EU 20: Poszeidón templomától a Via Appián át az első rénszarvasburgerig

Az idősebbek még gyakran emlegetik, hogy a rendszerváltás előtt milyen volt remegő gyomorral közelíteni a határokhoz, mennyi valutát kellett a határőrökre összespórolni, hogy ne fordítsák őket vissza valami mondvacsinált indokkal. Már ha egyáltalán kaptak kiutazási engedélyt. Ma viszont már teljesen természetesnek vesszük, hogy Európa nagy részén olyan szabadon közlekedhetünk, mintha a sarki közértbe ugranánk le, a fapadosoknak köszönhetően gyakran olyan olcsón is. Sok mindent köszönhetünk az Európai Uniónak, de nekünk a szerkesztőségben az egyik legnagyobb előnye, hogy kultúrára éhezőkként korlátlanul bóklászhatunk ezen a fantasztikusan diverz, mégis ezer történelmi szállal összekötött öreg kontinensen.

Belgium

Belgiumon belül Brugge-be vonatoztam, amit a francia ajkú vallonok „brüzsnek”, flamandok „bröhönek” ejtenek, így különösen figyelni kell az állomásokon. De ha az ember eljut ebbe a tündérmesébe, nehezen szabadul. Martin McDonagh filmje, az In Bruges (magyarul szerencsétlenül Erőszakiknak fordították) volt az útvezetőnk, így muszáj volt minden filmbeli helyszín előtt idézni az ikonikus (és rendkívül trágár) jelenetekből. Off-szezonban is csokoládéillatú város, ahol a múzeumban hosszú romantikus perceket tölthettem René Magritte és Hieronymus Bosch képeivel. A látogatás végén kaptunk a múzeum árusától egy gyönyörű művészeti albumot ajándékba. Megérte begyömöszölni a kézipoggyászba, ami mellé valamilyen isteni csoda révén fért még pár extra ruha, sör és csoki is. Mégsem ezek voltak a legjobb szuvenírek, hanem az a sok-sok kilométer a lábamban, mert az összes függöny nélküli téglaházba be akartam kukucskálni.

Svédország

Svédhon. Az első ország, ahová repülőgéppel mehettem egy Erasmus+-program keretein belül. Åmål tündéri svéd kisváros egy óriási tó mellett, ahol faházakban laktunk, bevezettek minket a svéd népszokásokba, körbetáncoltak velünk egy fát, svéd politikusokkal beszélgettünk arról, milyen európainak lenni. Külön fűszere a dolognak, hogy a magyar delegáción kívül görögök is voltak velünk, szórakoztató volt látni, ahogy találkozik a görög és a svéd temperamentum, a bohémság és a pontosság, és ezt a három nemzetet egy dolog kötötte össze: a kávé. Reggel, délben és este tízkor is gőzölgött a fekete a ködös tóparton. Ráadásul itt ettem először (és utoljára) rénszarvasburgert. Örök emlék marad.

Ausztria

Ausztriáról nem tudok elfogultság és szuperlatívuszok nélkül beszélni. Számos részét bebarangoltam már, de az elképesztően jó minőségű és az országot gazdagon behálózó kerékpárútjaik jó pár éve annyira levettek a lábamról, hogy már nem megyek bicikli nélkül a nyugati szomszédunkhoz. Ausztriában nem kell félnünk, teljes biztonsággal tekereghetünk a makettszerűen tökéletes és felfoghatatlanul szép tájon, a meseszerű virágos réteken, a zord ábrázatú hegyekkel ölelt, átlátszó vizű patakokkal átszelt völgyekben, de bejárhatjuk a patikatisztaságú, fegyelmezett közlekedésű városaikat is. A léleküdítő látvány még a kissé unalmas osztrák konyháért is kárpótol. Ha nagyon nekikeserednénk az asztalnál, egy jó Kaiserschmarnnal, reszketeg gőzgombóccal vagy egy régimódi almás rétessel enyhíthetjük a bánatunkat, mert az édes ízekben nagyon erősek!

