Gyűlések és gyalázatok

Kéri László 2024. május 1. 14:00 2024. máj. 1. 14:00

Az idei áprilist teljes mértékben lefoglalták a kampányesemények, hiszen már csak hetekkel vagyunk a június kilencedikei kettős megmérettetés előtt. De visszatekintve, mintha az események a legkevésbé sem úgy alakulnának, ahogyan azt előzetesen elképzeltük. Az még rendben lévőnek tűnhet, ha a médiumok szinte kizárólag a rendezvények, beszédek, ide-odaüzengetések híreivel voltak elfoglalva. Az viszont némi magyarázatra szorulhatna, hogy mindezek hátterében esetleg sokkalta fontosabb események, tények, összefüggések úgyszólván teljesen visszhangok nélkül maradtak. E mostani krónika kereteiben megpróbálkozunk röviden számba venni a mulasztásokat is.

Kampányok egymás hegyén-hátán

Egy-két hónappal korábban talán egyetlen ember sem akadt az országban, aki meg merte volna jósolni, hogy az áprilisi rendezvények között a legnagyobb sikere egy olyan frissen berobbanó ember fellépésének lesz, akinek február 10. előtt legfeljebb néhány tucatnyian ismerhették a nevét. Márpedig Magyar Péter hívó szavára az elmúlt három évtized egyik legnagobb tömegeket megmozgató demonstrációjára került sor, ahol a résztvevők nemcsak a Kossuth teret, hanem még a környező utcákat is benépesítették. Utólag elmondható, hogy a legnagyobb meglepetést nemcsak a kiemelkedő résztvevői létszám okozta, hanem sokkal inkább a tömeg összetételének, hangulatának az eltökéltsége, amelyből világosan kikövetkeztethető lett a kézzelfogható változások iránti tömegigény – korábban nem is sejtett – mérete. S még valami, amiből a frissen alakuló mozgalom országos hatásai lemérhetők lettek: a sok-sok vidéki település nevét felmutató demonstrálók sokaságából a szokásos pártfelségjelek helyett egészen más jellegű mobilitás, társadalmi támogatás körvonalai lettek kihámozhatók. 

Ezek után nem meglepetés, hogy a későbbiekben a média és a politizáló közvélemény Magyar Péter minden interjúját, fb-bejegyzését, fellépését, beszédét, nyilvános szereplését fokozott és megkülönböztetett figyelemmel kezdte követni. Hívei, rajongói táborának folyamatos bővülésével párhuzamosan kezdett szaporodni kritikusainak a száma is. Megjelentek a politikai térben az új szereplőt versenytársként, választási riválisként értelmező hagyományos főszereplők is, ráadásul a politikai élet mindkét pólusáról. A kormányzati médiahatalom továbbra is a személyiség hiteltelenítésére koncentrált, mindenekelőtt bulváreszközökkel vette fel a kesztyűt, eleddig mérsékelt sikerekkel. Az ellenzéki oldalon elsősorban a DK és személy szerint Gyurcsány Ferenc érezte magát megtámadottnak; a dékások Magyar Péter mondanivalójának tartalmilag, vitathatónak, cáfolandónak vélt mozzanatai alapján indítottak ellene kampányt. A hazai közélet régóta várt meglepetés-embere ez ideig viszonylag jól állta a kettős „baráti tüzet”, és e krónika megírása idején is az országot járva, személyes megjelenésének varázsával szaporítja a bázisát. Ily módon igyekszik kézzelfogható, a személyes tapasztalatok segítségével megerősített tekintélyt és támogatást teremteni magának. Szó mi szó, mindezek alapján, június 9. nem egyszerűen a sokadik választási esemény lesz, hanem egyúttal olyan tesztpróba is, amely akár megerősítheti, de ugyanekkora erővel cáfolhatja is a hazai politikai/hatalmi szerkezet tartós befagyottságáról szóló, másfél évtizedes téziseket.

