Mire elég húsz év az Európai Unióban? – 10+1 ábra Magyarországról a csatlakozás évfordulójára

20 éve május 1-jén együtt örült az egész ország, hogy végre befogadtak minket abba az Európába, ahova a magyarok évszázadok óta egy emberként vágytak. Az EU-csatlakozás volt talán az utolsó olyan pont, amelytől sokan remélték, hogy megnyitja az utat a Nyugathoz való felzárkózás irányába. Hogy most már tényleg csak pár év, és utolérjük Ausztriát, mindenki kényelmesen megél majd a fizetéséből, minden családnak lesz érdemi megtakarítása, egy-két nyugati autója és évente kétszer külföldön vakációzhat. Hogy mindenki befér majd a széles középosztályba, miközben az állami szolgáltatások minősége is egyre csak javul, a politikai kultúra pedig fejlődik. És persze hogy oszlopos, megkérdőjelezhetetlen tagjai leszünk annak az elit klubnak, amelyet sokáig csak epekedve néztünk a kerítés túloldaláról.

Utólag könnyű mosolyogni az ilyen az elképzeléseken, de 2004. május 1-én mindez még nem látszott lehetetlennek. És bár utólag az uniós tagsághoz társított várakozások többsége naivnak tűnik, és a túlzó ábrándokat mára mindenki eltemette magában, az EU még kisebb lecsúszás után is az egyik legnépszerűbb és legfontosabbnak tartott politikai intézmény a magyarok körében: egy tavaly őszi Eurobarometer-kutatás szerint 76 százalékunk gondolja, hogy az EU hatással van a mindennapi életére, 54 százalék szerint egyértelműen jó dolog az uniós tagság, amiből 73 százalék szerint az ország profitált.

A magyarok minden bizonnyal jól érzik, hogy az EU hatása jelentős, a valóságban viszont kevés olyan mérhető dolog van, aminél szét lehet szálazni, hogy az alakulásában minek mekkora szerepet érdemes tulajdonítani. Így van ez akkor, ha egy kormányzati ciklus teljesítményét próbálja értékelni az ember a külső környezettől elválasztva, de akkor is, amikor arra próbál rájönni, mit adott nekünk az EU-tagság 20 éve. Az ebben a cikkben bemutatott adatoknál sem vállalkozunk rá, hogy egyértelmű összefüggést vázoljunk a trendek és Magyarország uniós integrációja között. Annyit azonban kockázat nélkül kijelenthetünk: az EU nélkül egyik sem pont úgy alakult volna, ahogyan végül történt. Ahogyan az is mindig érdekes, ha egymás mellé tesszük az adatainkat más uniós tagállamok teljesítményével.

Erős közepesből gyengébb közepes

A gazdaságok fejlettségére leggyakrabban használt mérőszám a vásárlóerő-paritás alapján számolt egy főre jutó GDP, vagyis bruttó nemzeti össztermék. Uniós csatlakozásunk idején ebben a mutatóban a 2004-ben (és azóta) csatlakozott országok között a középmezőnyben helyezkedtünk el – mint az ábra mutatja, noha az adat folyamatosan nő Magyarországon, relatív pozíciónk időközben egy kicsit romlott. Míg 2004-ben a magyar gazdaság ezen az alapon mért teljesítménye az ötödik legjobb volt az itt mutatott országcsoportban, 2022-re már hét ország előzött minket az Eurostat adatai szerint.

Az Eurostat 2023-ra kihozott első gyorsbecslése ennél még eggyel kevésbé derűs képet fest, ha az uniós átlaghoz mért teljesítményt nézzük ebben a mutatóban: eszerint a magyar bruttó nemzeti össztermék vásárlóerő-paritáson számolva az uniós átlag 76 százalékán állt tavaly, ami a 27 tagállamból a 22. helyre elég, és megegyezik Horvátország szintjével, Románia azonban már lehagyott minket (79 százalékkal).

