Szűz Mária tényleg megjelent Fatimában Luciának 1917 júliusában?

Fatima, Portugália, 1917. július 13.

Lucia az ég felé tekintve figyelte, ahogy a Boldogasszony ereszkedik lefelé. A jelenés kelet felől érkezett, ugyanúgy, mint az előző két alkalommal, először csak fénylő pontként tűnve föl a felhős égen. Egyenletesen siklott és gyorsan közeledett, alakja gyönyörűen ragyogott, amikor megállt a kis magyaltölgy fölött, három méterre a talajtól.

A Nagyasszony egyenesen állt. Kristálytiszta képe olyan izzón ragyogott, hogy még a napnál is fényesebbnek tűnt. Lucia lesütötte a szemét a csodálatos szépség láttán.

Egész tömeg vette körül Luciát, nem úgy, mint a Boldogasszony első megjelenésekor, két hónappal azelőtt. Akkor csak Lucia, Jacinta és Francisco volt kinn, a földeken, a család birkáival. Unokatestvérei hét-, illetve kilencévesek voltak. Ő a maga tíz évével a legidősebb volt köztük, és ennek súlyát érezte is. Jobbján Francisco térdelt hosszúnadrágjában, fején jambósapkával. Balján Jacinta térdelt fekete ruhájában, sötét haján kendővel.

Lucia felnézett, és ismét tudatára ébredt, hogy tömeg veszi körül. Az emberek tegnap kezdtek gyülekezni, sokan a környező falvakból jöttek, néhányan magukkal hozták nyomorék gyermeküket is, azt remélve, hogy a Szűzanya talán meggyógyítja őket. Fatima perjele csalásnak nevezte a jelenést, és azt tanácsolta mindenkinek, hogy maradjon távol. Az ördög munkája, mondogatta. De az emberek nem hallgattak rá. Az egyik hívő még bolondnak is nevezte a perjelt, mondván: az ördög sosem ösztönözné imára az embereket.

A tömegből egy nő elkezdett kiabálni, Luciát és unokatestvéreit csalóknak nevezve, azt jövendölve, hogy Isten majd szörnyű büntetést küld le a szentségtörésükért. Manuel Marto, Lucia nagybátyja, Jacinta és Francisco apja ott állt mögöttük, és Lucia hallotta, amint rádörren az asszonyra, hogy maradjon csendben. Nagy tekintélye volt az egész völgyben, mint olyasvalakinek, aki többet látott a világból, mint csupán a Serra de Airét. Lucia mindig megnyugvást kapott a férfi barna szeméből és csendes, békés természetéből. Most is megnyugtatta, hogy ott volt, az idegenek között.

Megpróbálta nem meghallani a feléje kiabált szavakat, nem megérezni a menta és a fenyő illatát, a vadon növő rozmaring pikáns aromáját. Gondolatait és most már tekintetét is az előtte lebegő Nagyasszonyra összpontosította.

Csak ő, Jacinta és Francisco látta a Boldogasszonyt, de csak ő és Jacinta hallotta a szavait. Lucia furcsállotta is, hogy Francisco miért van ebből kizárva, de első eljövetelekor a Szűzanya egyértelművé tette, hogy Francisco csakis sok rózsafüzér elmorzsolása után juthat a mennybe.

Könnyű szellő söpört végig a Cova da Iria néven ismert sekély völgyön. A föld Lucia szüleié volt. Elszórtan olajfák és örökzöldekből álló ligetecskék voltak rajta. A fű magasra nőtt, kiváló széna lett belőle, a talajon meg bőven termett a krumpli, a káposzta és a kukorica.

Kövekből lazán fölrakott, alacsony falak határolták a földeket. Nagy részük le is omlott már, aminek Lucia csak örült, mert így a birkák szabadon legelészhettek. Az ő dolga volt, hogy egyben tartsa a család nyáját. Hasonló feladatot kapott a maga családjától Jacinta és Francisco is. Az évek során sok időt töltöttek együtt a földeken, hol játszadozva, hol imádkozva, néha meg Francisco sípjátékát hallgatva.

