Harminc évvel ezelőtt, 1994 áprilisa és júliusa között a ruandai hutuk népirtást követtek el a tuszi kisebbség (illetve a mérsékelt hutuk) ellen. Az áldozatok száma nem ismert, de a becslések szerint 500–800 ezer tuszit mészároltak le nagyjából száz nap alatt. A külvilág késve reagált a borzalmakra, a legtöbben el sem hitték, hogy ilyesmi megtörténhet a XX. század végén. Azóta azonban a ruandai népirtás a világ legrészletesebben, szinte valós időben tanulmányozott genocídiuma lett.
A Kigalitól, Ruanda fővárosától délre fekvő Ntarama templomában, amely ma a népirtás egyik emlékhelyeként funkcionál, 250 elhunyt tuszi koponyáját állították ki, egyesekben még ma is ott van a rozsdás eszköz, amellyel átdöfték őket. Ebben a templomban több mint ötezer tuszit mészároltak le a milicisták, illetve a teljesen átlagos hutu lakosok, akik egyszer csak átmentek tuszi szomszédaikhoz, és szisztematikusan kiirtották őket. A népirtásban több százezer hutu vett részt, és nagy részükről korábban senki sem mondta volna meg, hogy képes ilyesmire. Ntaramában (ahogy az egész országban) válogatás nélkül gyilkolták a tuszikat: csecsemőket, gyerekeket, várandós nőket ugyanúgy, mint a férfiakat. Egyesek megvesztegették a tömeggyilkosokat, hogy „kegyesebb” halálnemet válasszanak számukra: ha az áldozat fizetett, a hutu dönthetett úgy, hogy nem machetével koncolja fel, hanem egyszerűen fejbe lövi. A tuszikkal vegyes házasságban élő hutuknak sokszor csak úgy kegyelmeztek meg, ha maguk gyilkolták meg házastársukat és gyerekeiket.
• Hogyan történhetett a ruandai népirtás?
• Mi történt a ruandai tudományos elittel?
• Mit tanulhatunk a tragédiából?
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