Mennek, de már visszafelé is jönnek

Az unió egységes piacának négy fontos szabadsága a tőke, a munkaerő, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása az EU határain belül. Ebből a leggyakrabban talán a munkaerő, vagyis az emberek ki- és bevándorlása lesz téma, a keleti tagállamokban elsősorban az elvándorlás, míg nyugatabbra inkább a bevándorlás okoz fejfájást a politikusoknak.

Az ábra a Magyarországról való el- és visszavándorlást mutatja (nem teljes körűen, mert csak azok vannak benne, akik hivatalosan is bejelentették, hogy költöznek), és kiderül belőle, hogy bár a nyitott uniós határok miatt nő a külföldön szerencsét próbálók száma, az utóbbi években a visszavándorlás is abszolút trend lett: 2019 és 2021 között egyenesen többen voltak azok, akik Magyarországon születtek, elmentek, de visszaköltöztek.

Ezután sajnos újra fordult a kocka, tavaly már 12 ezerrel több Magyarországon született ember ment el, mint ahány visszajött. A mérleget viszont ellensúlyozza a külföldi születésű magyarok (ez zömében a határon túliakat jelenti) bevándorlása – őket számítva a hivatalosan bejelentett érkezések és távozások egyenlege 2017-2022-ig plusszos volt, mígnem tavaly ismét mínuszba ment.

Legfontosabb piacunk, a német behemót

Nemcsak az emberek, de az áruk is szabadon mozognak az EU-ban. Ez nagyban megkönnyíti a belső kereskedelmet Magyarország számára, amely nyitott gazdaságként rendkívül sokat exportál. Alább az látható, melyik országokba milyen értékben viszünk ki termékeket, a lejátszó fombra kattintva pedig az is, hogy mindez hogyan alakult a fontossági sorrend az elmúlt évtizedekben.

Németország döbbenetes túlsúlya az évek alatt nem változott semmit, nyugati szomszédunk, Ausztria viszont lassanként visszaszorult ebből a szempontból, helyét Olaszország vette át. Eközben a V4 többi országa és Románia is fokozatosan egyre fontosabb exportpartnerünk lett.

Látványos még, hogy a keleti és déli nyitások ellenére a kereskedelemben nem jöttek fel a kormány által favorizált országcsoportok, sőt: a 2000-es évekhez képest mára Oroszország és Kína is sokkal kevésbé jelentős exportpiaca a magyar cégeknek. 20 év tagság után az EU ezen a téren mindent visz, amiért kiugróan felel Németország (egyébként az import oldalán ugyanígy). A németek ilyen szintű túlsúlya egyébként olykor elég kellemetlen tud lenni, mert ha a gazdasági teljesítményük megbicsaklik, akkor az kivétel nélkül megüti Magyarországot is.

Jön a keleti tőke, de azért nem az övé a vezető szerep

A nyitott magyar gazdaság számára legalább annyira fontos a beáramló működőtőke (FDI), mint a kereskedelmi kapcsolatok. A kormány gazdaságfejlesztési stratégiája nagy mértékben épít arra, hogy külföldi cégek nálunk ruházzanak be, a multikat közpénzes támogatási csomagokkal, adókedvezményekkel vonzzák, aminek meg is van az eredménye: az évről évre növekvő, mára valóban kiugró szintű FDI-beáramlás.

A tőkevonzáson belül külön célja a kormánynak, hogy diverzifikálja, honnan jönnek a beruházások. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy egyre nagyobb szerep jut Ázsiának, amit az utóbbi időben leginkább a kínai/koreai akkumulátorgyárak és a villanyautógyárak idetelepülésében érhettünk tetten. Az MNB adatsorába a tavalyi év – ami a gigantikus debreceni CATL-beruházással valószínűleg még jobban megnyomja majd Ázsia súlyát – még nem került fel, de az ábrán így is látszik, hogy valamelyest működik a keleti irányba való átstrukturálás. Ettől függetlenül az is egyértelmű, hogy még a valóban egyre nagyobb arányú ázsiai FDI sem éri el az európai FDI felét sem. Vagyis lehet sokat beszélni a keleti nyitásról, lehet is ösztönözni azt, de a 20 éve EU-tag Magyarország világgazdasági beágyazottsága a számok alapján egyértelműen nyugati, és a jövőben sem valószínű, hogy ez megváltozna.

