Olaszországig kellett utaznom, hogy ráeszméljek: nem szeretem magam eléggé
Azt hittem, szeretem magam, és kiderült, hogy nem. Pedig ez a záró pont. Elmesélem, hogy jöttem rá. Kellett hozzá egy elveszített mobiltelefon.
Szajki-Vörös Adél
Mi is az a bizonyos önszeretet valójában?
Ha jársz terápiára, ha nem, előbb-utóbb találkozhatsz ezzel a csodás kifejezéssel. Önszeretet. Sokáig bajom volt ezzel a szóval, és igazából most sem vagyok vele kibékülve. A szeretetet magától áradó érzésként élem meg: például ha ránézek a macskámra, aki cuki, nem kell "gyakorolnom" az érzést, vagy a gyermekemre, aki szerencséjére és az én szerencsémre szintén szeretetreméltó attribútumokkal rendelkezik - csak érzem és kész. A spirituális vagy akár pszichológiai irányból érkező "gyakorold az önszeretet” és "nem szereted eléggé magad" kifejezésekkel azonban sokáig nem tudtam mire menni. Egészen pontosan egy pokoli napig. Vagyis talán csak azon a napon éreztem pokolinak, de most visszagondolva alsó hangon is szürreális élmény volt. Külföldön jártunk, tél vége volt. Az utazásunk egyik helyszínén magas fű nőtt egy ház körül. Utólag arra gondoltam, csakis ott veszíthettem el a telefonomat, ezért miután a hosszú, programokkal és feladatokkal teli nap végén rájöttem, hogy nincs meg fizikai lényem digitális meghosszabbítása, az "életem-függ-tőled" mobiltelefonom, gondolatban elkezdtük visszakeresni, vajon hol pottyanhatott ki a kabátzsebemből. Abból, amiben mindig ott a kezem, de ezúttal nem a mélyén landolt a telefon, hanem egy jó nagy kupac, megpucolatlan pisztácia tetején. Persze, hogy valahol elillant, félig kilógott. Mi köze van azonban két marék pisztáciának, a mobilomnak és egy kisváros terének az önszeretetemhez? A végére remélem el tudom magyarázni. Egyelőre maradjunk a történetnél.
Soha, de soha nem fogom megtudni, mi lett a telefonommal és hogy került vissza másnap reggel a kisvárosi olasz rendőrséghez, majd pár hét múlva hozzám, Magyarországra. Munkanap volt számomra ez a nap külföldön, egymás után folytattuk a megbeszéléseket, zúztunk helyszínről helyszínre. Nem az anyanyelvemen tárgyaltam, koncentráltam, autópályák, egész nap fotóztam. Elfáradtam. Előző nap érkeztem repülővel, ilyenkor az ember felfogja ugyan, hogy szép helyen van, és rácsodálkozik, de leginkább arra koncentrál, ami a dolga. És közben valahogy, valamikor elveszett a telefonom. Ez már soha sem fog kiderülni, mondta a ruhaboltos hölgy másnap a telefonban, akinél a farmert vettem. Hogy hogy a nénikémbe' került elő mégis? Valaki, egy számomra ismeretlen ember megtalálta azt a kis, pár centi átmérőjű, lapos tárgyat, amiben tényleg ott a fél életem: a jegyzeteim, a gondolataim, a naptáram, a menstruációs ciklusom, a családom képei, az üzenetváltások, a kapcsolataim listája. Azóta vettem három (!) jegyzetfüzetet, és ezekbe írok mindent a biztonság kedvéért. Olyat, amit nekem jól esik kézbe fogni. És mint megtudtam, ez már az önszeretet reprezentációja. A kisváros, ahol elhagytam a mobilomat, olyan pici, hogy egyetlen kerek tér az egész. Nyugalom, mondta egy sétáló, aki látta kétségbeesett ábrázatomon, hogy legalább akkora tragédia történt velem, mintha a macskám halt volna meg - később a macskám is elveszett, úgyhogy tudom, milyen súlyú dologról beszélek. Azt hittem, annál a negyedik helyszínnél, ahová visszamentünk, ott lesz a telefonom. Mert ott magas a fű. Ezért éjfélkor, a kemény munkanap és rengeteg utazás után, ott találtam magam a férjemmel az oldalamon, a töksötétben, a csodás, de szintén töksötét táj kellős közepén anyázva, a fűben kotorászva. Naná, hogy nem volt ott. További négy óra autózás - halálmegváltó kamionkerülgetés kíséretében - után hullafáradtan, a mobilomat gyászolva rogytam a szálláson az ágyra.
