Kezdésnek arra kérném önöket, hogy mondjanak három pozitív és három negatív dolgot Magyarország uniós tagságáról.
Bíró-Nagy András: Magyarország uniós tagsága egyszerre jelentett lehetőségeket, de korlátokat is a magyar kormányok és a magyar társadalom számára. A legfontosabb lehetőség nyilvánvalóan a húsz év alatt ide áramló több tízezer milliárd forintnyi uniós forrás, amely összességében a magyarországi GDP-nek éves átlagban a 3,5 százalékát tette ki. Alig van olyan település Magyarországon, ahol nem valósult meg valamilyen fejlesztés uniós támogatásból, és ez még akkor is igaz, ha egyébként azt gondoljuk, hogy az uniós pénzekkel lehetett volna jobban sáfárkodni. Erre rögtön hoznék is egy negatív példát a könyvünkből.
Az elmúlt két évtizedben azoknak a vállalkozásoknak, amelyek nem kaptak uniós támogatást, nagyobb mértékben növekedett a bevétele, mint azoknak, amelyek kaptak, jóllehet, pont az ellenkezőjére számítanánk.
Ennek több oka lehet, például az, ha elkényelmesednek a cégek, és azt gondolják, hogy a könnyen jövő uniós pénz miatt valójában nem kell megállniuk a helyüket a piacon. Egy másik magyarázat pedig az is lehet, hogy nem feltétlenül azok a cégek kapják meg a támogatásokat, amelyekben a legnagyobb növekedési lehetőség van, hanem esetleg más szempontok játszanak szerepet ebben.
Medve-Bálint Gergő: Én azt emelném ki, hogy a támogatások számottevő részét hosszútávú stratégia nélkül költöttük el. Az Európai Bizottság költségvetési beszámolói alapján, mindenféle jogcímet figyelembe véve, 2010-es euróban számolva összesen 77 milliárd euró, mostani árfolyamon mintegy 30 ezer milliárd forint kifizetés érkezett hazánkba. Ebben az összegben minden benne van, tehát az agrárpolitikai kifizetések, a kohéziós politika forrásai, és minden más jogcímen érkező pénz. Hangsúlyozom, hogy ez csak az EU-tól érkező forrás, a hazai önrész nincs benne. Ezekkel az elsődleges cél az volt, hogy minél hamarabb lekössük, és minél gyorsabban elköltsük őket, ezen belül a kohéziós politika támogatásait főleg fizikai infrastruktúrára. Ez persze nem baj, de a humán tőkébe való, hosszú távú stratégiában és fejlesztésben gondolkodó befektetés, értem ezalatt elsősorban az oktatás és az egészségügy területét, valahol elsikkadt.
Nem önmagukban az infrastrukturális fejlesztések, mint például az autópálya építés, metróépítés, vasútvonal felújítások, energiahatékonysági beruházások, szennyvízhálózat korszerűsítés a probléma, mert ezek mind fontos dolgok. Csakhogy a hangsúly eltolódott ebbe az irányba és nem csak nálunk, hanem más, velünk egyidőben csatlakozott uniós tagállamban is.
Kutatások szerint ezeknek az infrastrukturális beruházásoknak a megtérülése és hatása a gazdasági növekedésre alacsonyabb, mint a humán tőkébe való befektetés, ami jellemzően sokkal jobban megtérül hosszú távon.
Bíró-Nagy András: Folytatnám egy pozitívummal. A szakértői interjúk alapján egyértelműnek tűnik a kép, hogy az agrárium kifejezetten nagy nyertese az elmúlt húsz évnek. Itt is lehet persze zárójelet nyitni, és azt mondani, hogy az élelmiszeripar fejlesztésére többet lehetett volna fordítani, vagy hogy a közvetlen jövedelemtámogatás helyett több vidékfejlesztési támogatással még jobban lehetett volna ezzel a lehetőséggel is élni. A lényeg azonban, hogy a magyar gazdák kiszámítható jövedelemhez jutottak ebben az időszakban, Magyarország agrárkereskedelmi mérlege pedig folyamatosan pozitív volt az orosz-ukrán háború kitöréséig, ameddig az adatok rendelkezésre állnak.
