Ezért menjünk moziba a magyar film napján

Petőfi újratöltve – Most vagy soha!

Mítoszrombolás vagy a legenda lángjának táplálása? A kérdés óhatatlanul felmerül, ha egy történelmi (és irodalmi) ikonról készítenek filmet, akihez nem mellesleg az elmúlt kétszáz év egyik legfontosabb, máig nemzeti ünnepként tartott eseménye fűződik. A Most vagy soha! nem az első film, amely az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeihez kapcsolódik (válogatásunk itt olvasható), de való igaz, hogy van még mit „lehántani” március 15-ről.

Lóth Balázs rendezése huszonnégy óra eseményeit dolgozza fel, akciójelenetekkel dúsított kalandfilmet csinál a vértelenül, békésen lezajlott forradalomból. Emellett történelmi hitelessége is megkérdőjelezhető, és most nem a rekonstruálhatatlan múltbéli hézagokat kitöltő fikciós-játékfilmes elemeket rójuk fel, hiszen ezek szükségesek egy teljes értékű filmhez. Az azonban, hogy ’48 nyelvi kérdés lett volna, és Petőfiéknek (a címszereplőt Berettyán Nándor alakítja, aki az általa megformált figurához hasonlóan alföldi fiú) azért kellett volna küzdeniük, hogy gyerekeik magyarul tanulhassanak, nem állja meg a helyét: a magyar államnyelvről szóló törvényt ugyanis már 1844-ben szentesítették.

Zsidó, nem zsidó – Lefkovicsék gyászolnak

A film, amelyben Szabó Kimmel Tamás, a magyar film ügyeletes szépfiúja szinte felismerhetetlen. Ennél természetesen sokkal rétegzettebb a Lefkovicsék gyászolnak. Szerzőnk, Györgyei Szabó Magdolna szerint, aki megnézte Breier Ádám rendezését, végre kaptunk egy zsidó filmet, amely nem a holokausztról szól. Ebből a szempontból valóban hiánypótló alkotás készült (hasonló kontextusban említhetnénk Gárdos Péter Hajnali lázát is, noha itt hangsúlyos szerepet kap a világháborús trauma nyoma a szereplőkön). Amellett, hogy a történet központi témái a megbocsátás és a gyászfeldolgozás lehetőségei, a zsidók és nem zsidók közti gondolkodás- és életmódbeli különbségek is kibomlanak a cselekmény folyamán, ráadásul rendkívül humorosan. A probléma árnyalását segíti, hogy a főszereplő maga választotta a zsidó vallást, mintegy menekülőútként, egy számára mérgező életstílusra adott ellenválaszként. Jól eltalált szereplők – Szabó Kimmel mellett Bezerédi Zoltánt és Leo Gagelt kell megemlíteni –, életszagú párbeszédek és atmoszférateremtő díszlet: így foglalhatnánk össze, hogyan is néz ki Breier Ádám szerint, ha egy zsidó férfi gyermekével meglátogatja a frissen megözvegyült apját, hogy megüljék a zsidó gyászhetet, a sivát.

Sírva vigad a magyar – Kálmán nap

Hajdu Szabolcs kapcsolati trilógiájának második része éppúgy színdarabként kezdte pályafutását, mint az Ernelláék Farkaséknál. Míg utóbbiban fajsúlyos kérdés a gyereknevelés, addig előbbiben az intimitás és annak hiánya kerül előtérbe. Emellett a Kálmán-nap sokkalta keserédesebb és humorosabb „elődjénél”: erejét hétköznapisága, egyszerűsége adja, az a ráismerés, hogy nemcsak megtörténhetne a nézővel, amit lát, de meg is történik vele. Pátosz nélkül tálalva láthatja, milyen banálisan tragikusak és milyen tragikusan banálisak az emberi sorsok. És milyen kétarcú, felemás minden emberi viszony – a címben szereplő névnaphoz hasonlóan, ami ünnep is, meg nem is, tartják is, meg nem is. Hajdu Szabolcs idei filmjében, melyben az Ernelláékhoz hasonlóan színészként is közreműködik, a problémák viszonylagossá válnak, a különböző életsorsok párhuzamba kerülnek egymással, a rendező párkapcsolati kirakósa pedig megkapja következő darabját.

A női főszerepet alakító Tóth Orsival itt, Hajdu Szabolccsal itt beszélgettünk, kritikánk a filmről pedig itt olvasható.

