Az Amerikai irodalom (American Fiction) több helyen is olvasható magyar összefoglalójából idézek: „Cord Jefferson fergeteges rendezői debütálása szembesít bennünket kultúránk azon megszállottságával, hogy az embereket felháborító sztereotípiákra redukálja. Jeffrey Wright alakítja Monkot, a frusztrált regényírót, akinek elege van abból, hogy az establishment profitál a fáradt és sértő trópusokra épülő »fekete« szórakoztatásból.” Azt már sajnos megszokhattuk, hogy a hasonló szövegek gyakran hadilábon állnak a magyar nyelvvel. Túl mesterkéltre sikerülnek, máskor meg ellazáskodják az egészet. De nem azért vettem most elő, hogy rácsodálkozzak a megszállott kultúrára, esetleg a fáradt trópusokra, melyekből az establishment profitál. Annál tanulságosabb a „sértő” szó használata. Akár azt is írhatták volna: offenzív. Valójában viszont maga a film az, amelyik a mostanában divatos értelmezés szerint offenzív. Szatirikus tabló azokról, akik előszeretettel kiáltanak ki sértőnek szavakat, asszociációkat és műalkotásokat.
A film rögtön azzal indul, hogy a tanárként kellemetlennek (túl offenzívnek!) talált Thelonius Monkon diákjai számon kérik, miért kell a „nigger” szót bámulniuk a táblán. Talán el fogják viselni, ha ő is el tudja, egyébként meg a déli irodalomról van szó, így nem igazán megkerülhető – válaszolja Monk, de hiába. Hamarosan meg is kezdheti bizonytalan idejű szabadságát, mely alatt igyekszik családjához visszatalálni, egyben felülemelkedni írói válságán. Az áldozati pózba merevedett „fekete kultúra” viszont aztán olyannyira felbosszantja, hogy dühében parodisztikus regény megírásába fog. Itt már a nézők jó része valószínűleg kitalálta, hogy az Aiszkhülosszal szívesebben foglalkozó irodalmár ponyvaszövege rendkívüli kasszasiker lesz. Sőt, még kritikai elismerést is hoz a szökött bűnöző bőrébe bújó, elveit egyre inkább feladó irodalmár számára.
Monk persze álnév alatt jegyzi művét, így a humorforrást a film egy részében azok a jelenetek adják, amikor megpróbálja eljátszani a más kultúrkörből jött írót. Szórakoztatóbbak viszont azok a részek, amelyekben a progresszív ideológiai vadhajtásokon bosszankodik. A narratív technikákkal játszó, a film dramaturgiáját felborító jelenetek lesznek a legmulatságosabbak. Például, amikor belefog a gúnyregénybe, majd szereplői meg is jelennek előtte. De a filmvégi, a történetet metaszintre emelő poén szintén dob egyet az egészen. Amikor már attól tartunk, hogy a kiszámíthatóság felülkerekedik, végül mindig meglep bennünket a film valamivel. Közben játszik is azzal, ahogy a jól megszokott zsánerelemeket használja. A végén az utalás a romantikus komédia közismert dramaturgiai zárlatára egyértelműen ezt jelzi.
Az idei Oscar-gála egyik nagy felfedezettje volt a film, nem is maradt díj nélkül a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában. Az elmúlt évek munkái közül olyanokkal állíthatnánk rokonságba, mint Jordan Peele-től a Tűnj el!, míg magyarok közül említhetjük a Háromezer számozott darabot. A woke kultúra karikírozását szokás emlegetni, és nem is áll ez távol a valóságtól. Sokkal pontosabb viszont azt mondani, hogy az Amerikai irodalom az áldozatiságból üzletet és politikát gyártó kortárs kultúrából űz gúnyt. Azokat állítja célkeresztbe, akik mindenkinél érzékenyebbnek igyekeznek láttatni magukat, miközben semmivel nem gondolkodnak árnyaltabban a rasszista hőzöngőknél. Ugyanúgy fekete-fehérben látják a világot, a más bőrszínű emberek pedig ugyanúgy nem lehetnek velük egyenrangúak. Csak számukra mindig áldozatok lesznek, akiket sajnálni kell, felkarolni és fájdalmukat a világba belekiáltani. Hiába egyértelmű viszont a nyomorpornó, az Amerikai irodalom tanúsága szerint sokan akkor sem veszik észre magukat, ha a másikban hajlanak azért felismerni a sztereotip gondolkodást.
Az Amerikai irodalom gyenge pontja az lehet, amit akár szintén szándékos iróniaként is lehet keretezni. Ahogy ugyanis számos esetben a feketék kapcsán látjuk, úgy itt egyetlen többdimenziós fehér karakterrel sem találkozunk. Karikatúraszerű lesz mind, legyen szó az irodalmi zsűri tagjairól vagy a feketék szenvedését igazán megérteni igyekvő filmrendezőről (Adam Brody). Ha a fekete írónő, Sintara Golden (Issa Rae) ki is használja az áldozati kultúrát, később azért csak kiderül róla, hogy képes összetettebben látni a világot. Fehér karakterek esetében hasonlót viszont nem látunk. De ez lehet akár véletlen is. Felesleges végső soron átesnünk a ló túloldalára, komplex kvótafehér szereplőért kiáltva. Az Amerikai irodalom így is olyan kérdésekbe tenyerel bele, melyek kapcsán a mainstream kultúra jobb szereti az egyszerű, didaktikus lózungokat hangoztatni. Cord Jefferson filmje üde színfolt ebben a dzsungelben.
Amerikai irodalom. Amerikai dráma-szatíra, 117 perc. R.: Cord Jefferson. Elérhető az Amazon Prime kínálatában.