Medve-Bálint Gergő: Kicsit azért árnyalom a képet, mert ha megnézzük, hogy például a lengyel mezőgazdaság hogyan fejlődött, akkor az összehasonlításból nem jövünk ki jól. Az agráriumban jelentős birtokkoncentráció ment végbe, azonban a lengyelekkel ellentétben a hazai tulajdonú élelmiszer-feldolgozóipar nagyrészt leépült Magyarországon. Kevés hazai élelmiszerfeldolgozó cég van, amely magasabb hozzáadott értékű terméket gyárt és versenyképes az uniós piacon. Például a lengyel tejipar döntően hazai tulajdonú vállalatai sokkal versenyképesebbek és magasabb hozzáadott értékű termékekkel jelennek meg Európában, mint a magyarok.
Bíró-Nagy András: A pozitívumok közül ne felejtsük ki a szabad mozgás lehetőségét, amely a magyar társadalom szerint is az uniós tagság egyik legnagyobb előnye. Ebbe sok minden beletartozik: az is, hogy valaki más ország egyetemén tanulhat, az is, hogy szabadon vállalhat munkát más tagállamban, és természetesen jelenti sok százezer embernek az útlevél nélküli utazás élményét.
És át tudnak menni a szomszéd országba vásárolni.
Bíró-Nagy András: Igen, azokon a helyeken, ahol közel van a határ, és ez megéri. További pozitívum, hogy az elmúlt 20 évben, főleg a 2011 utáni időszakban – amikor Németországnak és Ausztriának is meg kellett nyitnia a határokat a magyar, a lengyel, a cseh és egyéb munkavállalók előtt is – a külföldön dolgozó magyarok hazautalásai mértéküket tekintve gyakorlatilag az uniós forrásokkal, illetve a külföldi működőtőkével hasonló szintre emelkedtek. A hazautalások összege átlagosan két és fél százaléka a GDP-nek, miközben az uniós források három és fél. A nyugatra vándorolt munkaerő küldi haza a pénzt, és segít az itthon maradottaknak, vagy akár a saját itthoni lábukat fenntartani, és ezzel az országot is végső soron valamennyire gyarapítani. A jelenség negatív oldala, hogy elveszítünk több százezer embert, mert más országokba mennek el dolgozni.
De az is látszik a felméréseinkből, hogy
azok körében, akik a nyugat-európai társadalmakban csak egy alsóbb szinten tudnak belépni a munkaerőpiacra, az Európai Unió népszerűsége messze nem olyan, mint amire számítanánk
abból a gyakori szakirodalmi feltevésből, hogy a külföldi tapasztalat és világlátottság hozhatja el a pozitívabb attitűdöket az EU irányába. Azok, akik igencsak kínlódósan tudják a napjaikat kint tengetni és azzal szembesülnek, hogy nincs kolbászból a kerítés máshol sem, arányaiban euroszkeptikusabb attitűdökkel rendelkeznek, mint a magyar átlag.
Medve-Bálint Gergő: A szabad munkaerő-áramlás, a kinyílt határok nagyon fontos pozitív hozadéka az uniós tagságnak. Azonban ismét egy picit árnyalnám ezt a képet. Egyrészt a magyarországi munkaerő-kiáramlás az aktív népességhez viszonyítva jóval alacsonyabb szintet ért el még a 2010-es évektől kezdve is, mint mondjuk a balti államokból, Lengyelországból, Romániából vagy Bulgáriából, akik az elsődleges munkaerő kibocsátók voltak. Viszont nagyon sok magyar, aki Nyugat-Európába ment dolgozni, jóval alacsonyabb kvalifikációt igénylő munkákat vállalt kint, mint amelyeket a képesítésük alapján lehetett volna. Ez egy nagyon nagy humántőke-pazarlás, óriási veszteség Magyarországnak is, de az Európai Uniónak is.Egy pozitívumot azért én is mondanék. Önmagában az egy nagy siker, hogy a magyar piacgazdaság túlélt az EU-s piacon.
Gondoljunk abba, hogy 1990-ben egy teljesen, vagy nagyrészt versenyképtelen ágazatokkal bíró, külföldi tőke nélküli, a keleti exportpiacokat elvesztő, jelentős államadóssággal küzdő, ipari leépítések előtt álló ország volt a miénk, amely valahogy be kellett ágyazódjon az európai és a globális piacokba. Ez a folyamat gyorsan és sikeresen megtörtént. Nem omlott össze a gazdaság, ami a magyar piacgazdasági modellnek is a sikere, de az Európai Uniónak is, amely olyan intézményépítésbe kezdett, ami elősegítette azt, hogy túléljük a versenyt.