Film a filmben – Nyersanyag

Film a filmkészítésről. De miről szól ez a második film, amely megérdemli, hogy Boross Martin filmet készítsen róla? Elsőre úgy tűnhet, az uborkáról, ami kulcsfontosságú Pusztaszomajon, a Nyersanyag helyszínén: ez a pénzhez jutás és közvetetten az életben maradás záloga a helyi közösség számára. A falut markában tartó kiskirály, Gáspár (Pál András) rendkívül ellentmondásos figura, de nem kevésbé az a hősszerepben tetszelgő, Budapestről érkező Tamás (Dér Zsolt) sem. A városiak nézőpontjának követése rávilágít, hogy országhatáron belül is érkezhet idegen földre és válhat abszolút kívülállóvá az ember. Tamás nincs tisztában a pusztaszomaji közösség működési mechanizmusával. Épp ezért nem érti: azzal, hogy meg akarja menteni a közösséget Gáspár rémuralmától, talán csak árt az embereknek. Szabad segíteni annak, aki nem kéri? Egyáltalán meddig tart a segítség, és mikor válik terhes beavatkozássá? És szabad manipulatív módon, saját művészi céljainkra felhasználni egy vidéki tragédiát?

A filmről itt írtunk, egyik szereplőjével, Mészáros Blankával itt beszélgettünk.

Nincs válasz, sem győztes – Magyarázat mindenre

Reisz Gábor harmadik nagyjátékfilmje szinte nullás költségvetésből készült, ez azonban nem akadályozta meg, hogy Velencében, Chicagóban és Rómában is díjat nyerjen. Legszebb és legfontosabb mozzanata, hogy egyik félnek sem ad igazat a központi konfliktusban. A balul sikerült érettségi csupán katalizátor, tünete egy mélyebben gyökerező, egyéneken túlmutató polémiának. Hiteles film a kamaszkorról (a főszereplő, Adonyi-Walsh Gáspár mintha önmagát játszaná – talán pont ez teszi „alakítását” hitelessé), világnézeti különbségekről, ellenállásról és a sajtó helytelen működéséről.

Reisz Gáborral a velencei díj kapcsán beszélgettünk, a filmről pedig itt írtunk.

Stikli a rendszerváltás után – Kék Pelikan

Az animáció és a dokumentumfilm is stigmatizált műfajnak számít – előbbit sokan gyerekmeseként könyvelik el, utóbbit a legtöbben unalmasnak tartják. Csáki László animációs dokumentumfilmje mindkét előítéletre rácáfol azzal, ahogy a Kék Pelikanban az említett zsánerek legvonzóbb elemeit vegyíti. Az izgalmas formai megoldások egy sajátosan magyar történetet fognak közre: a kilencvenes évek vonatjegy-hamisító buliját – Török Ferenc Moszkva térje után – ezúttal azok szemszögéből ismerhetjük meg, akik Domestosszal, az új nyugati csodaszerrel kezelésbe vették a Kék Pelikan indigóval kitöltött jegyeket. A terv bevált: miután a földrajzi határok átjárhatóvá váltak, az anyagi akadályok is elhárultak a fiatalok előtt, ily módon korábban nem tapasztalt szabadság szakadt a nyakukba. Annak, aki az ezredforduló után született, szinte mítosznak hat a történet. Na de milyen volt a csajokkal, májkrémmel és Kispállal teli valóság? Csáki Attila filmjéből kiderül.

A Kék Pelikan egyik zeneszerzőjével, Tövisházi Ambrussal még 2020-ban beszélgettünk.

A magyar film napja a kanapén

Annak sem kell lemondania az elmúlt időszak magyar filmjeiről, aki inkább otthon maradna április végén, a nagyobb streamingszolgáltatók ugyanis kettőt felvettek kínálatukba a nemrég debütált alkotások közül.

Kedvenc gyerekkori olvasmányaim szerzője, Lucy Maud Montgomery egyik regényében azt írta az úttörő lelkekről, hogy kortársaik mindig holdkórosnak tartják őket. Ez történt Semmelweis Ignáccal is, Koltai Lajos legutóbbi, Netflixen elérhetővé tett filmjének főszereplőjével. Szerzőnk, Fehér Enikő szerint az alkotás legnagyobb hibája, hogy túlromantizálja – az amúgy is könnyen romantizálható Vecsei H. Miklós által alakított – Semmelweis életét. A hollywoodi mintát követő film ellen így felhozható a vád, hogy több köze van a meséhez, mint a valósághoz.

A Magyarázat mindenre és a Semmelweis egy-egy emlékezetes mellékszerepe után a Valami madarakban végre főhőst játszhat Kizlinger Lilla, Szacsvay László partnereként. A film rendezője, Hevér Dániel és a forgatókönyvíró, Kertész Zsanett hosszú éveken át dolgozott az általuk dráma vessző vígjátékként aposztrofált sztorin. Az alkotói folyamat során sok minden változott, egy dolog azonban nem: a két főszereplő sajátos, mosolyt fakasztó és mély szövetsége. A tavaly decemberben debütált Valami madarak elérhető az HBO Max felületén. Kritikánk a filmről itt olvasható.