Ami még mindig nem állt fel a járvány után

Ha valamit nagyon látványosan belökött az uniós tagság, az a hozzánk irányuló turizmus. A budapestieknek ebből elsősorban az tűnhetett fel, hogy tele van minden nyugati legénybúcsú-hordákkal és egyre nehezebb beférni a fürdőkbe, de az idegenforgalom a nemzetgazdaságot is építette: az eddigi csúcson, 2019-ben közvetve mintegy 11 százalékkal járult hozzá az ágazat a GDP-hez.

Ami utána következett, azt senkinek nem kell külön részletezni, a koronavírus-járvány gyakorlatilag kivégezte a szektort, ami lassan ( más országokhoz képest egész gyorsan) kapaszkodik vissza, de még a mai napig sem állt talpra a 2020-ban kapott ütésből.

Ideje lenne hatékonyabban dolgozni

Hiába vagyunk hajlamosak elégedetlenkedni a saját helyzetünkkel, több hazai makroadat a régiós középmezőnybe tartozik és inkább javuló tendenciát mutatott a 2010-es évtized folyamán. Ha van egyértelmű kivétel, az a magyar munkaerő termelékenysége, vagyis az, hogy egy dolgozó mennyi hozzáadott értéket állít elő adott időegység alatt. Ebben a tekintetben sajnos nagyon rosszul áll és nem is javult a magyar teljesítmény más uniós és régiós gazdaságokkal szemben – nem véletlen, hogy a kormány egyik fontos célkitűzése az új versenyképességi stratégiában a munkatermelékenység jelentős növelése. (Bár azt elfelejtették kifejteni, hogyan lehetne ezt kivitelezni.)

Egyre drágább a magyar dolgozó

A termelékenység stagnálása azért sem szerencsés, mert eközben, mint az alábbi grafikonon megfigyelhető, a magyar munkaerő költsége nagyon megnőtt arányaiban az elmúlt években a régiós országokkal való összehasonlításban. Egyrészt ez jó a magyar dolgozóknak, hiszen leginkább a bérek növekedését mutatja, másrészt azonban rontja a hazai versenyképességet, hiszen a munkaerő egyre drágább ahhoz viszonyítva, mennyi értéket termel.

A közgazdászok többsége egyetért abban, hogy a magyar fizetések olyan alacsonyak voltak, hogy bizonyos szintű bérnövekedésére volt tér a termelékenység stagnálása mellett is, ugyanakkor ez a trend már nem tartható fenn tovább. Vagyis a jövőben ha jobban akarunk élni, akkor jobban is kell dolgoznunk (ami persze nem elsősorban az egyéneken múlik, hanem azon, mennyire hatékonyak az őket foglalkoztató cégek folyamatai).

Gigantikus rekord, aminek nem örülünk

Mint látható, a magyaroknak az évek alatt egyre inkább lett miből költeni, a dolog kevésbé örömteli oldala, hogy van is mire, a drágulás ugyanis uniós rekorder lett Magyarországon az elmúlt két évtizedes távot nézve.

A kormány rendre arra szokott hivatkozni ezzel kapcsolatban, hogy azért volt ilyen nagy az infláció, mert korábban nagyon olcsó volt Magyarország. Ez részben igaz, ugyanakkor sajnos az elmúlt két-három év áremelkedése megtörte a hosszú éveken át töretlen reálbérnövekedést, így tavaly sok év után először az emberek elkezdtek rosszabbul élni, mint a megelőző évben. És mint a következő ábra mutatja, arra még az előző évtized pozitív trendje sem volt elég, hogy akár csak megközelítsük az uniós átlagot abban, mennyit tudnak fogyasztani a magyarok a jövedelmükből.