Az elmondottakhoz kapcsolódva említeném a könyv Bruszt László által írt fejezetét, amelynek a címe Mit adott nekünk az Európai Unió?, utalva a Brian élete című filmre. Ebben Bruszt azt írja, hogy miközben az uniós tagság sok mindent adott nekünk, közben elősegítette az új típusú gazdasági függőségek kialakulását, és hozzájárult a demokratikus intézmények és értékek leépítéséhez. Ezek azért elég erős állítások.
Medve-Bálint Gergő: Az 1990-es években a tagjelölt közép- és kelet-európai országok nagyon hasonló gazdasági problémákkal szembesültek, mint mi. Az Európai Uniónak az egyik fő célja az volt, hogy ezeket az országokat, ahogy Bruszt László is írja, élve hozza be a belső piacra. Nem szeretett volna még tíz olyan gazdasági katasztrófát, ami Kelet-Németországot érte a német újraegyesítés után. Ezért az Európai Unió szorgalmazta a versenyképes külföldi vállalatok térségbe áramlását, melytől azt remélte – joggal –, hogy elősegítik a gazdasági szerkezetváltást és az európai piacokba való betagozódást. Viszont ennek egyik következménye lett a külföldi tőkétől függő piacgazdaságok kialakulása a térségben. A másik nagyon fontos tényező, hogy az EU komoly csatlakozási követelményrendszert állított föl, és támogatást is nyújtott ezek teljesítéséhez, különösen a gazdasági állam, vagyis a gazdaság működtetéséhez szükséges intézmények (például versenyhivatal, bankfelügyelet, igazságszolgáltatás) terén. Ez az intézményépítés egészen sikeres volt. Amire az Európai Unió nem volt tekintettel az az, hogy az intézményépítés a politika kizárásával történt. Ez azt jelenti, hogy a tárgyalások menete, az, hogy milyen feltételeknek kell megfelelni és miért, teljesen kikerültek a hazai politikai közbeszédből.
Az EU nem számított rá, hogy a csatlakozás után ezeknek az intézményeknek a működését mennyire tudja befolyásolni a politika. Gondolok itt a demokratikus intézményrendszer, köztük az igazságszolgáltatás meggyengítésére, és a gazdasági állam átpolitizálódására.
Az EU közvetetten hozzájárult ezekhez a folyamatokhoz, egyfelől azzal, hogy az uniós források sokáig hozzáférhetőek voltak különösebb jogállamisági kritériumok vagy feltételek nélkül. Mivel az EU-nak nagyon korlátozott a beleszólása abba, hogy hogyan költik el a tagállamok ezeket a forrásokat, ezért uniós pénzek segítségével is kiépült egy klientúra-rendszer. A másik, hogy az uniós döntéshozatali mechanizmus sincs felkészülve arra, hogy olyan tagállamokat szankcionáljanak, amelyek az unió alapvető értékeit próbálják aláásni. Ez egészen az utóbbi időkig nem volt jellemző, és nem is látták előre, hogy ez előfordulhat. Senki nem gondolta, hogy 2004 után visszafordíthatók azok a demokratikus folyamatok, amelyek lejátszódtak a rendszerváltozást követően.
Bíró-Nagy András: Zajlik egy vita arról, hogy az Európai Unió valójában kívülről korlátozó szerepet tölt be, például olyan helyzetekben, mint amilyen a magyar vagy a lengyel eset volt a legutóbbi választásokig, vagy éppen hogy segíti a rezsimépítési törekvéseket. Mind a kettőre tudunk mondani bizonyítékot az elmúlt időszakból: az egyik az uniós források felhasználása, és az, ahogyan ebből az úgynevezett nemzeti tőkésosztály felépítése zajlott, szinte kizárólag kormányközeli üzletemberek kiemelésével. A másik az a 2020-as fordulat, amelyet kifuttatnék a tavalyi eseményekre: a jogállamisági eljárás bevezetése, amellyel az Európai Unió jócskán megkésve igyekezett választ adni olyan jelenségekre, amelyeknek a szabályozására vagy szankcionálására a 2010-es években nem volt egyáltalán eszközrendszere. Ennek az egyik eredménye volt az a 2023-ban zajló tárgyalássorozat, amelynek következtében a magyar kormány elfogadott egy csomagot az igazságszolgáltatás függetlenségének garantálására azért, hogy az uniós pénzekhez való hozzáférés megoldott legyen, legalább részben. Emlékszünk rá, ez volt a híres tízmilliárd eurós csomag tavaly év végén.
