Ilaria Salis, középkorú nő kis virágmintás blúzban és szemüvegben úgy néz ki, mint egy értelmiségi, aki egy konferencián hallgatja az előadót. Valójában a vádlottak padján ül, mert amikor a kevésbé decens énjét veszi elő, akkor a nyílt utcán kergeti, majd társaival együtt hosszú, kemény tárgyakkal ütlegeli a járókelőket. Akár Indiana Jones a dzsungelben karikás ostorral és a katedrán okos tekintettel.

 Csakhogy Ilaria a történelemnek nem a kutatója, hanem inkább alakítója próbál lenni, hasonlóan a húszas évekhez, amikor Olaszország utcáin a kommunisták és a fasiszták gyakorta összecsaptak. Ez lehetne persze az ő magánügyük, de az antifa nevű terrorszervezet harcosai – megint csak a kommunista tradíciókat követve – exportálni igyekeznek nézeteiket, és Budapest utcáin rendeztek hajtóvadászatot helybeliek ellen.

A magukat trendinek és modernnek vélő antifák azonban figyelmen kívül hagynak egy nagyon lényeges tényt: a fasizmus és a nácizmus totális megsemmisítése óta eltelt nyolcvan esztendő, ami alatt nem csak hogy ilyen pártok és szervezetek nem létezhettek, de az ideológiájukat sem terjeszthették, sőt kizárólag negatív kontextusban lehetett (és lehet) egyáltalán emlegetni őket. Ilaria és agresszív barátai leragadtak a húszas, harmincas éveknél, és mintha átaludták volna azt a nyolcvanat, amikor a társadalom minden szegmenséből száműzték és eltüntették mind a nácizmus, mind a fasizmus eszméit és gyakorlóit. Ráadásul eljöttek egy olyan országba, ahol negyvenöt évnyi baloldali diktatúra után (amit azóta megspékelt a baloldal egy kis szemkilövetéssel is) nehezen értelmezhető a szélsőjobb fogalma.

Ez az antifasizmus körülbelül annyira korszerű, mintha ma az egyház a pogány római kultuszok, a bél- és a madárjóslás, Jupiter és a Veszta szüzek ellen harcolna, Néró és Decius lennének a mumusok, és az volna a megbocsáthatatlan bűn, ha valakiről felkerülne egy kép a facebookra, amint tógában, gladiátorköszöntéssel pózol Diocletianus császár szobránál. Ilaria és tettestársai pont ezt csinálják, csak nem tógákat és sarukat keresnek, hanem nemzeti jelképeket vagy általuk „jobboldalinak” vélt öltözetet, amiért aztán agyba-főbe verik viselőiket az utcán.

Az olasz nőnek a börtönviszonyok elleni folyamatos tiltakozása, sőt már-már hőssé emelkedése (az EP-választáson is el akarják indítani, mert az Európai Parlamentben még nincs elegendő szélsőbalos, vérgőzös anarchista idióta…) annak is köszönhető, hogy a fogva tartás összekapcsolható az erőszakos állammal, az elnyomással, a diktatúrával.

A történelemben bőven voltak persze olyan időszakok, amikor ez igaz volt, maga Jézus is fontosnak tartja, hogy „felkeressük” azt, aki raboskodik, nagypénteken pedig egyenesen azért könyörgünk, hogy „a börtönöket nyissa meg”. Kossuth is volt börtönben, majd kormányzó lett. Václav Havel 1989 tavaszán még mint politikai fogoly a rácsok mögött ült, de mire véget ért az esztendő már köztársasági elnök volt.

Csakhogy Ilaria és társai nem politikai üldözöttek egy diktatúrában, hanem köztörvényes bűnözők, akikre egy jogállamban le kell sújtani. A börtönbüntetésnek alapvetően három funkciója van: az elrettentés, a megtorlás és az elszigetelés. Az antifák esetében legfontosabb talán az utolsó szempont, hiszen míg egy adócsaló bűnéért méltó valamiféle megtorlásra, de a társadalom tagjaira a jelenléte nem veszélyes, addig ezeket az utcai kommandósokat szükséges elszeparálni, nehogy megint lecsapjanak.

Mivel a tetteit itt követte el, logikus, hogy Magyarországon bűnhődjék, de hosszú távon kiadható az olasz hatóságoknak, amennyiben garantálják, hogy nem tér vissza hozzánk. Mert végső soron nekünk mi közünk az ő fiktív háborújukhoz? Hagyjanak minket békén a magunk szokásai, nézetei és életformái között, mi sem megyünk, hogy elmagyarázzuk nekik egy-két sallerrel, hogyan kellene helyesen élni.

A címlapképen Ilara Salis AFP/Attila Kisbenedek