanárát az elején, vagy szeretőjének öngyilkossága. Ezek érdekes részletek lettek volna, ha kidolgozta volna őket a rendező. Ezzel szemben a főszereplő jellemrajza, belső tusái - egyrészt az atombomba létrehozásának morális részével, másrészt saját karrierjének bukásával kapcsolatban -, nagyon is profi módon felépültek a sztoriban. Komolyan behúzza az embert a kérdés: az atombomba akkor most a béke vagy a háború záloga lett. Ezt a mai napig nem dönthetjük el. De korrekt lett-e ettől ez a film?

Van egy generácó, a mai 45-75 évesek. Akik a második világháborút csak hírből ismerik, de átélték a hidegháborút, számukra mindenképpen az atomháború réme volt a legnagyobb félelem. Az 1980 után születettek talán már nem érzik azt a jeges szorongást, amit a nagyszüleik szüleik vagy idősebb testvéreik, akik meg lettek félemlítve ott, akkor, amikor ledobták azokat a bombákat. Ezért is valószínű, hogy kevesen hagyják ki ezt a filmet, mert a félelmeinkre épít. A végkicsengése végül mégsem az, hogy el kell számolni a múlttal. Hanem az, hogy felevenít egy olyan korszakot, amikoz az Egyesült Államok, mielőtt a világ legerősebb gazdasági és politikai hatalmaként kiemelkedett a második világháborúból, először alaposan odalépett a világnak. A valóságban az USA mostanában nem fitogtatja harciasságát olyan nyílt erővel, mint a nagy ellenpont, Oroszország.

Mi itt Közép-Kelet Európában ennél kicsit primitívebb, direktebb propagandához vagyunk szokva. De attól még ez is propaganda. Ami Oppenheimert baloldalinak álcázva elaltatja a békepárti és Amerika-ellenes érzelmeket, látszólagos lelkifurdalást mutatva sopánkodik. Ám egy lelkiismereti és életút drámának álcázva azért egy filmmel mégiscsak egyértelműen kiszól a világnak: ne felejtsétek el, ki az erősebb kutya! Persze ez még mindig jobb, mintha előkerülne még egy tömegpusztító bomba.

Itt olvashatsz Bruce Leeről, Itt pedig a Semmelweisről