De két hónappal ezelőtt minden megváltozott az első jelenéssel.

Azóta folyton elárasztják őket mindenféle kérdéssel, a hitetlenkedők meg gúnyos megjegyzésekkel. Luciát az anyja még a perjelhez is elvitte, hogy ott jelentse ki, hazugság volt az egész. A pap végighallgatta őt, aztán kijelentette: kizárt, hogy a Nagyboldogasszony csupán azért ereszkedett volna alá az égből, hogy elmondja: mindennap el kell mondani egy miatyánkot. Lucia csak akkor talált megnyugvást, ha egyedül volt, és jól kisírhatta magát a maga és a világ sorsán.

Az ég elhalványult, a tűző nap ellen használt ernyőket egyre többen összecsukták. Lucia fölállt, és elkiáltotta magát:

– Vegyétek le a kalapotokat, mert látom a Miasszonyunkat! A férfiak rögtön engedelmeskedtek, némelyik még keresztet is vetett, mintha elnézést kérne eddigi udvariatlanságáért.

Lucia visszafordult a látomás felé, és letérdelt.

– Vocemecé que me quere? – kérdezte. – Mit akarsz tőlem?

– Ne bántsátok meg többé az Urat, mert már így is eléggé megbántottátok. Azt akarom, hogy a következő hónap tizenharmadik napján ismét gyere el, addig pedig továbbra is mondj el naponta öt tucat miatyánkot a boldogságos Szűzanya, a rózsafüzér királynője tiszteletére, hogy véget érjen a háború, és béke legyen a világban. Mert Ő az egyetlen, aki ezt el tudja érni.

Lucia erősen nézte a Nagyasszonyt. Alakja áttetsző volt, és a sárga, a fehér és a kék különféle árnyalataiban játszott. Arca gyönyörűséges volt, de valami különös szomorúság tükröződött rajta. Ruhája a bokájáig ért, haját fátyolkendőtakarta. Gyöngyökre hasonlító rózsafüzért tartott összefont keze között. Hangja szelíd és kellemes volt, sosem emelte föl, egyenletesen áradt, mint a szellő, amely továbbra is a tömeg fölött fújdogált.

Lucia összeszedte minden bátorságát:

– Szeretnélek megkérni, hogy mondd meg, ki vagy, és hogy tégy valamilyen csodát, amiből mindenki elhiszi, hogy megjelentél előttünk.

– Gyere el továbbra is minden hónapban ezen a napon. Októberben elárulom neked, ki vagyok, és mit kívánok, és akkor majd teszek egy csodát, hogy mindenki higgyen neked.

Az elmúlt hónapban Lucia végig azon gondolkodott, hogy mit mondjon. Sokan arra kérték, hogy könyörögjön valamelyik szerettükért, valaki olyanért, aki maga nem tud szólni. Most eszébe jutott az egyik ilyen:

– Meg tudnád gyógyítani Maria Carreira nyomorék kisfiát?

– Nem gyógyítom meg. De biztosítom a megélhetését, ha mindennap imádkozik, és végigmondja a rózsafüzért. Lucia kissé furcsállotta, hogy a mennyekből aláereszkedő Nagyasszony feltételekhez köti az üdvözülést, de elfogadta, hogy buzgónak kell lenni. Az egyházkerületi pap is mindig azt mondta, hogy a buzgó áhítat az egyetlen módja annak, hogy elnyerjük Isten kegyelmét.

– Áldozd föl magad a bűnösökért – mondta a Szűzanya. – Mondd el sokszor, elsősorban akkor, ha áldozatot hozol: „Ó, Jézus, a te szeretetedért teszem ezt, a bűnösök megtéréséért, a Mária szeplőtelen szíve ellen elkövetett bűnök jóvátételéért.”

