Fülekre fel!

Eddig hányszor rajzolta meg Ostástkát?

Tegnap megszámoltam: csak a neten 8460-szor. Nincs az országban még egy grafikusművész, akinek ekkora illusztrált albuma lenne.

Hogyan született meg ez a figura?

Tervezőgrafikus, grafikus művész vagyok, és a napi alkotóművészetem része a rajzolás. 2009-ben fogtam egy A3-as, közel ötven oldalas noteszt, és elkezdtem szisztematikusan belerajzolni Ostástkát, minden oldalról és szituációban, ahogy azt anno a Walt Disney stúdió animátorai csinálhatták. Szinte megállás nélkül dolgoztam, mert be akartam gyakorolni a végleges alakját, hogy később ne kelljen azon gondolkodnom. És akkor vált igazi figurává. Persze, azóta már változott.

Valójában micsoda Ostástka?

Egy humanoid figura, aki inkább az emberhez közelít. Még akkor is, ha az évek alatt az állat- és növényvilágból szinte minden formát felvett. De ő valójában egy ember.

Honnan jött a neve?

Egy véletlen útján került elém. 2012-ben egy családi archívumot nézegettem, amelyben megláttam az 1400-as évekből ezt a szláv férfi keresztnevet, de kicsinyítőképző nélkül. Gondoltam, ha az Ostást nevet már nem használják, akkor a figurám felveheti azt. És mivel kimondhatatlan, ezért sokkal izgalmasabb, mintha valami egyszerű név lenne. És bár Ostástkának nagy fülei vannak, semmiképpen sem akartam neki állatnevet adni, sem egy szokványos embernevet.

Ostástka pedig nemcsak a neten létezik, de időnként galériákban is találkozhatunk vele – legutóbb az újbudai Libella kávézó falain tűnt fel.

Állandóan kísérletezem: Ostástka már kilépett a három dimenzióba, mivel megjelent szobor alakban is, falon pedig már minden formában létrejött mint filc-, tusrajzban. Egyszer például krétával rajzoltam fel jó sokszor a Jurányi Produkciós Házban, így képezve egy nagy csatajelenetet, mellyel reagáltam a jelen világunkra. Meg készült róla színező is, melyben híres művészek mint Picasso, Roy Lichtenstein, Andy Warhol és Tom Wesselmann munkáit rajzolta meg Ostástka stílusában, meg illusztráltam Mosonyi Aliz 2011-ben megjelent Magyarmesék című könyvét is, melyben kifejezetten Ostástka tűnt fel száz mese mellett. De most nagyon forog körülötte az élet, mert minden nap történik vele valami. Rendszeresen szerepel kiállításokon, hamarosan egy képes album főszereplője lesz, időnként pedig azt kérik tőlem, hogy lakásokban fessem fel őt nagy méretben a falra.

Ha valaki böngészni kezdi a figura két oldalát, a Free Ostástka nevű blogot és az Ostástka Művészeti Akadémia oldalát, akkor a hétköznapokról szóló posztok mellett olykor társadalmi és politikai témájú rajzokat is láthat. A figurát csak nem azért hozta létre, hogy ő legyen az ön szócsöve?

Nem voltam benne biztos, hogy így lesz. Ostástka tizenkét évvel ezelőtt 2012. szeptember 1-én indult a Facebookon, amikor is az ország, amit látni szerettem volna magam előtt, már nem létezett. Ezért a figurám a kávézós posztjai után rövid időn belül reflektált a körülöttünk lévő politikai, társadalmi és gazdasági helyzetre. Nyilván a környezet hatott rám.

Ostástka akkor már tizenkét éve „él” Magyarországon. Mennyit változott ez idő alatt?

Nyilván nagyon sokat. Ugyanannyira, amennyire mi is. Vagy a társadalom és az ország. Azt hiszem, tapintható az idegessége, a csalódottsága és a reményvesztettsége, még akkor is, hogyha ezekre a helyzetekre humorosan próbál reagálni. De hát, annak a világnak már régen vége, amikor békésen kávézgatunk és nézegetünk. A figurám viszont sosem direkten politizál. Attól egy kicsit fázom, és nem is szeretném őt a politika világába beengedni.

Miért nem?

Nem vagyok olyan alkat. És a figurám sem, nyilván. Én a politikát távolságtartóan mutatom meg. Nem ábrázolom az egészségügy helyzetét, sem a tüntetéseket, de Ostástka viselkedése ezekre is reflektál. A kulturális szférával kicsit megengedőbb vagyok. Fekete Györgyöt, a Magyar Művészeti Akadémia egykori elnökét anno ábrázoltam karikatúrában.

Miért lett Ostástka az évek alatt egyre szorongóbb?

Ami miatt minden olvasó és itt lakó az. Az emberek viszont egyre hangosabban és bátrabban el merik mondani, hogy ebben a helyzetben kényelmetlen itt élni. Végtelenül kínos a kulturális élet is, hiszen megszűntek a kiállítóterek, a korábbi finanszírozások, a kortárs képzőművészeknek pedig nincsenek megjelenési lehetőségeik, míg a Műcsarnok a Magyar Művészeti Akadémia egy fiókja lett. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány állami vagy önkormányzati finanszírozású független galéria van, ahol lehetnének kiállítások. Annak a felnövekvő generációnak pedig, amelyiknek kísérletezni kéne, vagy kiállítani, az gyakorlatilag meghalt. Milliónyi fájdalom és félelem van a kulturális szférában, és nemcsak a képzőművészetben. Amúgy nem is tudom az életnek olyan területét említeni, ahol kényelmesen érzem magam.

De akkor Ostástka most szomorú vagy boldog? A képek alapján nehezen lehet eldönteni.

Hát, szeret mókázni, az biztos. Meg kávézni is, így sokszor azt rajzolom, hiszen nem lehet huszonnégy órában átadni az országban uralkodó apátiát. Ezért időnként a rajongóimnak is kedvezek, az ő életüket is meg kell édesítenem, és rajzolnom valami kedveset. A magánéletemben is próbálom tudatosan kizárni a zavaró tényezőket: nem olvasok napi híreket, a televíziót pedig egyáltalán nem nézem. Olyan vagyok mint Ostástka: kifejezem, hogy milyen veszteségek érnek minket, de utána leülök és megiszom a kávémat, és nem gondolok semmire.

Infó: Free Ostástka. Ostástka Művészeti Akadémia a Facebookon