Reggelre meglett a telefon, bár a kisvárosi rendőrség nem tudta, miről és mit beszélek, én meg őket nem értettem, de ez is megoldódott. A dolog tárgyi része. Egyvalami nem volt rendben: én. És akkor azt gondoltam, hogy én tényleg nem szeretem eléggé magamat valószínűleg. Úgy hagyd ott a vécét, szokás kiírni a nyilvános mosdókban, ahogy te szeretnéd, ha neked otthagynák. Ez visszafelé is igaz: úgy bánj magaddal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat: az Újszövetség négy apostola - és a többiek, akik ott voltak - egész könyvnyi történettel mesélik el nekünk évszázadok óta, mi a szeretet. Mi meg olyan balfékek lennénk, hogy épp saját magunk felé nem gyakoroljuk? Visszajátszottam magamban, mit tettem volna azon a napon, ha szeretem magam. Először is: normálisan étkezem, nem benzinkúti pisztáciával pótolom az energiát, pláne nem munka közben a zsebemből. Másodszor: nem megyek el több tárgyalásra egymástól messze lévő helyekre, mint amit a józan ész megengedne, nem autózom többet, mint ami 24 órába belefér. Nem. Zsigerelem. Ki. Magam. Mert még szükségem van magamra. És ez csak a legeleje. Akkor még fel sem tettem egy maszkot, és fel sem tettem a lábam a kanapéra a Netflix előtt. És harmadszor: hagyom, hogy körülnézzek egy gyönyörű helyen, mert megérdemlem, hogy jól legyek, ugyanúgy, ahogy mind megengedhetjük magunknak, hogy jólessen jól lennünk. Megengedem, hogy megérkezzem a jelenbe. Azóta könnyen megy? Dehogyis! De legalább megpróbálom.
Mit mond a szakember? Kerekes Viktória, életviteli tanácsadó
Minden embernek nehéz lehet szeretni önmagát, de fontos, hogy megtanuljuk, mivel ez hozzájárulhat a boldogságunkhoz és elégedettségünkhöz. Íme néhány javaslat arra, hogy hogyan lehet elkezdeni szeretni magunkat:
1. Elfogadás: Először is fontos elfogadni önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, beleértve a hibáinkat és azokat a dolgokat is, amelyekkel nem vagyunk elégedettek magunkat illetően. Elfogadni önmagunkat nem azt jelenti, hogy feladjuk a fejlődésre való törekvést, hanem azt, hogy elfogadjuk, hogy az életünk egy része a hibák és az imperfekciók.
2. Törődés: Gondoskodjunk magunkról, ahogy gondoskodnánk egy szeretett személyről. Foglalkozzunk testi és lelki egészségünkkel, aludjunk eleget, együnk egészségesen, mozogjunk, és tegyünk olyan dolgokat, amelyek boldoggá tesznek bennünket.
3. Tiszteljük magunkat: Tiszteljük magunkat úgy, ahogy tisztelnénk másokat. Fogadjuk el, hogy megérdemeljük a tiszteletet és a méltóságot, és ne engedjük meg, hogy mások vagy külső tényezők lealacsonyítsanak bennünket.
4. Pozitív gondolkodás: Koncentráljunk az erősségeinkre és pozitív tulajdonságainkra. Ne hagyjuk, hogy a negatív gondolatok vagy az önszabotázs átvegye az irányítást. Gondoljunk pozitívan magunkra, és képesek leszünk megváltoztatni az életünket.
5. Képzeljük el az ideális énünket: Képzeljük el, hogy az ideális verziója önmagunknak hogyan nézne ki, és tegyünk konkrét lépéseket e cél felé. Ne feledjük, hogy minden változás időbe telik, de minden egyes lépés a jó irányba mutat.
6. Keressük az értéket az életünkben: Keressük azt, ami igazán értékes és fontos az életünkben. Találjunk olyan dolgokat, amelyek boldoggá tesznek minket, és kötelezzük el magunkat azok iránt.
Emlékezzünk arra, hogy az önszeretet és elfogadás nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem folyamatosan dolgoznunk kell rajta. De ha elkötelezzük magunkat magunk mellett, akkor csodák várnak ránk.
Az anyaság csodálatos utazás, amelyről a közbeszédben az elmúlt évtizedekben szinte csak pozitív véleményt illett megfogalmazni. Szerencsére ma már nem így van; beszélhetünk és kell is beszélnünk arról, hogy édesanyának lenni nem csak rózsaszín köd és babaillat, hanem sokszor nagyon nehéz, embert próbáló feladat, akár teher, ami a nők mentális egészségére is hatással van. Női portálként mindig is központi témáink között szerepeltek a lelki egészség és az anyaság kérdései, így felismertük, hogy az anyai kiégés témáját - amely egyre több nőt érint - nem elég az online tér keretei között tárgyalni. A Femcafe, az EMMA Egyesület és P&A Productions közös szervezésében létrehoztuk az Anya jól van(?) konferenciát, amely az édesanyák mentális jóllétének témáját járja körül szakmai előadásokkal, beszélgetésekkel, sztárvendégekkel, ezzel elindítva a valódi társadalmi párbeszédet ezen a nagyon fontos területen.
Leadfotó: 123rf
Oldalak
Hirdetés