A boldogságos Szűz szétnyitotta addig összekulcsolt kezét, és kitárta karját. Átható ragyogás kezdett sugározni, és Luciát olyasfajta kellemes melegséggel vette körül, minta lágyan simogató téli napsütés egy hűvös napon. Átengedte magát ennek az érzésnek. Aztán észrevette, hogy ez a ragyogás nem állt meg nála és két unokatestvérénél, hanem belemélyedt a földbe, amely megnyílt.

Ez új volt, és megrémítette.

Hatalmas lángtenger szökött föl előtte, félelmetes látványként. A lángokban megfeketedett alakok tűntek fel, mint egy fortyogó üst levesben a fel-felbukkanó húsdarabok. Alakjuk emberszerű volt, de arcvonásokat nem lehetett kivenni. Ki-kipattantak a lángokból, majd gyorsan ismét alámerültek, s eközben olyan szörnyen fájdalmas jajgató és nyögő hangokat adtak ki, amitől Lucia gerincén végigfutott a félelem. A szegény páráknak nem volt súlyuk, úgyhogy teljesen a lángnyelvek játékának voltak kiszolgáltatva. Állati alakok is feltűntek, de mind rémisztő volt. Lucia ráismert valódi énjükre: démonok voltak. A lángok őrzői és táplálói. Elborzadt, és látta, hogy Jacinta és Francisco is ugyanúgy meg van rémülve, mint ő. Könnyek potyogtak a szemükből. Lucia szerette volna megnyugtatni őket. Ha nem lebegett volna előttük a Boldogasszony, ő is elvesztette volna a fejét.

– Nézzetek Őrá – súgta oda unokatestvéreinek.

Azok engedelmeskedtek, és mindhárman elfordultak a szörnyű víziótól, kezüket összetették maguk előtt, ujjaikat az égnek fordítva.

– Látjátok a poklot, ahová szegény bűnösök lelkei kerülnek – mondta a Nagyasszony. – Megmentésükhöz Isten azt akarja, hogy teremtsétek meg a világban az én szeplőtelen szívem iránti rajongást. Ha az emberek megteszik, amit mondok nektek, akkor sok lélek megmenekül, és béke lesz. A háborúnak vége szakad. De ha nem hagyják abba Isten megbántását, akkor XI. Piusz pápasága alatt egy újabb, még az előzőnél is szörnyűbb háború kezdődik.

A pokoli látomás eltűnt, és a meleg fény is visszahúzódott a Nagyboldogasszony újból összefont keze közé.

– Amikor majd azt látod, hogy ismeretlen fény világítja be az éjszakát, akkor tudd, hogy Isten ezzel ad jelet neked, hogy meg fogja büntetni a világot a bűneiért, háborúval, éhínséggel, az egyház és a szentatya üldöztetésével.

Luciát felkavarták a Szűzanya szavai. Tudta, hogy Európában évek óta háború tombol. A környező falvakból férfiak mentek már el harcolni, és közülük többen nem tértek vissza. Hallott a családjuk bánatáról a templomban. És most elmondják neki, hogyan lehetne véget vetni a szenvedéseknek.

– Mindennek megakadályozására – mondta a Szűz – eljöttem, hogy megkérjelek: érjétek el Oroszhon felajánlását az én szeplőtelen szívemnek, és az első szombati engesztelő szentáldozást. Ha az emberek meghallják a kérésemet, Oroszhon megtér, és akkor béke lesz. Ha nem, akkor Oroszhon elterjeszti tévtanait az egész világon, háborúkat és az egyház üldözését okozva. A jók mártírhalált halnak, a szentatya sokat szenved majd, különféle népek pedig elpusztulnak. Végül azonban szeplőtelen szívem győzni fog. A szentatya fölajánlja nekem Oroszhont, amely megtér, és ezután egy ideig béke honol majd a világban.

Lucia nem értette, hogy mi az az Oroszhon. Talán egy személy? Egy bűnös asszony, akinek üdvözülnie kellene?