Ez utóbbi példa jól mutatja, hogy az európai integráció ellépett abba az irányba, hogy ne csak egyszerűen egységes piacként tekintsenek rá, hanem közös értékek és közösen elvárt magatartási normák összességeként is, és most már az európai intézményrendszer is így tekint az európai integrációra. Mert
ha a közös értékeknek és az ennek megfelelő magatartási normáknak is meg kell felelni, és ehhez kötik az uniós források felhasználását, akkor azzal egyértelművé tesszük, hogy nem csak egyszerűen közös üzletelésről van szó, hanem mélyebb értéktartalomról.
Részben már érintettük ezt a témát, de van a könyvben egy külön fejezet is arról, hogy az uniós tagság mellett az egyik legnépszerűbb érv az, hogy segít az elmaradott régiók felzárkóztatásában. Önök azonban amellett érvelnek, hogy ez nem feltétlenül van így és nem pont úgy hasznosulnak a pénzek, ahogy azt valószínűleg Brüsszel elvárta volna. Mit jelent ez és miért alakult így?
Medve-Bálint Gergő: Az, hogy Brüsszel pontosan mit vár el, változott az idők során. Visszautalva a csatlakozás körüli időszakra, még 2004 előtt megfogalmazódott egy olyan uniós elvárás, hogy a területi közigazgatási rendszert decentralizálni kellene, és hogy nagyobb döntési jogköröket kellene adni a területi középszintnek. Ezt azzal kötötték össze, hogy a kohéziós politikának a forrásai eleve a területi középszint fejlődését igyekeznek serkenteni, és helyben lehet a legjobban tudni azt, hogy mire van szükség, mire érdemes költeni a támogatást. Vagyis az volt az elképzelés, hogy az uniós pénzek decentralizált menedzselése segítené a területi középszint megerősödését is. Ezt az EU kezdetben elég komolyan vette, például a regionális szintet is erősítő PHARE előcsatlakozási programok révén.
Aztán történt egy fordulat, miután a Romano Prodi vezette Európai Bizottság irányt váltott. Elfogadták a közép és kelet-európai tagjelöltek azon érvelését, hogy a területi középszint gyenge, nincs megfelelő felkészültsége arra, hogy képes legyen menedzselni az uniós forrásokat, ezért a Bizottság belement a központosított forráselosztásba, és abba, hogy csak viszonylag kevés beleszólást adjunk a területi középszintnek. A központosítás révén elég gyorsan le lehetett szerződni a támogatásokat, és így viszonylag gyorsan el is lehetett költeni a pénzt. Uniós szinten sem a területi kohézió, hanem az lett a legfontosabb, hogy a forrás felhasználás növelje az unió versenyképességét és a pénzköltés hatékonyságát.
Ehhez alkalmazkodtak a közép és kelet-európai tagállamok, köztük legjobban talán Magyarország, már ami a pénzek gyors elköltését illeti. Hazánk kiemelkedően gyorsan képes lekötni az uniós támogatásokat. Erre egy olyan intézményrendszer épült ki, ami ebből az egy szempontból páratlanul jól működik. Azonban
nem arról van szó, hogy az intézményrendszer a területi egyenlőtlenségek csökkentését kezelné prioritásként, hanem arról, hogy minél hamarabb elköltsük a pénzt, függetlenül attól, hogy annak a projektnek várható-e hosszú távú megtérülése vagy sem.
Ez az egyik oka annak, hogy a területi egyenlőtlenségek nem csökkentek Magyarországon. Ugyanazon a szinten állunk, mint húsz évvel ezelőtt. Ha megnézzük a vármegyei szintű adatsort, akkor azt látjuk, hogy 2004 után elég jelentősen nőttek a területi egyenlőtlenségek, aztán a 2008-as válság után csökkentek, de ennek elsősorban az az oka, hogy Budapest részesedése a bruttó hazai termékből kismértékben csökkent (39 százalékról 37-re), és azok a területek, amelyekre jelentős külföldi feldolgozóipari tőke áramlott, jobban növekedtek. Viszont összességében a három legszegényebb megye – Békés, Szabolcs-Szatmár-Bereg, és Nógrád – húsz évvel ezelőtt is és most is a legszegényebb.