Csak a bolgárok fogyasztanak kevesebbet

Az Eurostat az utóbbi években előszeretettel használja az életszínvonal mérésére a tényleges egyéni fogyasztást (AIC, azaz actual individual consumption), a magyar médiát pedig rendre bejárja a hír, hogy ez alapján mi vagyunk az EU egyik szegényháza, nálunk már csak a bolgárok csóróbbak. Nos, a magyar adat valóban nem túl acélos uniós összehasonlításban, mint az ábrán látható, a magyar háztartások mindössze az EU-átlag 71 százalékát fogyasztották közel két évtized uniós tagság után, aminél valószínűleg a többség jobbra számított azokban az időkben, amikor még bécsi cukrászdanyitásról álmodoztunk.

Teljesen elkeseredni azért nem kell, hiszen a képet némileg árnyalja, hogy a magyarok a jövedelmük nagyobb részét takarítják meg, mint például a minket ebben a mutatóban évek óta előző románok, illetve makroszinten a magasnak számító hazai beruházási ráta is rontja ezt a statisztikát. (A román-magyar adat összevetése során előbukkanó anomáliákat bővebben a Portfolio elemzte.)

Jó sok infrastruktúra épül az EU-pénzből

De mit adott nekünk konkrétan az EU? Rengeteg dolgot, elsősorban rengeteg pénzt, ami így-úgy hasznosult a magyar gazdaságban. Az alábbi ábra az ide érkező uniós támogatások egy nagyon kézzelfogható elemére világ rá, vagyis arra, mennyi infrastrukturális beruházás zajlott a GDP arányában az elmúlt két évtizedben.

Ezeket természetesen nem kizárólag az EU fizette, de azért sok projektben – különösen a vasúti fejlesztéseknél – jelentős részt vállaltak az uniós alapok forrásai. Az ilyen támogatások legnagyobb haszonélvezője Lengyelország, de azért mi sem panaszkodhatunk, Magyarországnak összesen közel 4 milliárd euró jutott 2007 és 2020 között vasútfejlesztési projektekre, ami uniós szinten 6. helyezést jelent.

A mostani uniós ciklusban még inkább felpöröghetnek az állam vasúti beruházásai, mivel csak vasútfejlesztésre mintegy 2000 milliárd forintot kaphat Magyarország a közösből, ha az uniós források lehívásának feltételei rendben vannak. A nagy, részben EU-forrásból finanszírozott infrastrukturális fejlesztések hasznosak a magyar gazdaságnak, ugyanakkor gyakori kritika velük szemben, hogy a segítségükkel hizlalta fel a magyar állam a kedvenc vállalkozóit. A vasúti beruházások erre is kézzelfogható példát szolgáltatnak, miközben a NER építőipari vállalatai nem mindig a legjobb munkát végzik.

A jelentős GDP-ráfordítás mellett egyébként a KSH vonatkozó adataiból is látszik, hogyan újul meg a vasút az uniós források segítségével: 2004 és 2022 között közel 500 km vasutat villamosítottak, így a működtetett pálya több mint 40 százaléka már villamosított volt.

Mennyire vagyunk elégedettek mindezzel?

A sok gazdasági mutató nem önmagában érdekes, hiszen végső soron mindenki csak jól szeretné érezni magát. Ezért a végére beválogattunk egy kakukktojás adatot is, az Eurostat által szintén mért élettel való elégedettséget.

Ha valamiben, akkor ebben igazán jó volna utolérni Ausztriát, ugyanis az osztrákok folyamatosan az élbolyban tanyáznak, tehát jól érzik magukat a bőrükben. Nemzetkarakterológiákban visszatérő elem, hogy a magyarok állandóan búsonganak és panaszkodnak, az adatok alapján azonban messze nem mi vagyunk a legkevésbé elégedettek az EU-ban. Ezt a kellemetlen pozíciót a bolgárok birtokolják, de a gyakran gazdasági bezzeggyerekként felhozott balti államokban is kevésbé érzi jól magát a bőrében az átlag, mint Magyarországon. Ráadásul itt egy egyértelmű, felfelé mutató trend látszik a 2010-es évek első feléhez képest, amit még a tavalyi gazdasági válság és infláció sem tudott megtörni. Ha ez így megy tovább, még 20 év EU, és végleg befejezhetjük a siránkozást.