A hazacsábítás „trükkje”

1990-ben még csak mintegy 400 ezer magyar élt életvitelszerűen külföldön, de ez a szám 30 év alatt jelentősen megugrott. Bizonyos becslések szerint 2023-ban már hozzávetőleg 770 ezer magyar élt családjával együtt a világ különböző országaiban. „A hazai elvándorlás mértéke nemcsak demográfiai szempontból fontos, hanem hatással van a gazdasági növekedésre, a társadalmi ellátórendszerek fenntarthatóságára, az alkalmazható munkaerő jelenlétére, az emberi erőforrásokban rejlő lehetőségek kiaknázására is” – mondja Filippov Gábor, az Egyensúly Intézet kutatási igazgatója a tanulmányukról, amelynek elkészítésében szakértői interjúkra, nemzetközi kutatásokra, mindenekelőtt pedig a külföldre távozott, illetve hosszabb külföldi tartózkodás után hazatért több mint 300 magyar munkavállaló körében végzett kérdőíves vizsgálatokra és mélyinterjúkra támaszkodtak.

A jelenség a társadalom szinte minden rétegét foglalkoztatja, a tömeges külföldi munkavállalás a hétköznapi közhangulatra is hat, hiszen alig akad ma olyan magyar család, amelyet valamilyen formában ne érintene ez a helyzet.

Noha rendkívül érzékeny problémáról van szó, a jelentőségéhez képest valójában igen keveset tudunk a tartós külföldre áramlás valódi mértékéről és a magyar gazdaságra gyakorolt részletes hatásairól, az elvándorlók társadalmi összetételéről, személyes motivációiról, jövőbeni terveiről, kinti életük minőségéről. Mindezek fényében aligha csodálkozhatunk rajta, hogy eddig nemigen sikerült látványos sikereket elérni a külföldön letelepedett magyarok hazacsábításában.

A problémakör részkérdéseivel nagyon sok kutatás foglalkozott, de mert átfogó vizsgálatok korábban nem készültek, gyakorlatilag feltáratlan terepen dolgoztak. Az nyilvánvaló, hogy a hazaköltözés ellen nagyon fontos motivációk működnek: az itthon elérhető jövedelmek alacsonyabb szintje, az ebből következő vélt vagy tapasztalt anyagi nehézségek, a magyar politikai klíma, illetve a külföldi élettel, a külföldi munkahellyel való elégedettség. A megkérdezett magyarok szinte kivétel nélkül elégedettek külföldi munkahelyükkel és a munkakörülményekkel, még akkor is, ha jelenleg nem a végzettségüknek megfelelő munkát végeznek. Bár nagyon sokat kell dolgozniuk, úgy értékelik, hogy a fogadó országokban elismerik a becsületes munkát. 

Természetesen a mérleg a másik serpenyője sem marad üresen, a hazaköltözés mellett is komoly érvek szólnak. Sokan úgy gondolják, nyugdíjas korukra hazaköltöznek, másoknál, akiknek évek alatt sem sikerült pótolni a hazai családi, baráti kapcsolatokat, működik a honvágy is. Vannak, akik azt szeretnék, hogy a gyerekeik itthon kezdjék el az iskolai tanulmányaikat, de szerepet játszhat az is, hogy külföldön sincs mindenki számára kolbászból a kerítés, Ott is előfordulhat anyagi bizonytalanság.   

„A külföldön dolgozó magyarok általánosságban negatívan ítélik meg Magyarország jelenlegi helyzetét. Sok problémát látnak az országban, és az elmúlt évekre visszagondolva, kevés területen érzékelnek fejlődést. Ezt szűrtük le a tanulmány készítésekor a megkérdezettek szavaiból” –– mondja Filippov Gábor, majd néhány konkrét problémát is megemlít. Akik még mérlegelni sem akarják a hazatérés lehetőségeit, az árszínvonal drasztikus emelkedését teszik az első helyre, azután a nyugat-európaival össze sem vethető szintre csökkent magyar életszínvonalat említik. A sorban a hazai egészségügyi rendszer leromlása, és a gyógyító ellátáshoz való nehézkes és drága hozzáférés, a közoktatás helyzete és minősége, a vállalkozások indításának és működtetésének bonyolultsága következik. Végül, de nem utolsó sorban közrejátszik a közélettel való elégedetlenség, az ellenségeskedés, az oldalak közötti kommunikáció és együttműködés hiánya, az EU-val fennálló konfliktusok, a sokak számára elfogadhatatlan keleti orientáció, a korrupció, a magyar emberek mentalitása, általánosan tapasztalt pesszimizmusa, ellenségessége és letargiája is.