Szóba került a szabad mozgással kapcsolatban, hogy a magyar lakosság számára ez az egyik legkedveltebb következménye az uniós tagságnak. Évek óta vizsgálják a magyaroknak az Európai Unióval kapcsolatos attitűdjeit. Ezek, a 24.hu-n is közzétett kutatások leegyszerűsítve azt mondják, hogy a magyarok többsége EU-párti, azonban ahogy arra a könyv is kitér, ennél jóval árnyaltabb a kép, ami az európai parlamenti választások előtt különösen fontos téma.
Bíró-Nagy András: Az egyik alapállításunk, hogy az uniós tagság magas támogatottsága, amely továbbra is 70 százalék fölötti, önmagában nem pontos mérőszáma annak, hogy a magyaroknak milyen összetett képe van az európai integrációról, és valójában mennyi az européernek tekinthető választó Magyarországon. Ha nem csak azt nézzük, hogy valaki benn akar-e maradni az EU-ban, vagy ki akar lépni, hanem azt is, hogy szeretne-e több Európát, vagy inkább a nemzetek Európája koncepcióját szereti jobban, akkor már sokkal kiegyensúlyozottabbak a számok. Ebben az esetben 70 százalék helyett a magyar társadalomnak már csak nagyjából a fele az, amely valóban, ilyen értelemben is européernek tekinthető. Ha azonban a 15 százaléknyi, de évtizedes távlatban is folyamatosan 20 százaléknál kisebb arányt képviselő kilépéspártiakhoz hozzáadjuk azokat, akik ugyan maradnának az EU-ban, és azt akarják, hogy jöjjön a pénz, de lehetőleg az EU intézményrendszere ne szóljon bele semmibe, akkor az arányuk már fel tud menni 35-40 százalékra.
Ez előre jelzi az Európai Unió jövőjével kapcsolatos vitákat, melyek már sokkal kiegyenlítettebb módon osztják meg a magyarokat. A 70 százalékos támogatottsági adat elfedi azt, ami a felszín alatt zajlik, mert nem az a valódi kérdés a magyar társadalomban, hogy mennénk vagy maradnánk, hanem az, hogy milyen és mennyi Európát szeretnénk.
Az uniós források és az ebből fakadó gazdasági fejlődés lehetőségét viszont pártokon átívelően mindenki egyértelműen előnynek tartja. Ez magasan az első helyen szerepelt már az uniós tagságunk 15. évfordulóján is, amikor szintén végeztünk erről kutatást, és most a 20. évfordulón is. A számok változhatnak egy kicsit, de a trend a lényeg, az pedig az, hogy az uniós pénzek az első számú előnye az uniós tagságnak a magyar emberek szemében. Ezt követik a szabad mozgás előnyei.
Amelynek szintén van anyagi vonzata.
Bíró-Nagy András: Ami szintén egy nagyon kézzelfogható előnye az uniós tagságnak. Ezzel szemben az absztraktabb dolgok, mint a közösséghez tartozás, hogy együtt könnyebben megállja a helyét az ország a globális folyamatokban, az, hogy egy közös piacnak a része vagyunk, vagy az európai értékek már jócskán leszakadva következnek. Ebből fakadóan azt gondolom, hogy az igazi veszélyt Magyarország uniós tagságának támogatottságára az jelenti, ha bármilyen módon meginog az EU gazdasági legitimációja – a jólét, az életszínvonal emelkedésének az ígérete.
Ezért tekintem az utóbbi két év trendjeit a legnagyobb veszélynek, ami Magyarország uniós tagságának a támogatottságát eddig érte. Még látjuk a 70 százalékos támogatottságot, de az EU gazdasági legitimációja – egy nagyon magas szintről – elkezdett csökkenni.
És ez nem független attól, hogy a korábban elsősorban kulturális és nacionalista síkra terelt euroszkepticizmus kiegészült gazdasági euroszkepticizmussal. Ez az igazi újdonsága az orosz-ukrán háború kitörése utáni két évnek: ebben az időszakban elkezdődött az Európai Unió hibáztatása a magyarországi gazdasági nehézségekért. Korábban a Fidesz is elsősorban azt képviselte, hogy „folyik a pénz az országba”. Az uniós pénzből megvalósuló fejlesztéseket a politikai elit szereti persze mindig a magáénak beállítani, de összességében, legalább a gazdaság szintjén pozitív konszenzus övezte az uniós tagságot. Az elmúlt két évben jött be az, hogy a magas inflációért hirtelen a brüsszeli szankciók lettek a felelősek, azért nem lehetett a hivatalos narratíva szerint tanárbéreket emelni, mert nem jönnek meg az uniós pénzek, illetve azért van szükség megszorításokra, mert ezt követelik tőlünk „Brüsszelből”.
