Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Hónapokig tartó késlekedés után az Egyesült Államok képviselőháza – amelyben nagy viták övezték Kijev támogatásának kérdését – a napokban végre jóváhagyta az Ukrajnának nyújtandó több mint 60 milliárd dolláros katonai segélyt. Két évvel Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziója után egyre nagyobb a pesszimizmus azzal kapcsolatban, hogy Ukrajna képes-e megvédeni magát. A tavaly nyári ukrán ellentámadás nem érte el a kitűzött célokat, miután a nyugati fegyverek szállítása többször is késett, miközben Oroszország növelte saját katonai termelését, és korlátozott mértékben területeket is elfoglalt.
Ennek eredményeképpen egyre többen vetik azt fel, hogy nincs-e itt az ideje annak, hogy Ukrajna és szövetségesei újragondolják céljaikat, és fontolóra vegyék a tárgyalásos rendezést.
Európa már volt hasonló helyzetben. Ugyanez a kérdés merült fel 1941-ben, két évvel azután, hogy a náci Németország Lengyelország lerohanásával megkezdte saját birodalmi hódítását. Az Egyesült Államok II. világháborúba való belépése ellen felszólaló prominens személyek között volt Charles Lindbergh, aki azzal érvelt, hogy nincs esély a sikerre, és az lenne a legjobb, ha az európai háború „döntő győzelem nélkül érne véget”.
Bár ez a vélemény kísértetiesen hasonlít az Ukrajna kilátásairól szóló, egyre inkább beletörődő narratívához, van egy lényeges különbség: 1941-ben a helyzet sokkal kilátástalanabb volt. 1941 végére a náci Németország megszállta Franciaországot, Dániát, Norvégiát, Belgiumot, Hollandiát és Kelet-Európa nagy részét, és júniusban Szovjetunió megtámadásával még inkább kiterjesztette hatósugarát. A tengelyhatalmak – Németország, Olaszország és Japán – megállíthatatlannak tűntek.
A II. világháború első két éve a polgári lakosságra is pusztító hatással volt. A városok heves bombázásai ezreket öltek meg, és jelentős gazdasági károkat okoztak. A zsidókat szerte Európában gettókba hurcolták, és koncentrációs táborokba deportálták. A kizsákmányolás, az erőszakos elnyomás és a népirtás sötét árnyékot vetett a német ellenőrzés alatt álló területek nagy részére.
A náci Németország a megszállt területek fizikai erőforrásaiból és emberállományából merített erőt. 1941-re Franciaország GDP-jének 37%-a a német hadigépezetbe áramlott. Miután a nácik 1941 júniusában felbontották a Molotov-Ribbentrop-paktumot, a Szovjetunió elvesztette ipari kapacitásának felét és legjobb termőterületeinek egy részét.
A kizsákmányolás e brutális rendszere éles ellentétben áll Oroszországnak az ukrán erőforrások ellenőrzésére tett sikertelen kísérleteivel.
Ukrajna „humanitárius folyosójának” például sikerült megtörnie a fekete-tengeri kikötők orosz tengeri blokádját. Ennek eredményeként az ország decemberi gabonaexportjának mértéke meghaladta azt a maximális havi mennyiséget, amely az Oroszországgal kötött, ENSZ által tető alá hozott megállapodásban szerepel.
Továbbá Ukrajna mozgósítási erőfeszítései az elmúlt két évben bár jelentősek voltak, azok sokkal enyhébbnek tekinthetők a II. világháború idején alkalmazott brit mozgósításhoz képest. Az Egyesült Királyság 1939 szeptemberében bevezette a 18 és 41 év közötti férfiak teljes sorozását. 1941 végére a hadkötelezettség különböző formái a 20-30 év közötti hajadon nőkre és a 42-60 éves közötti férfiakra is vonatkoztak, a katonai szolgálatot pedig 51 éves korig kellett teljesíteniük a férfiaknak. A Nemzetközösség részét képező korábbi brit gyarmatok – köztük Ausztrália, Kanada, Új-Zéland és Dél-Afrika – szintén hozzájárultak a szövetségesek háborús erőfeszítéseihez, noha közvetlen támadás nem érte ezen országokat.