Erről bővebben itt, ittitt, ittitt, ittitt, ittitt, ittitt, ittitt, ittitt és itt olvashatnak.  

A kormányzati oldal...

…meglehetősen kiismerhető kampányküzdelmei eddig kimerültek az unalomig ismert köztéri plakátháborúk, médiahirdetések, televíziós esti okoskodások egymást erősítő, megszokott ellenség-felismerő akcióiban. 

Az egyedüli újdonságot a social média világában való hirdetési össztűz hozhatta, ami ugyan igen drága, de ezúttal sem számít a PÉNZ. A mások pénze, a mi pénzünk. A mindenkori kampányfőszereplő, a kormányfő még áprilisban is fontosabbnak vélte a nemzetközi küzdőteret, ezért a legnagyobb hírveréssel az évenként megrendezett CPAC-összejövetelt menedzselték. Ez személy szerint Orbán Viktornak tagadhatatlanul hozhatott legalább negyvennyolc órányi nemzetközi média-visszhangot, ám csak erős túlzással tarthatjuk az itthoni választói viselkedést is erőteljesen befolyásoló eseménynek. 

Erről bővebben itt, ittitt, ittitt, ittitt, itt, itt és itt olvashatnak.

Április utolsó napjaiban meglepően óvatos és még a szűkebb körnél is kisebb számú, beavatottabbaknak szóló rendezvényekkel kezdte meg Orbán Viktor a maga kampánykörútját. Elemzői szemmel több mint kiáltó az a látványos különbség, amit a brüsszeli fellépésére, illetve az itthoni CPAC-konferencia híreinek szétterítésére fordítottak ahhoz képest, amellyel a hazai találkozóit szervezték. Mintha itthon nem is lenne szükség a jelenlétére, mert elég, ha a hírekből értesülhetnek a hívek afelől, hogy az ő Vezérük a világ legjelentősebb politikusaival szokott találkozni – Trumptól az idelátogató Hszi Csin-pingig.

Erről bővebben itt, itt és itt olvashatnak.

És a háttérben, mindeközben…

...a hazai gazdagok köszönik, nagyon jól elvannak. Sőt, jobban, mint bármikor korábban. Április elején például megtudhattuk, hogy az ország leggazdagabb emberének vezető cége az elmúlt időben 45 milliárd forintnyi nyereséget könyvelhetett el. És a jövőtől sem kell aggódnia, mert meglévő monopolhelyzete okán, valamint az újabb különleges állami megrendeléseknek köszönhetően, továbbra is hasonló mértékű vagyon-gyarapodásra számíthat.

Erről bővebben itt és itt olvashatnak.

E reményekkel nem feltétlenül áll magányosan, hiszen, például a MOL vezetőjéről ebben a hónapban tudhattuk meg, hogy tavalyi jövedelme elérte az egymilliárdos összeget. Tüzetesebb elemzők mindemellett azt is kiderítették, hogy a hazai szupergazdagok jövedelmi viszonyai még a múlt évi gazdasági visszaesésben is páratlan mértékben javultak, hiszen 2023-ban csaknem a negyedével növekedett a vagyonuk. Másként mondva, nem minden honfitársunk jövedelmi helyzetét gyötörte meg a recesszió és az évtizedek óta példátlanul magas infláció. 

Erről bővebben itt, itt és itt olvashatnak.
  
Ezen örömteli hírek mellett az ember szinte zavarban van, ha azt is szóba hozná, hogy ugyanezen április vezető gazdasági hírei között csupán egy-két napnyi figyelmet kelthetett a költségvetési hiány egészen példátlan mérete. Az év első három hónapjában ugyanis az egész évre eltervezett hiány már szinte száz százalékra teljesült. Az adat mögött meglehetősen súlyos gazdaságpolitikai zavarokat azonosíthattunk, először is a kiadások elszaladását, s mindezzel párhuzamosan a bevételek nem várt elmaradását. Mindezek persze elemi jelzőszámok, de a mögöttük kirajzolódó gazdasági pálya nem várt realitásai ma már a kormányzat legoptimistább szószólóit is a korábbi ígéretek visszafogására ösztönözték a hónap végén. (Még Nagy Mártont is…)

Erről bővebben itt olvashatnak.