Németország

Ha dermesztő közelségbe szeretnénk kerülni a történelemhez, érdemes Németország délkeleti csücskébe, a Berchtesgadeni-Alpok csúcsára ellátogatni, itt található a Harmadik Birodalom kiemelt diplomáciai jelentőségű építménye, a Kehlsteinhaus, azaz a Sasfészek. Az 1834 méteres magasságban található, lenyűgöző panorámájú kőépület, melyet Adolf Hitler kapott ajándékba az 50. születésnapjára Martin Bormanntól, a náci párt kormányzati és társadalmi találkozóinak helye volt. Képekkel gazdagon illusztrált tablókiállítás segíti az emlékezést, majd révedhetünk a távolba a véreskezű diktátor egykori napozóteraszáról, de a ház sötét múltja a fogadószobában is érezhető, melynek egyik felében a Mussolinitől kapott márványkandalló üzen a múltból. Kipróbálhatjuk a hegy gyomrába épített, sárgarézzel bélelt liftet és az odavezető hideg, nyirkos alagutat is.

Csehország

Volt idő, nekem nem tűnik régmúltnak, amikor az ember felszállt az éjszakai vonatra a Keletiben, és reggel hatkor már a prágai vasútállomáson rendelte meg az automata büfében az első szendvicsét minimális alkoholtartalmú sörrel lekísérve, amit ott limonádé helyett fogyasztottak a munkába igyekvők. Aztán indulhatott a Hrabal-túra, sok irodalommal, idézettel, komolyabb sörökkel és knédlivel. Az esti vonattal irány haza Budapestre. Mindez a rendszerváltás előtti magyar árakhoz képest is fillérekért. A legnagyobb tétel néhány „sztokorun” volt, amit a zord csehszlovák rendőrök sohase mulasztottak el kiróni a hosszú hajú magyar villámturistákra. Ma már inkább színpadi kulisszára emlékeztet Hrabal és Kafka városa, ahol a belvárosban már csak turisták laknak és belőlük élő üzletek virágoznak, de a felszín alatt most is ott a lényeg – Prága, ami a már említett írók, továbbá Hašek, Kundera vagy Menzel no meg a csodálatos sörök miatt kicsit a miénk is.

Horvátország

Split, Hvar, Abbázia, és még igen hosszan sorolhatjuk azokat a városokat, nem is szólva a kisebb településekről, ahová évről évre magyarok tízezrei járnak nem túl távoli tengerközeli élményért. Lehet sziklákról ugrálni, parton sütkérezni, vagy a mediterrán tűlevelűek árnyékában élvezni a parti szelet. Hallgatni a kabócákat, kagylót, rákot, polipot enni, nem is szólva a parázson sült balkáni húsrudak helyi változatától, és közben érezni, hogy minden körülöttünk maga a történelem. Nemcsak a tenger, a legősibb közeg révén, hanem az emberi emlékek miatt is, római maradványoktól a monarchiabeli épületeken át a délszláv háborúból ottmaradt géppuskafészkekig. A horvát tengerpart mindig figyelmeztet, milyen könnyű is lenne jól érezni magunkat, és mennyire egyszerű mindent tönkretenni.

Bulgária

Szófia számomra igazi megdöbbenés volt; elképesztően izgalmas, ahogyan a bizánci kultúra és a szocreál építészet találkozik egymással, vagy ahogy a mindenféle vallások templomai egymást érik. A legszebb élmény mégis a rilai hét tavak felfedezése volt. Elképesztően szép az a táj, a hegyek közül pedig szinte meglepetésszerűen bukkannak elő a kristálytiszta vizű, érintetlen tavak.

Ciprus

Ciprus „turistaparadicsom”, ahová az emberek pihenni mennek, én azonban először holtszezonban voltam ott, így szuperül lehetett fókuszálni a tájra és a természeti kincsekre. Páfoszban a királyi sírhelyek lenyűgözőek, vagy az, ahogy Aphrodité sziklája kinő a tengerből. Aki pedig bírja a régészeti leleteket, a középkori várromokat, annak Ciprus lesz a mennyország.

Görögország

Nagyon tudok menni a görögök mentalitásával, imádom, amennyire lazán veszik az életet, olyan patópálurasan, kényelmesen, isznak, esznek, zenélnek, miközben körülöleli őket az a varázslatos táj, amellyel tényleg nem lehet betelni. A legszebb élményem innen, amikor leutaztam a sziget legcsücskébe naplementét nézni a sounioni Poszeidón-templomból. Leírhatatlan élmény volt.