A tanulmányból kitűnik, hogy tízből heten nem, vagy legfeljebb a nagyon távoli jövőben tartják valószínűnek, hogy életvitelszerűen ismét Magyarországon éljenek. Minden hatodik külföldön dolgozó magyar rendelkezik ennél konkrétabb tervekkel, de még közülük is minden második csak 5–10 év múlva tartja időszerűnek, hogy foglalkozzon a hazatérés gondolatával. A belátható, mondjuk öt éven belül hazatérni szándékozók aránya mindössze 8 százalék körül alakul. Ez némileg magasabb, 12 százalék körüli, az úgynevezett „fehérgalléros” munkavállalók, és a már több mint tíz éve kint élők körében. Ez utóbbi csoport tagjainak negyede úgy gondolja, nincs kizárva, hogy talán a következő 10 éven belül hazatérjen.

„Annak ellenére, hogy a munkaerő kivándorlása, illetve a feszes munkaerőpiac évek óta a hazai közbeszéd része, mindeddig kevés érdemi szakpolitikai beavatkozás történt a külföldön dolgozó magyarok hazacsábítására. A 2015-ben elindított, majd egy évvel később leállított „Gyere haza, fiatal!” program hatására összesen 105-en tértek haza, míg az MTA eleve csak a magasan képzett fiatalokra célzó „Lendület program” pályázatán is mindössze 200 kutató nyert támogatást” – - idézi a tanulmányból a kutatási igazgató.  

Az EU más országaiban is ritkák az átfogó, pláne a sikeres hazatérési szakpolitikai csomagok, ez az Egyensúly Intézet kutatói szerint bizonyos értelemben felmentést adhat a magyar hatóságok tébláboló kezdeményezés-kísérleteinek is. Kétségtelen, hogy mind a kivándorlást, mind a hazatérést legerősebben motiváló tényezők többsége – az itthoni fizetések relatív alacsony színvonala, az egészségügyi ellátórendszer és az oktatás minősége, a magyarok általános mentalitása – olyan területeket érint, amelyek esetében nemigen jöhet szóba egy-egy gyors szakpolitikai beavatkozásból eredő változás. 

„Ettől függetlenül, érdemes figyelni arra, hogy a közszolgáltatások általános minőségének javítása és a nagy ellátórendszerek egyébként is sürgető reformja egyértelműen a kivándorlási és külföldön maradási kedv ellen hatna” – állapítja meg Filippov Gábor. Hozzáteszi, a kérdőíves kutatásuk válaszadói közül 43 százalék a 4 millió forintos egyszeri hazatérési támogatást, 35 százalék a kötelező 13. havi fizetést, 32 százalék a külföldi felét elérő jövedelmet, 24 százalék pedig a 2 millió forintos egyszeri támogatást jelölte meg a legmotiválóbb ösztönzőként a hazatérés szempontjából. 

Az efféle beavatkozások akkor lehetnek észszerű és megtérülő ráfordítások, ha kifejezetten a legégetőbb munkaerőhiánnyal küzdő szektorokat érintenék, és lehetőség szerint az állam és a vállalatok egyeztetése, együttműködése alapján születnének meg. Az Egyensúly Intézet kutatói úgy gondolják, minden korábbi kezdeményezésnél eredményesebb lehetne, ha az életvitelszerűen külföldön tartózkodó és hiányszakmákban – például az informatikában, a vendéglátásban, az elektronikában, az ápoló-gondozó munkakörökben – dolgozó, megfelelő kompetenciákkal és munkatapasztalattal rendelkező munkavállalókat foglalkoztató vállalatok egyszeri hazatérési támogatást és/vagy bérkiegészítésre fordítható támogatást kapnának, abban az esetben, ha a hozzájuk belépők szerződésben vállalják, hogy meghatározott ideig Magyarországon dolgoznak. 

„A külföldön tanuló magyar diákoknak is hazai perspektívát kellene kínálni ahhoz, hogy a tanulmányaik befejezése után itthon keressenek boldogulást, amihez a hallgatókkal folyamatos és rendszeres kapcsolatok kialakítására volna szükség. Ennek az lehetne az egyik útja, ha a magyar állam és a legnagyobb magyar munkaadók az Erasmus+ programon keresztül az európai célországok felsőfokú oktatási intézményeivel is közvetlen kapcsolatokat keresnének. Az igények felmérése és megértése után a legnagyobb magyar vállalatok és a magyar állam is vonzó szakmai kihívásokat kínálhatna az utolsó éves magyar hallgatóknak frissdiplomás éveik megkezdéséhez” – mondja végezetül Filippov Gábor.