Vagy talán egy hely? Galicián és Spanyolországon kívül egyetlen más országot vagy nemzetet sem ismert. Az ő világa Fatima falva volt, ahol a családja élt, a szomszédos Aljustrel falucska, ahol Francisco és Jacinta élt, a Cova da Iria, ahol a juhaik legeltek és a növényeik nőttek, meg a Cabeco-barlang, ahol az angyal szállt le tavaly, meg egy évvel korábban, amikor megjövendölte a boldogságos Szűzanya eljövetelét. És ez az Oroszhon bizonyára valami fontos dolog lehet, ha a Nagyasszony foglalkozik vele. De Lucia kíváncsi volt:

– És mi lesz Portugáliával?

– Portugáliában mindig megtartják a hitet.

Lucia elmosolyodott. Jó érzés volt tudni, hogy hazájáról kedvezően vélekednek a mennyekben.

– Amikor imádkozol – szólt a Szűzanya –, mondd azt minden hittitok után: „Ó, Jézusom, bocsáss meg nekünk, és ments meg minket a pokol tüzétől! Engedj minden lelket üdvözülni, különösen azokét, akik a leginkább rászorulnak irgalmadra!”

Lucia bólintott.

– És még valamit akarok neked mondani. – Amikor a boldogságos Szűzanya befejezte a harmadik titok közlését, azt mondta: – Ezt egyelőre ne mondd el senkinek!

– Még Franciscónak se?

– Neki elmondhatod.

Egy hosszú pillanatig csend volt. Egyetlen pisszenés sem hallatszott a tömegből. Az összes férfi, nő és gyerek elragadtatva állt vagy térdelt, lenyűgözve attól, amit a három kis látnok – ahogyan Lucia hallotta, hogy elnevezték őket – művelt. Sokan rózsafüzérjüket szorongatták és imákat mormoltak. Lucia tudta, hogy ők nem láthatták és hallhatták a Nagyasszonyt – csupán a hitükre támaszkodhattak az eseménynél.

Egy pillanatig kiélvezte a csöndet. Az egész völgy mélységes hallgatásba burkolódzott. Még a szél is elállt. Lucia izmai megfeszültek, és most először érezte igazán a felelősség súlyát. Mély lélegzetet vett, és megkérdezte:

– Mást már nem akarsz tőlem?

– Ma már nem akarok többet tőled.

A Nagyasszony elkezdett fölemelkedni a keleti égbolt felé. Valami mennydörgéshez hasonló hang zúgott el fölöttük. Lucia fölállt. Egész testében reszketett.

– Ott megy – kiáltotta az égre mutatva.

A tömeg érezte, hogy a látomásnak vége, és köréjük sereglett.

– Hogy nézett ki?

– Mit mondott?

– Miért vagy olyan szomorú?

– Eljön megint?

A tömeg egyre erőteljesebben szorította őket a magyaltölgy felé. Luciát hirtelen félelem fogta el. Kikottyantotta:

– Ez titok. Titok.

– Jó vagy rossz? – süvöltötte az egyik asszony.

– Egyeseknek jó. Másoknak rossz.

– És te nem mondod el?

– Titok, és a mi Boldogasszonyunk azt mondta, hogy nem mondhatom el.

Manuel Marto felkapta Jacintát, és utat tört magának a tömegen át. Lucia Franciscót kézen fogva követte. A tömegből sokan megpróbálták követni, kérdésekkel árasztva el őket. Lucia azonban csak egyvalamit válaszolhatott minden könyörgésükre:

– Ez titok. Titok.

*

Vatikánváros, november 8., szerda, a jelenben, 6 óra 15 perc

Monsignor Colin Michener ismét felfigyelt a neszre, és becsukta a könyvet. Valaki még volt ott. Tudta. Mint az imént.

Fölállt az olvasóasztaltól, és fürkészve bámult a barokk polcok sorai közé. A régi könyvespolcok föléje tornyosultak, és továbbiak is álltak rendezett sorokban a két irányban elnyúló keskeny folyosókon. A boltozatos teremnek aurája volt, misztikus hangulata, ami részben a nevének volt tulajdonítható. L’Archivio Segreto Vaticano. A Vatikán titkos levéltára.