Dánia

Külföldön tanuló barátok révén több ízben is volt szerencsém Dániában járni, a fővárosban azonban csak egyszer, rövid időre fordultam meg. Természetesen emlékezetes volt a kis hableány szobra és a képeslapra kívánkozó, rikítóan színes házak szegélyezte kikötő, de a legerősebben az a furcsa kultúrsokk ragadt meg bennem, ami, azt hiszem, Koppenhága sajátja lehet. Az első kép, ami máig eszembe jut október 31-i látogatásomról: a karácsonyi dalokat éneklő utcazenész, háttérben a halloween jegyében feldíszített Tivoli vidámparkkal.

Portugália

Lisszabon minden napszakban gyönyörű, mégis éjszaka az igazi. A portugál fővárosban tett látogatásom egyik estéjén egyedül maradtam, ezért elindultam megnézni azokat a nevezetességeket, melyekre útitársam nem volt kíváncsi. Így kerültem a kivilágított Praça do Comércióra, a Kereskedők terére, a legszebb diadalív elé, amelyet valaha láttam. Különösebben nem köt le az építészet, itt valamiért mégis percekig időztem – nem is tudom, miért.

Írország

Dublinról valószínűleg mindenkinek a híres ír fekete sör, a Guinness jut eszébe. A viharos ír történelmet, amit az angolokkal való folyamatos harc és függetlenségi törekvések jellemeztek, viszont sokkal inkább hírhedt börtönükben lehet megismerni. A Kilmainham Gaolt 1796-ban nyitották meg Dublin megyei börtöneként, 1924-es bezárásáig ezerszám tartottak itt fogva brutális körülmények között férfiakat, nőket, gyerekeket, a közönséges bűnözők mellett számos mártírhalált halt politikai foglyot is. A ma már nemzeti emlékhelyként látogatható épület megrázó mementója annak, hogy a ma már a világ leggazdagabb országai közé tartozó, harsogóan zöld szigetállam milyen mélyről indult.

Szlovénia

Változatos múltja miatt Szlovéniában egészen különleges módon keveredik a temperamentumos balkáni, az életvidám olasz és a precíz osztrák életérzés, mégsem (csak) ezek miatt érdemes felkeresni ezt a kis országot, hanem egészen fantasztikus természeti értékei miatt. Itt találkozik az Alpok, a Dinári-hegység, a Kárpátok és a Mediterránium, területének felét erdők borítják, így igazi outdoor mennyország: hegyein lehet síelni, túrázni, biciklizni, türkizszínű folyóin raftingolni, kanyoningozni, kristálytiszta tavain evezni, mélykék tengerpartján csobbanni. Mindezt nagyjából ötödakkora területen, mint Magyarország.

Franciaország

Svájcból érkeztünk az egyik barátom édesapjának fekete kockamercijével Lyonba. Egyik útitársam egy hotel portáján kért angolul útbaigazítást, a concierge üveges tekintettel meredt rá. Mire feltettem ugyanazt a kérdést franciául, arca felragyogott, és minden információval ellátott minket. A francia önérzetes nép, a róluk szóló klisék pedig 99 százalékban igazak, én mégis száz százalékig elfogult vagyok velük. Noha első találkozásunk óta sok-sok év telt el, és azóta keresztül-kasul bejártam az országot, megingathatatlanul hiszem, hogy Párizs a világ egyik (ha nem a) legcsodálatosabb nagyvárosa. Nemhiába született, élt és alkotott itt az európai művészvilág színe-java, nemhiába szól minden eldugott utcasarokhoz egy vers, és nem véletlenül jár vissza a Louvre-ba az is, aki már tucatszor látta a múzeum gyűjteményét. A Café de Flore kerek, zöld asztalkáinál kávét kavargatva, a Tuileriák kertjében játék hajóikkal versenyző gyerekeket nézve, a Père-Lachaise-ben vagy a Montmartre macskakövén sétálva önkéntelenül elkap bennünket az érzés: a történelem tanúi vagyunk.

