Néha baromi pipa tudok lenni saját magamra. Olyankor vagyok a legrosszabb magamhoz, amikor napok, hetek, akár hónapok óta halogatok valamit. A késlekedés, vagy még inkább: késleltetés már az első elszalasztott nap után nyomaszt, de ahogy múlik az idő, egyre mérgesebb leszek magamra. 

Ilyenkor többnyire először a szakmai, és professzionális értékemet kérdőjelezem meg, majd az ítélkezésem lassan átcsúszik az emberi aspektusokra is: felelőtlen, alkalmatlan, be- és kiszámíthatatlan lénynek vélem magam, és előbb-utóbb kimondom magamra: „Gyerek vagy, abból is a legmihasznább, sose nőttél fel!”

Régebben egy ilyen lavina nagyon mélyre tudott taszítani, mostanra viszont már ismerem a mintát, és ilyenkor igyekszem emlékeztetni magam: valójában soha nem azért halogatok, mert tétlenül döglök; a (még) nem megvalósított feladatok mellett mindennap dolgozom, más feladatokon.

Tudom, hogy önmagamat ostorozva sem gyorsabb, sem jobb nem leszek – de azt is, hogy ha átesem a ló túloldalára, és azt mondom magamnak: „Azt csinálsz, amit akarsz”, „Te pont úgy vagy jó, ahogy vagy”, „Majd megcsinálod, mikor eljön az ideje”, megint csak nem segítem a saját fejlődésemet. 

És itt úszik be a képbe az a bizonyos arany középút, amiről a bölcsek beszélnek, ám hiába alapja oly sok spirituális és pszichológiai iránymutatásnak, az emberek túlnyomó többsége máig szentül hiszi, az „egyensúly megteremtése” afféle lila ködös maszlag, amivel azok takaróznak, akik nem akarnak elköteleződni. 

Dönts most! Komoly ember akarsz lenni komoly célokkal? Kelj korán, meditálj mindennap, legyen edzésrutinod, vezess határidőnaplót, szerezz be minden létező papírt, ami igazolja, hogy milyen sikeres vagy. Vagy hallgass a testedre, engedd meg magadnak, hogy lassan járj és tovább érj, a sikereidet pedig mérd az egyéni boldogságszintedben. 

És egyébként is, mindig, minden körülmények között boldognak lenni illúzió – nem lehetünk mindig hatással a hatásokra, amik minket érnek. Vagy de: minden rajtunk múlik, belülről fakad, és mi vagyunk a sorsunk teremtői. Kivéve, amikor a politika hatalmasai döntenek a fejünk felett – hisz a demokrácia szintén illúzió, avagy, aki nem szavaz, az egy segg. 

Ahogy az is, aki fast fashion üzletek gyáraiban alkalmazott gyerekmunkásokat használ ki a vásárlásával, meg az, aki kocsival jár dolgozni, meg az, aki Izraelbe utazik, meg aki hagyja a gyerekét a TikTokon lógni, meg aki avokádót eszik, meg aki úgy kommentel a Facebookon, hogy nincs tisztában tényekkel, így lehet neki mondani: „Edukáld magad!”

De az is az igazság, hogy soha senki nem tud annyit tanulni, hogy mindent tudjon, aktuális véleménye mégis lehet, avokádót Európában is termesztenek, és kevesebbet utazik, mint a kávé (amiért valahogy nem szokás beszólogatni), a TikTokon vannak értékes tartalmak is, Izraelbe lehet menni azért, hogy onnan Palesztinába is átutazzunk. 

És aki tömegközlekedve megy a helyi tervező üzletébe ruhát venni, az mégis kiket támogat a vonaljegyvásárlással, most, hogy a BKK „eladta” a villanyoszlopok reklámfelületeit a NER-es hirdetőknek, és egyébként is, mégis honnan tudható, hogy a méltányos kereskedelem elveit követő kis tervező honnan szerezte be a ruhaanyagokat.

Nyilvánvalóan szándékosan csúszom most bele finom sarkításokba is, elsősorban azért, hogy világos legyen: kétféle kategóriába tartozhatunk, a konteós idióták, és az igazhitűek közé. Középút nincs. Két, azaz inkább még több oldalról tájékozódni, ne adj’ isten, másképp gondolkodókkal barátkozni, egyenesen árulás. 