Illetve azt is állítják a kormánypártok, hogy keletről több pénz jön ide.
Bíró-Nagy András: Igen, ezt a sort azzal folytatnám, amikor megkérdőjelezik azt, hogy Magyarország egyáltalán még nettó haszonélvező-e vagy sem (többet kap az uniós pénzekből, mint amennyit befizet – a szerk.). Vezető politikusok részéről is elhangzott, hogy lehet már most sem nettó haszonélvező az ország, de néhány éven belül biztos, hogy nem lesz az, és akkor akár mindent át kell gondolni. Ez így összességében egy erős gazdasági euroszkeptikus üzenetrendszer, és ez az, ami elkezdte csökkenteni számottevő mértékben – a méréseink szerint 2022 óta hét százalékponttal – azok arányát, akik azt gondolják, hogy a magyar gazdaság jelentősen profitál az uniós tagságból. Ugyanígy hét százalékponttal nőtt azoknak az aránya, akik azt gondolják, hogy Magyarország már nettó befizetője az uniós költségvetésnek. Ezek az üzenetek Magyarország uniós tagságának a legfontosabb pillérét kezdik el lebontani, ezért tartom az eddigi összes euroszkeptikus kampány közül a legveszélyesebbnek azt, ami a gazdasági előnyöket kérdőjelezi meg.
Medve-Bálint Gergő: Néhány dolgot fűznék ehhez hozzá. Magyarország uniós tagságát végigkísérte az a kormányzati retorika, hogy csak az anyagi előnyök számítanak. Már az uniós csatlakozási időszakban is ezt emelték ki, függetlenül attól, hogy ki volt kormányon, vagyis végig elsősorban ez a materiális gondolkodás jellemezte az uniós tagságról zajló közbeszédet. Csak egy példa, annak idején felmerült, hogy Nógrád megyét a közép-magyarországi régióhoz kellene csatolni, mert akkor Budapest kevésbé húzná fel Közép-Magyarország egy főre jutó GDP-jét, és így a régió a legmagasabb támogatási kategóriába esne egy ideig. Ezt végül hamar elvetették, de ez is jól illusztrálja azt az anyagi haszonelvű gondolkodásmódot, ami az EU-tagságot övezi.
Elszomorító, hogy emiatt is az Európai Unióról való közpolitikai diskurzus elképesztően leegyszerűsített, sőt, sokszor primitív üzeneteket hordoz, amiben nagyon nagy a felelőssége a politikai elitnek. Elmulasztottuk a tagság előnyeiről és hátrányairól, az integráció jövőjéről és Magyarország szerepéről folytatott tényszerű, tárgyilagos politikai párbeszédet.
Bíró-Nagy András: Ezért is van óriási felelőssége a politikai elitnek a következő években is a tekintetben, hogy milyen üzenetek és milyen narratívák érik a magyar társadalmat. Egyértelműen látszik a több év alatt rögzített adatainkból, hogy az Európai Unióval kapcsolatos tudás, és az, hogy ki mit gondol az európai integrációról, összefügg: minél többet tud valaki az Európai Unióról, arról, hogy ez Magyarországnak mit jelent valójában, annál valószínűbb, hogy támogatni fogja hazánk uniós tagságát. A legtájékozottabbnak tekinthetők körében 80 százalékos Magyarország uniós tagságának támogatottsága, míg azok esetében, akik semmit nem tudnak az EU-ról, ez már csak 50 százalékos. Ha valaki semmit nem tud az Európai Unióról, de sokszor dezinformációval találkozik akár az európai intézményrendszerrel, annak cselekedeteivel, vélt vagy valós szándékaival kapcsolatban, az nyilván könnyebben fogadja be ezeket az üzeneteket. Ezért gondolom, hogy hosszú távon az a fő kérdés Magyarország uniós tagságának támogatottsága szempontjából, hogy mennyire sikerül bővíteni az Európai Unióval kapcsolatban tájékozott, képben lévő állampolgároknak a körét. Ez persze leginkább a politikai eliten múlik, és nem rajtunk, kutatókon. Mi annyit tudunk ehhez hozzátenni, hogy igyekszünk a tényszerű mérlegét bemutatni az európai uniós tagságnak, és abban bízunk, hogy ez nemcsak szakmai párbeszédet, hanem tényszerű közbeszédet is eredményezhet Magyarország uniós tagságáról.