Hollandia

Hollandia lapos – hangoztatja rotterdami barátom, aki előszeretettel viccel szülőföldje megmászni való hegységeivel és „természeti csodáival”. Noha Rotterdam a rossz nyelvek szerint egy kivételesen ronda település elhibázott modernista épületekkel, valamint teljesen random, érthetetlen szobrokkal teleszórt közterekkel, azt például tudták, hogy a Méhsejtet, azaz a De Bijenkorf áruházat Breuer Marcell tervezte? Lapos-lapos, de egész biztosan nem kulturális értelemben, ugyanis Amszterdam nem csupán Európa hangulatos bulifővárosa, de az Amstel folyó partján a Rijksmuseum, a Van Gogh és a Stedelijk Múzeum gyűjteménye egészen egyedülálló, az Anne Frank Ház pedig megrázó tapasztalat, amely hosszú ideig velünk marad.

Luxemburg

Úgy tudnám leírni a Luxemburgi Nagyhercegséget, mint egy olyan országot, amelyről a Neveletlen hercegnő című film képzeletbeli Genoviáját mintázták. A miniállamot Franciaország, Németország és Belgium határolja, és 1890 óta független. Alkotmányos monarchia, jelenleg is a Nassau-Weilbourg-dinasztia uralkodik. Átutazóban volt szerencsém látni teljes pompájában egy tiszta levegőjű januári napon a behavazott fővárost, ami olyan volt, mint egy mesebeli gyerekrajz. Luxemburg pedig a valóságban is meseszerű: a hatszázezer főt számláló miniállamban a legmagasabb Európában a minimálbér, 2020 óta ingyenes a tömegközlekedés, nem látni szemetet az utcán, ráadásul még saját Notre-Dame-ja is van.

Észtország

Végtelen fenyőerdők, órákon át tartó autózás anélkül, hogy egyetlen benzinkút is feltűnne közben. Sok-sok fa- és rönkház még a nagyvárosokban is, és a szálláshoz jár a szauna, de neked kell befűtened, ropog a tűz. Észtországban sokkal közelebb kerülsz az elemekhez, és távolabb az emberi vircsafttól. Az észtek iránt bennem gyorsan gyengéd érzelmek támadtak, látva, hogy mennyire türelmesek, nyugodtak, készségesek, korrektek, bármilyen kérésed van is, de mintha az érzelmeiket nem tartanák illendőnek felfedni, a pókerarc társadalmi elvárás lenne náluk. Ezt látva találgatni kezdesz: én sokakat alapvetően szomorúnak vagy legalábbis nagyon visszafogottnak láttam közülük. Aztán amikor a vendéglátónk este azt kezdte el sorolni, hogy történelmük során hányszor hurcolták el őket rabláncon, kellett rettegniük az oroszok agressziójától, a megsemmisüléstől, hirtelen testvért láttam meg bennük: egy még nálunk is kisebbet, sorsával hősiesen birkózót.

Románia

Talán még egyetlen városban sem akartam annyira ott maradni, mint Temesváron. Lenyűgözött az európai levegője, belvárosának nagy, mégis otthonos, egymásba nyíló három tere, amelyekre autók nem mehetnek be, és tele vannak sétálgató, sehová sem siető emberekkel. Temesváron sétál, sétálgat az ember, és úgy érzi, mintha más dolga sem lenne, mint sétálni meg nézelődni, múzeumról múzeumra haladni, teraszoknál meg-megállni, elüldögélni, beszélgetni, kávéja mellől figyelni a többieket. Hogy mit jelent igazán nyitottnak lenni a világra, olyan találkozópontot találni, amelyen megpihenve az ember úgy érzi: talán az egész életünk utazás, ezt Temesváron értettem meg. A magyar színház esti előadásán pedig (amelyhez alap az angol és a román felirat meg a tolmácsgép) még azt is, milyen magyarként, de új kontextusban: egy határokat nem ismerő összefüggésrendszer részeként egészen otthon lenni a világban.