Aki szerint Varga Juditnak és Magyar Péternek is lehet vaj a fején, ugyanakkor egyik sem maga a sátán; a Hamász és Izrael kormánya is háborús bűnösök, de mindkét ország civiljei biztonságot érdemelnek; aki négyszer is beoltatta magát, de ma már nem biztos benne, hogy jól tette; de még az is, aki macskás és kutyás is egyszerre… simán csak álnok. Sunyi, alamuszi, kétszínű, jellemtelen, elvtelen. Valaki, aki egyáltalán nem azért merészel nüanszokban és árnyalatokban gondolkodni, mert szerinte az igazság a spektrumokból áll össze, és mert még ha végül ítélkezünk is, tegyük már úgy, hogy valóban tanulunk róla, mit utasítunk el. Hanem azért, mert fél, hogy nem lesz népszerű.

A két pólusra vonóhoroggal embereket vontatók szerint ugyanis a „people pleasing” klasszikus tünete, ha vonakodunk velük tartani a végsőkig. Oda se neki, hogy ha a személyes elveink ellenére hagynánk magunkat rángatni, pont, az ő kedvükben járnánk, őket „pleasing”-elnénk. És legyünk őszinték, hányszor álltunk rá egy kényszerpályára, társadalmi elvárásoknak megfelelve… 

A teória, amely szerint középtájon „lakva” nyitottan kirándulni a szélsőségek irányába, folyamatosan tanulva, állandóan hangolva alakítani egyéni álláspontunkat, „népszerű” pozíció, valójában nem más, mint eszköz a győzködésre.

Tapasztalatból tudom, a „csordaszellem” pont hogy nem az arany közép felé tereli az embereket, hanem a végletek irányába. 

És miközben engedelmesen, lehajtott fejjel baktatunk az egyik vagy másik végpont felé, ismételgetve mások meggyőződéseit, amíg a magunkévá válik, várva: most, hogy elköteleződtünk, megérkezzen a beígért önazonosság és a valahova tartozás érzése, valahogy mindezek ellenkezője hatalmasodik el rajtunk… vagyis rajtam. 

Mások nevében nem beszélhetek, de nekem, bennem az okoz disszonanciát, meghasadást, és akkor kerülök konfliktusba magammal, ha nem olyan helyen állok, ahonnan minden érvet jól hallok, és ahol tisztán hallom a saját gondolataimat, érzéseimet is. Ahol van lehetőségem véleményt is változtatni anélkül, hogy meghasonulnék. 

Nekem lehet a férfiasság megtestesítője egy cisz alfahím, és egy mások szerint feminin transz férfi, erkölcsös az, aki vadul és bátran fedezi fel saját szexualitását, és az, aki monogám házasságban él azzal, akibe középiskolában beleszeretett, inspiráció, aki hat gyereket nevel, és az, aki tudatosan gyerektelen. 

Lehet valaki szexi dagadó izmokkal, vékonyan és vaskosan, pocakkal és kockás hassal, és senkinek sem fogok beszólni, hogy „kihagytad a lábnapot”, de megsértődni se fogok, ha másnak az a vicces, hogy nekem beszól. Én is szóltam már be másoknak, és próbáltam meggyőzni őket, akkor lesznek szépek, egészségesek és boldogok, ha rám hallgatnak.

Ezekből tanultam meg, hogy ez nem az én utam. Ez persze sosem jelenti azt, hogy nem beszélek, írok nyíltan a saját értékrendemről, és arról, amiben én hiszek. Meghallgatni, elolvasni senkinek sem kötelező. Majd, miután elmondtam a magamét, meghallgatom a válaszokat, és nem a saját, előre megírt reakciómat ízlelgetem közben. 

Végül senki se gondolja, hogy ez az irány tökéletes lelki békéhez vezet. Itt ugyanis nincs végpont.

Nincs nagyon vállveregetős visszaigazolás másoktól, cserébe viszont sokkal kevesebb a kétségbeesett önigazolás magunkban. Nincs sok egyetemes konklúzió, „csak” rengeteg kis és nagy tanulság. És szépen gyarapodó önismeret.

Kiemelt képünket készítette: Nimrod Dagan 

Steiner Kristóf