Az is fontos, hogy az európai uniós keret nemcsak egy anyagi vagy gazdasági keretet jelent, hanem egyfajta közpolitikai keretet is. Magyarország éves szinten az Európai Bizottságtól, gyakorlatilag mint egy óriási agytröszttől, megkapja azokat az ajánlásokat, nagyon részletes elemzés alapján, amelyek bemutatják, hogy szerintük mit kellene, mit lehetne jobban csinálni Magyarországon. Ezeket hívják országspecifikus ajánlásoknak a szaknyelvben, de valójában ezek közpolitikai tartalmú ajánlások, amelyeknek egyébként a végrehajtása nem kötelező. Magyarország 2019 óta az európai uniós ajánlásokat a legkisebb mértékben fogadja meg az egész Európai Unióban. Ez a 2010-es években még nem így volt. Akkor is a mezőny második felében voltunk, a többi visegrádi országgal együtt, és nem volt egyedi, hogy az Orbán-kormány csak korlátozott módon fogadta meg az ajánlásokat, de azért néhány éves távlatban sok mindent beépített. 2019-20 óta viszont szinte egyáltalán nem tesz így. Lehet persze vitatni az uniós közpolitikai ajánlásoknak a tartalmát – melyik az, ami tényleg javítana a magyar helyzeten, vagy melyik az, amely igazából egy kicsit túl nyugat-európai szemmel van megírva, és lehet, hogy a magyar viszonyok között kevésbé működik –
de az, hogy a magyar kormány stabilan nem fogad meg például olyan dolgokat, mint a fosszilis energiahordozókról való leválás, vagy a szociális védőháló erősítését segítő javaslatok, egyértelmű politikai döntés, ráadásul még a pénzt is mellé tenné az Európai Unió.
Pedig feltételezem, ha a kormány részéről lenne kezdeményezőkészség, hogy egy kicsit változtassanak egy javaslaton, mert az nem teljesen felel meg a magyar viszonyoknak, akkor erre volna lehetőség.
Bíró-Nagy András: Az Európai Bizottság ajánlásai, amelyeket aztán később a Tanács elfogad, a tagállamokkal zajló egyeztetések és konzultáció eredményeként is születnek meg. Nem úgy kell elképzelni, hogy ülnek néhányan Brüsszelben, a hasukra csapnak, és akkor megmondják, hogy mi legyen. Ez a több hónapos elemzési folyamat a stakeholderekkel, azaz a mindenféle érdekelt felekkel és szereplőkkel, köztük a magyar minisztériumokkal való tárgyalásokon és egyeztetéseken is alapulhat. Az ajánlások között van sok visszatérő, mert ha azt látják, hogy soha nem történik semmi egy-egy területen, akkor az minden évben bekerülhet az ajánlások körébe. Ezeknek a tartalma dinamikusan változhat az alapján is, hogy a magyar kormány milyen irányt vesz annak érdekében, hogy egy-egy stratégiai hiányosságát kiküszöbölje, mint amilyeneket például az oktatási rendszerben, az energiahatékonyságban, vagy az energiaforrások felhasználásában kimutatnak.
Ezekre lehet alternatív szakpolitikai megoldásokat felhozni és tárgyalási alapként vinni az uniós félhez. Ha viszont a folyamat teljesen átpolitizálódik, és inkább erre látunk az utóbbi években bizonyítékot, akkor a párbeszéd is sokkal nehezebbé válik. Erre az átpolitizálódásra jó példa a tavaly ősszel indított nemzeti konzultáció, amelynek mind a 11 kérdése úgy kezdődött, hogy „Brüsszel”. Ennek a nemzeti konzultációnak volt olyan konkrét pontja, amelyben az Európai Unió – még egyszer mondom – nem kötelező ajánlásait tálalta úgy a hazai kormányzat, hogy ezt le akarják nyomni a torkunkon.
Medve-Bálint Gergő: Önmagában az átpolitizálódást nem látom nagy problémának, mert értelmes párbeszédet érdemes folytatni, akár ezeknek az ajánlásoknak kapcsán is. Például a zöld átállás elengedhetetlen, de nagyon sok pénzbe kerülő folyamat, amelynek nem csak költségei, de kockázatai is vannak, nem beszélve a technológiai kiszolgáltatottságról, hiszen az ehhez szükséges technológiát importálnunk kell. Az átállás költségei tehát elég aránytalanul oszlanak meg, ezért érdemes vitázni róla.