Lengyelország

Ha Gdańsk, akkor a Szolidaritás, ha Sopot, akkor a nemzetközi dalfesztivál. De mi van Gdyniában, a Balti-tenger parti Hármasváros harmadik állomásán? Az Emigráció Múzeuma, ami nem csupán lengyel kontextusban érdekes. A címe: Gdynia, ul. Polska, azaz Lengyelország utca 1., utána már csak a tenger van. Az 1933-as art deco épület egykor a hajóállomásnak adott otthont, sok lengyelnek ez volt az utolsó, amit az országból látott, ez volt az utolsó emléke a szülőföldről. Két narratív szál van. A 19. századból induló a kivándorlás első hullámának gazdasági-társadalmi okait vázolja, és egy család történetén keresztül lehet végigkövetni az emigránsok útját az elhatározástól az ügynökkeresésen át a brémai kikötőbe való viszontagságos eljutásig és az Amerikába érkezésig. A másik történet főszereplője az MS Batory óceánjáró, az 1936 és 1971 között változó úti célokra induló hajó. Állítólag húszmillióan élnek Lengyelország határain kívül olyanok, akiknek lengyel gyökereik vannak. Ez a múzeum elsősorban az ő felmenőikről szól, de nem feledkezik meg a jelennel való áthallásokról sem.

Olaszország

Az ember naiv lánya azt hiszi, hogy a történelmi tanulmányokból ismert Via Appia a nem autós turistának meg nem közelíthető. Ezért aztán értelemszerűen nagyon megörül annak, amikor a római tömegközlekedés appja felvilágosítja arról, hogy van ám oda busz, nem egy, de kettő (118 és 218), bónuszként mindkettő tökéletes városnéző járat. Egy darabig vannak az út mentén látnivalók, némelyekhez egy Archeobus vagy egy másik római járat (660) visz fel, de a legnagyobb flow-t egy bérelt bicikli adja. Azzal persze magára a Via Appiára teljes hülyeség rámenni, mert az évezredes méretes kövek teljesen alkalmatlanok a biciklizésre, viszont van egy kikoptatott ösvény, amelyen klasszul lehet suhanni. Aki az Alföldön nőtt fel, otthon fogja érezni magát. Szinte csak annyi a különbség, hogy itt nem akácok, hanem pineák szegélyezik az utat.

Spanyolország

A katalán Montblancnak is van hegye, bár az közel sem olyan magas, mint a francia csúcs. Igaz, a legenda szerint Hannibál itt kelt át az elefántjaival. A helyiek szerint a masszív középkori fallal körülvett kisvárosban győzte le Szent György a sárkányt, ezért bármerre nézünk, minden erre a legendára emlékezik. A rablás és a harc stációit emléktáblák jelzik, az utcanévtáblákat a lovag hőstette díszíti, és nem egy lépcsőkorlát formálja a sárkány farkát, hogy a korlát vége a sárkány feje legyen. Ezek után nyilván nem lepődik meg az ember azon, hogy a játszótér játékai is innen merítik az inspirációt, no meg a közeli ferences kolostor miatt Szent Ferenc életéből. De a figurák látványa a Magyarországról érkezettnek különös ismerősségérzetet ad: azonnal felismerhető rajtuk, hogy Kő Boldizsár készítette őket!

Szlovákia

Fogalmam sincs, hányszor láttam az 1970-71-ben készült A fekete várost. A történet a 17-18. század fordulóján játszódik a Felvidéken, a Zsurzs Éva vezette stábnak pedig lehetősége volt arra, hogy a hitelesség érdekében Lőcsén, Besztercebányán, Pozsonyban, Nagytapolcsányban, Telcsen és egyéb szepességi helyszíneken forgasson. Az utóbbi években elindultam ezen az útvonalon. Lőcse szépen karbantartott belvárosában a fehér asszony (róla is megemlékezett Jókai) szégyenketrece mellett áll a városháza. Ma múzeum, benne a szenátorok kerek asztala, rajta a cipszerek törvénykönyve; de az erkélyre is ki lehet állni, rá lehet nézni a városra. A város utcáit járva minden ismerős, mert volt egyszer egy sorozat meg egy regény. (Kinek milyen sorrendben.) Olyan, mintha mese és valóság egymásba játszana.

Megjegyzés: Gyűjtésünkbe nem került be Finnország, Lettország, Litvánia és Málta, ezek a fantasztikus célpontok még kimaradtak a szerkesztőség tagjainak életéből. Hamarosan kipipáljuk ezeket is.