Mindig is furcsállotta ezt az elnevezést, minthogy az itt őrzött köteteknek csak kis része volt valóban titkos. A többségük két évezred egyházi eseményeinek aprólékos leírását tartalmazta, egy olyan időből, amikor a pápák egyszerre voltak királyok, hadvezérek, politikusok és szeretők. Állítólag körülbelül negyven kilométernyi könyvespolc volt itt, ahol sok mindent meg lehetett találni, ha az ember tudta, hova nyúljon.

És Michener jól tudta.

Ismét a neszre koncentrálva, tekintete végigsiklott a szobán, a Konstantint, Pipint és II. Frigyest ábrázoló freskókon, aztán megállapodott a túlsó oldalon lévő vasrácsnál. A rács mögötti terület sötéten ásított. Ezt a helyet, a Riservát csakis pápai engedéllyel lehetett felkeresni, és a rácskapu kulcsát az egyház főlevéltárosa őrizte. Michener sosem járt abban a szobában, habár már jó néhányszor várakozott előtte kötelességtudón, amíg főnöke, XV. Kelemen pápa bent tartózkodott. Persze így is tudott több olyan értékes dokumentumról, amelyet ebben az ablaktalan helyiségben őriztek. Mária skót királynő utolsó levelét, amelyet közvetlenül azelőtt írt, hogy I. Erzsébet lefejeztette. Annak a hetvenöt angol lordnak a levelét, amelyben azok VIII. Henrik első házasságának érvénytelenítését kérik a pápától. Galilei saját kezűleg aláírt vallomását. Napóleon tolentinói szerződését. Elnézte a fölmagasodó vasrács tartóoszlopait, az aranyozott szegélyeket és díszeket, meg a rácsozatba kovácsolt állati alakokat. Maga a rács a tizennegyedik század óta állt. Vatikánvárosban egyébként semmi sem volt közönséges. Minden egyes tárgy valamilyen híres művész, nevezetes mester keze nyomát viselte magán, aki gyakran évekig dolgozott művén, hogy az megfeleljen istenének és pápájának egyaránt.

Michener átment a szobán, léptei puhán visszhangzottak, és megállt a rácskapu előtt. Meleg szellőt érzett, amely a rács mögül fújt feléje. A kapu jobb oldalán egy hatalmas lakat függött. Megrángatta. A zár biztosan tartott.

Visszafordult, hogy talán a személyzet egy tagja ment be a levéltárba. A levéltáros eltávozott, amikor ő ide bejött, és amíg itt van, senkit sem enged be, mert a pápai titkárnak nincs szüksége felügyeletre. De volt egy csomó ajtó még, amely a terembe vezetett, vagy abból nyílt. Michener azon töprengett, hogy az imént hallott neszt vajon tényleg a régi sarokvasak kinyitása, majd óvatos becsukása okozta-e. Nem tudta eldönteni. A hatalmas térben a halk nesz ugyanolyan titokzatos és megfoghatatlan volt, mint a kéziratok többsége.

Lépett egyet jobbra, az egyik hosszú folyosó, a Pergamenek Terme felé. Mögötte volt a Leltárak és Nyilvántartások Terme. Ahogy haladt, a plafonon lévő világítótestek felgyulladtak és kialudtak, Michener pedig úgy érezte, mintha valami föld alatti folyosón menne, pedig két emelet magasan volt.

Csak néhány lépést tett meg, és minthogy nem hallott semmit, visszafordult.

Kora reggel volt, a hét közepén. Szándékosan választotta ezt az időpontot a kutatáshoz – kisebb volt az esélye, hogy akadályozzon olyanokat, akik nagy nehezen végre bejuthattak a levéltárba, de annak is, hogy magára vonja a vatikáni személyzet figyelmét. A szentatya személyes megbízásából jött ide, de nem volt egyedül. Legutóbb, egy héttel ezelőtt is ugyanez volt az érzése.