A probléma az, hogy végtelenül lebutított politikai diskurzus jelenik meg az ajánlások teljesítésével és kommunikációjával kapcsolatban is, ami nem teremt lehetőséget az értelmes párbeszédre akár az EU-val, akár a hazai nyilvánosságban.
Az Európai Unió fő célkitűzése a maga számára az, hogy a tagállamok úgy legyenek képesek az egységes belső piacon működni, hogy nem éri diszkrimináció a különböző tagállamokból érkező vállalatokat és munkavállalókat, és hogy betartják a szabad versenyen alapuló, az uniós szerződésekben lefektetett szabályokat. A másik cél, hogy egy versenyképesebb, zöldebb, fenntarthatóbb és szociálisan érzékenyebb európai gazdaság jöjjön létre, és ehhez igazítják ezeket az ajánlásokat. Van egy magas szintű elképzelés arról, hogy az Európai Unió tagállamainak hogyan kellene működni ahhoz, hogy az integráció képes legyen továbbfejlődni, és ez képeződik le az ajánlásokban. Ehhez lenne érdemes mérni a hazai viszonyokat, konstruktív párbeszéd révén igazítani, alakítani az uniós szintű elképzeléseket a hazai érdekekhez, ám ezt akadályozzák azok az egysíkú és torz üzenetek, amik jellemzik az EU-val kapcsolatos hazai diskurzust.
Ha már egy bemelegítő kérdéssel indítottunk, akkor a végére jöjjön egy levezető. Mit szeretnének látni a következő húsz évben az Európai Unióval és Magyarország uniós tagságával kapcsolatban?
Bíró-Nagy András: Én azzal kezdeném, hogy abban bízom, Magyarország a következő húsz évben is az Európai Unió tagja marad. Talán nem túlzás, ha ilyen szintre viszem le a kívánságokat, mivel a közbeszédben időről időre benne van a huxit témája is.
De nagyon fontos lenne, hogy az uniós pénzek felhasználásánál az arányok jobbak legyenek a humántőke fejlesztése és az infrastrukturális fejlesztések között. Ez szolgálná azt, hogy a következő időszakban a gazdasági felzárkózás nyomában szociális felzárkózás is történjen végre, azok után, hogy harminc évig ebben nem jeleskedett az ország.
Húsz év uniós tagság után ott tart Magyarország, hogy az életszínvonal Magyarországon az Európai Unió egyik legalacsonyabbja, és a társadalmi mobilitás terén is kifejezetten rosszul alakultak a trendek, miközben már a kiinduló helyzet sem volt jó.
Medve-Bálint Gergő: Én azt mondom, hogy ne az uniós forrásoktól várjuk a felzárkózást, és a területi és a jövedelem-egyenlőtlenségek csökkentését, hanem képes legyen a magyar piacgazdasági rendszer és a hazai közpolitika olyan intézményi környezetet teremteni, amelyben ezek végbemennek. Úgyhogy én egy nagyon egyszerű dolgot fogalmaznék meg:
húsz év múlva, de még inkább sokkal hamarabb is úgy váljunk nettó befizetővé, hogy nincs blokkolva a hozzáférésünk az uniós forrásokhoz. Ugyanis ha egy tagállam az unió nettó befizetője, akkor az azt jelenti, hogy a nagyon magas életszínvonallal bíró, jól működő, versenyképes gazdasággal rendelkező tagállamok közé került, egy olyan elit klubba, ahova például Dánia, Hollandia, Svédország, Németország és persze Ausztria is tartozik.
Bíró-Nagy András: Persze azért az lenne jó, ha Magyarország nem úgy kerülne a nettó befizetők közé, hogy a jövőbeli uniós bővítések során annyi szegényebb tagállam kerül be az Európai Unióba, hogy emiatt, egy statisztikai hatás miatt az ország az EU egy főre jutó átlag GDP-je fölé csúszik. Más szóval, Magyarország gazdasági fejlődése legyen olyan, hogy ezzel az Európai Unió felsőbb régióiba tartozik, és ne egy esetleges bővítés okozza azt, hogy mi egy viszonylag fejlett tagállamnak számítsunk.