Ami az anyagi források előteremtését illeti, az Európai Unió nehezen tudta Ukrajnának biztosítani az általa ígért egymillió lőszert.
Ezzel szemben két évvel a II. világháború kezdete után az Egyesült Királyság nemzeti jövedelmének 53%-át költötte a háborús erőfeszítésekre, míg az USA elindította történelmi jelentőségű kölcsönbérleti programját, és ami még fontosabb, teljes ipari kapacitásait a védelmi termelésre irányította át. Ez a nagymértékű támogatás központi szerepet játszott abban, hogy fordulat következett be a háború menetében, ami lehetővé tette a szövetségesek számára, hogy felszabadítsák Európát a zsarnokság szorításából, és előkészítsék az utat a béke és az együttműködés új korszaka előtt a kontinensen.
Vlagyimir Putyin orosz elnök ambíciói sokkal inkább eleve kudarcra vannak ítélve, mint Adolf Hitleréi voltak 1941-ben.
Az orosz erők kudarcot vallottak az invázió elején Kijev ellen indított támadásnál, továbbá visszaszorították őket Harkivból és Herszonból, és nem értek el nagy áttörést, annak ellenére sem, hogy több százezerre tehetőek a veszteségeik, és a haditengerészeti flotta közel egyharmada megsemmisült. A jelentős korrupcióval és nepotizmussal terhelt, „haveri kapitalista” modellben működő orosz gazdaság (amelynek GDP-je Texaséval egyenértékű) pedig eltörpül Ukrajna szövetségeseinek együttes gazdasági erejével szemben.
Az 1941-es, térdre kényszerített Európához képest a mai EU sokkal inkább képes lehet ellenállni az orosz agresszióval szemben. A győzelem azonban sosem magától értetődő – ehhez az kell, hogy a Nyugat, és különösen az Egyesült Államok félretegye a belpolitikai vitákat, és megteremtse a politikai akaratot Ukrajna tartós és erőteljes katonai és pénzügyi támogatása mellett. Minden további késés a támogatás terén azzal fenyeget, hogy Ukrajna veszélyesen kiszolgáltatottá válik. Az EU-nak a maga részéről gazdasági erőforrásokat kell mobilizálnia a fokozott védelmi termelés érdekében.
A most szükséges áldozatok elhalványulnak a II. világháborúban hozott áldozatokhoz képest, de a tartós béke hozadéka nem lesz kevésbé értékes.
Két évvel a II. világháború után a náci Németország az európai kontinens 33%-át elfoglalta, a többi tengelyhatalom pedig a világ többi részének nagy hányadát tartotta terrorban. A szövetségesek azonban a győzelem iránti egységes elszántságukkal és az erőforrások mozgósítására való hajlandóságukkal nem voltak hajlandók feladni a harcot. A birodalmi agressziójának ugyanezen pontján Oroszország Ukrajna területének mindössze 18%-át birtokolja, és több mint egy év alatt szinte semennyi új területet nem foglalt el.
Ha Oroszországot túl nehéznek bizonyul legyőzni, annak oka nem az erőforrások szűkösségében, hanem a megfelelő vezetés égbekiáltó hiányában lesz majd keresendő.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Tatjana Derjugina: a University of Illinois Urbana-Champaign pénzügyi tanszékének docense. Kutatásai a környezet-gazdaságtan, a viselkedési közgazdaságtan és a közösségi gazdaságtan (public economics) kérdéseit ölelik fel.
Anastassia Fedyk: a University of California (Berkeley) adjunktusa. Kutatásai főként a viselkedési közgazdaságtan/pénzügyek témájára, illetve annak az innovációval, a mesterséges intelligenciával kapcsolatos területeire irányulnak. Akadémiai karrierje előtt a Goldman Sachs Asset Management kutatójaként és portfoliómenedzsereként dolgozott.
Címlapkép forrása: Portfolio