Visszament a nagyterembe, és az olvasóasztalhoz lépett, közben még mindig fürkészve a szobát. A padló egy hatalmas állatövi mintát ábrázolt, a nap felé fordítva, amelynek sugarai a falakon magasan elhelyezett, keskeny nyílásokon áradtak be. Tudta, hogy századokkal ezelőtt pont ebben a teremben végezték a Gergely-naptár számításait. Ma azonban egyetlen napsugár sem szökött be ide. Kint hideg volt, őszi eső verdeste Rómát.

A kötetek, amelyek az utóbbi két órában lekötötték a figyelmét, szép rendben sorakoztak az olvasópolcon. Közülük többet az utóbbi két évtizedben állítottak össze. Négy azonban sokkal régebbi volt. A régiek közül kettőt olaszul írtak, egyet spanyolul, egyet pedig portugálul. Mindegyiket könnyen tudta olvasni – ez még egy ok volt arra, hogy XV. Kelemen az ő szolgálatára tartson igényt.

A spanyol és az olasz beszámolók nem voltak túl értékesek, mert mindhárom csak átdolgozta a portugál eredetit: Átfogó és részletes tanulmány Szent Szűz Máriának állítólagos megjelenéseiről Fatimában, 1917. május 13. és 1917. október 13. között.

A vizsgálatot XV. Benedek pápa rendelte el 1922-ben, az egyházi vizsgálat részeként arról, hogy állítólag mi történt ebben az elhagyatott, távoli portugál völgyben. Az egész feljegyzést kézzel írták, a tinta már sötétsárgára fakult, úgy nézett ki, mintha arannyal írták volna. Leira püspöke nagyon gondos vizsgálatot végzett, ami nyolc évig tartott, és végül döntő része volt abban, hogy a Vatikán 1930-ban úgy döntött: a Szűz hat fatimai megjelenése érdemes az elismerésre. Az eredetihez fűzött három kiegészítés az 1950-es, ’60-as és ’90-es években készült.

Michener mindegyiket azzal az ügyvédi gondossággal tanulmányozta át, amit az egyházban tanítottak meg neki. A Müncheni Egyetemen hét év alatt szerzett diplomát, de a hagyományos értelemben véve sosem praktizált ügyvédként. Az ő területe az egyházi nyilatkozatok és az általános vallási rendelkezések világa volt. Az előbbiek két évezreden íveltek át, és inkább az akkori idők megértését igényelték, semmint a stare decisis elvét. Fáradságosan megszerzett jogi ismeretei felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak az egyház szolgálatában, amikor a jog logikája szövetségesévé lett a vallásos politizálás útvesztőiben. És ami még fontosabb, az imént is segített neki megtalálni az elfeledett információk zűrzavarában azt, amit XV. Kelemen keresett.

Ismét hallatszott a halk zörej.

Halk nyikkanás, mint amikor két ág súrlódik össze a könnyű szellőben, vagy mint amikor egy egér jelzi jelenlétét.

A zajforrás felé sietett, és mindkét irányba kinézett.

Sehol semmi.

Tizenöt méternyire balra egy ajtó nyílott kifelé a levéltárból. Odament, és lenyomta a kilincset. A zár engedett. Nekifeszült a nehéz faragott tölgylapnak, a vaszsanérok enyhén csikorogtak. Fölismerte a neszt.

Az ajtó mögötti folyosó üres volt, de a márványpadlón valami csillogás keltette föl a figyelmét. Letérdelt.

Szabályos rendben nedvességfoltok vezettek kifelé a folyosón, aztán befelé, az ajtón át a levéltárba. A foltok között helyenként parányi sár-, levél- és fűdarabkák.

Szemével követte a nyomokat, amelyek a polcsor végéig tartottak. Az eső tovább dobolt a tetőn.

Most már biztosan tudta, mik ezek a tócsák.

Lábnyomok.

Steve Berry: A harmadik titok

Fordította: Lantos István

Gabo Könyvkiadó, 2023