A messzebbre is tekintő makrogazdasági elemzői kör pedig ma már azt is rendre meri hangoztatni, hogy az elmúlt évek gazdaságpolitikai melléfogásainak, tévedéseinek az árát a legnagyobb valószínűséggel majd csak a júniusi választások utáni észhez térési periódusban kezdhetjük meg törleszteni. Választások előtt ugyanis nem illik kedvezőtlen összefüggésekkel, netán következményekkel zaklatni az amúgy is felbolydult közvéleményt.

Erről bővebben itt, ittitt, ittitt, ittitt és itt olvashatnak.

Azért a realitás néha beköszön a kisablakon…

Az ez idő tájt megszólaló kormányzati szereplőknek úgyszólván kötelező az eredményekre, a vélt sikerekre hivatkozniuk. Meg is teszik. Másik énjükkel valamelyest kapcsolatot tartva a Valósággal, akadnak olyan közpolitikai pillanatok is, amikor bele-belegondolnak a nem várt, akár kedvezőtlen következményekbe is. Ilyenkor nagyon is hasznos megoldás annak a követése, ami az elmúlt másfél évtizedben már beváltnak tartható. A kormány április 10-én, sürgős eljárásban elfogadtatta a parlamenttel a rendkívüli állapot november 19-ig tartó meghosszabbítását. A hazai közvélemény, az ellenzék, a média elsöprő többsége úgy szokott erről tudomást venni, mint az időjárásjelentésről: igen...igen...rossz az idő, vigyünk magunkkal

Lassanként egy évtizede már, hogy talált a kormány megfelelő, időnként még valóban elfogadható indokot arra nézve, hogy rendkívül veszélyes és kiszámíthatatlan időkben ne korlátozódjék a kormányzás aktuális cselekvési tere. Ellenkezőleg: adjunk a kormánynak teljes körű, korlátlan cselekvési lehetőséget, ami nagyjából egyenlő a rendeleti kormányzással, azaz a számon kérhetetlen és ellenőrizhetetlen kormányzással. A bökkenő természetesen abban van, hogy e rendkívüli állapot során a kormányzati férfiak leginkább olyan döntéseket szoktak nálunk hozni, amelyek nyilvánosságát a legkevésbé sem szeretnék elviselni, még hogy indokolni, nyilvánosan megvédeni.

Erről bővebben itt és itt olvashatnak.

xxx

E sorok írója még a demagógia vádját is vállalva, azt meri állítani, hogy az imént felsorolt tényezők között meglehetősen szoros szociológiai kapcsolat lehetséges. Válságok közepette, recessziós időkben is a 2010 után kiépített klientúra vagyoni helyzetének a javítása volt a legfontosabb kormányzati szempont, amit viszont aligha lehetett volna nyilvános keretek között biztosítani. Ennek az elfedésére kell állandóan ellenségeket kitermelni, majd ezekre hivatkozva kicsikarni, meg-meghosszabbítani a rendkívüli állapotokat azért, hogy a társadalom többségének elemi esélye se nyílhasson a döntések megvitatására. Mindamellett óvatosak, arra is fel vannak készülve, hogy a rendkívüli állapot keretei között ezerszer eredményesebben lehet bármiféle társadalmi elégedetlenséget korlátok közé szorítani.

Szép is ez, okos is ez, előrelátó is. Kivéve azon eseteket, amikor a társadalom többségének nem tervezett módon lesz mindebből elege. Elmehetne a kormány megnézni az általuk finanszírozott „Most vagy soha” című filmet, okulásul, ha már hétmilliárd forintot nem sajnáltak rá. Néha egy költő egy szál maga is képes megbuktatni a Rendszert, amennyiben a Rendszer hazugságát már mindenki tisztán látja. (Még a hentesek is…) Mint a mesében.