„Sok szülőnek lehet az a rémálma, hogy valamit nem vett észre” - pszichológus a bőnyi iskolai késelés kapcsán
Egy 12 éves lány 25 centiméteres késsel szúrta meg az osztálytársát a bőnyi Szent István Általános Iskolában. A rendőrség információi szerint a hatodikos kislány készített egy halállistát, ahol piros színnel jelölte meg azokat, akiket meg akart ölni, zölddel azokat, akiket nem akart bántani. Az első óra után, kicsöngetéskor vette elő a padjába rejtett kést, és hátulról döfte bele a lista első helyén álló lányba. A diákot életveszélyes sérülésekkel, mentőhelikopterrel szállították a győri kórházba, ahol sikerült stabilizálni az állapotát.
A magyar jog szerint a büntethetőségi korhatár alapesetben 14. életév. De vannak olyan bűncselekmények, amelyeknél a törvény 12. életévben határozza meg ezt. Ilyen az emberölés vagy az életveszélyt okozó testi sértés is. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológusassal, bullying szakértővel beszélgettünk a Bőnyön történt iskolai erőszak lehetséges okairól.
– Mennyire egyedi az, ami ebben az általános iskolában történt?
– Ma egész nap próbáltam magamban felidézni, hogy tudok-e hasonló esetet, amikor 14 alatti lány késsel, iskolában támadt, de nem jutott ilyen eszembe.
De mintha szaporodnának az ilyen esetek, és talán nem is a gyakoriságuk, hanem a támadások erőszakossága nő.
– Azt mondják, hogy váratlanul történt az egész. De biztos, hogy ilyenkor nincsenek előjelek?
– Azt mondták, hogy volt halállistája a leányzónak. Azt lehet tudni, hogy az áldozat mellett két rokona és osztálytársai is rajta voltak. Erre a támadásra készült az elkövető diák, azon kívül, hogy a kés is nála volt, ez a lista világosan jelzi, hogy kifejezetten célzott volt a támadás, nem általában egy osztálytársát célozta, vagy csak valakit, aki éppen a közelében van.
Tehát nem biztos, hogy kiírta bárhova is ezt a halállistát, és megmondta, hogy ki fogok nyírni bárkit is, hanem lehet, hogy ennél hétköznapibb előzményekkel lehetett volna találkozni.
– Például mire gondoljunk?
– Lehetett akár konfliktus a két család között. Kis közösségekben előfordulhat, hogy a családok konfliktusa lemegy a gyerekek szintjére is. Nyilván valamiféle konfliktus áll a háttérben. Lehet, hogy ott kell keresni az előzményeket, hogy ezt nem tudták jól, erőszakmentesen megoldani. Lehet, hogy már mindenki elhordta a másikat sok mindennek, vagy már történtek fenyegetőzések a családok között.
– Na jó, de hát azért sok család van a haragban, és nem mindegyiknek a gyermeke lesz ámokfutó egy iskolában. Magával a gyerekkel valaminek kell történnie. Látszania kell. Ha vele foglalkozunk, akkor valahogy kell érezni, hogy valami nem jó történik benne. Vagy ezt lehet annyira rejteni, hogy nem látja a pedagógus vagy a szakemberek?
– Születtek könyvek is, amelyek erről szólnak. Például arról, hogy az anyuka 15 éve próbálja feldolgozni, hogy miért nem vette észre ezeket a vészjeleket a gyereknél? Persze
akik tényleg ott tartanak a fejlődésükben, hogy elfordulnak, elzárkóznak, titkolóznak a szülőktől. Hogy most azt titkolja, hogy kit crushol, vagy azt, hogy úgy összeveszett a barátnőjével egy fiún, hogy úgy gondolta, ha még egyszer ránéz, akkor kinyírja; ilyenkor ezt nagyon nehéz szülőként megítélni, hogy mi van. A szülő egyszerűen csak a titkolózást látja.
– Egy kicsikét menjünk messzebb, a konkrét ügytől. Csak én érzem azt, hogy mintha az egész társadalom mentális állapota nem lenne valami jó állapotban?
– Úgy fogalmaznék, hogy egy-egy ilyen kirívó eset a jéghegy csúcsa, de közben az is, ami a víz alatt van, a jéghegy tömege, az is egyre erősebb, és azok a következmények, amik talán nem ilyen tragédiába fulladó események, hanem „csak” egy kis önértékelési zavar, indulatkezelési problémák, szerhasználat, deviáns magatartás, motivációhiány, falcolás, önsértés, ezek is gyakoribbá válnak, és jelzik ezt a romló mentális állapotot. Én elsősorban a fiatalabb korosztállyal foglalkozom, az iskolás korosztállyal.
– Az az intézményrendszer, ami jelenleg működik az országban, alkalmas a megnövekedett terhelés kezelésére?
– Az a baj, hogy az ellátórendszerek is hasonlóan romló mentálhigiénés állapotban vannak, mint maguk az ellátottak, tehát természetesen egyértelműen nem. Azért is, mert a a gyermekpszichiátriák, a gyermekekkel foglalkozó klinikai szakpszichológusok nem tudják ellátni a megnövekedett feladatokat. Csak azokat tudják fogadni, akiknél nemhogy öngyilkossági szándék van, hanem tevőlegesen is elkövettek valamit.
És akkor csorognak vissza a pedagógiai szakszolgálatokhoz vagy a családsegítőkhöz, az iskolában dolgozó pszichológusokhoz ezek a súlyos ügyek is, amiket nem lehet ezek között a keretek között érdemben gyógyítani vagy kezelni. Ráadásul rengeteg helyen még ez sem elérhető. Olyan esetszámokkal dolgoznak, olyan korlátozott óraszámban, például nem tudom, hogy ebben a bőnyi iskolában milyen az iskolapszichológiai ellátás, de megkockáztatom, hogy nem volt nekik saját pszichológusuk.
– Ha most ez a generáció ebben az állapotban nő fel, az azért ijesztő, mert belőlük lesznek azok a szülők, akik a következő generációt nevelik. Ez egy olyan spirál, ami jelenleg megállíthatatlanul lefelé húz.
– A gyermekvédelem komolyanvétele a fontos. Nem a frázisok szintjén, hanem valóban. Ezalatt két dolgot is értek. Egyrészt az univerzális gyermekvédelmet, ami minden gyerekre, a családban nevelkedőkre, a normális fejlődésű gyerekek megsegítésére is szolgál, de legalább ennyire fontos
Ugyanis a jelenleg elhanyagolt, veszélyeztetett, teljesen rossz úton járó gyerekek egyszer majd szülők lesznek, de már előtte is, nagyon veszélyesek lehetnek a társadalomra. Régóta mondom, mondjuk, hogy a veszélyeztetett gyermekeknek a támogatása azoknak a családoknak is elemi érdeke lenne, amelyeknek amúgy nincs közük a társadalom ezen rétegeihez, mert ez a helyzet őket is fenyegeti. Nem lehet hagyni, hogy teljesen leszakadjanak, nem lehet őket a sorsukra hagyni.