Mit csinál egy színész, egy rendező, egy díszlettervező, egy súgó? Ezekre mindenki tudja a választ, de ha azt kérdeznénk, mi a feladata a színpadmesternek, alig hiszem, hogy sokan vágnák rá a pontos választ. Horváth Béla 40 évet töltött az Erkel Színházban színpadmesterként, minden csínját-bínját ismeri a színházi világnak, a tudás.hu tőle érdeklődött a reflektorfénytől távoli színházi szakmáról.

Horváth Béla
A szerző felvétele

Hogy lesz valaki színpadmester?

Én egy véletlennek köszönhetően. Jászberényben dolgoztam lakatosként és egy Erkel színházban dolgozó ismerősöm beszélt rá, hogy jelentkezzek díszítő munkásnak. Felvettek és így kerültem a színházi világba, amely rabul ejtett.

Nagyon megszerettem az ottani munkát és mindenre odafigyeltem, amire csak tudtam. Hat év után aztán megüresedett egy színpadmesteri állás és a főnököm úgy döntött, hogy előléptet helyettes színpadmesternek. Először persze vonakodtam, mert ez nagy ugrást jelentett, de ő határozottan buzdított. Ekkor elküldtek a Színház és Filmművészeti Főiskola kétéves színpadtechnikai szakára. A bökkenő csak az volt, hogy hiányzott az érettségim. A minisztérium azonban a gyakorlatomra való tekintettel eltekintett az érettségitől és enélkül végezhettem el, méghozzá igen jó eredménnyel a főiskolát. Ezután hivatalosan is színpadmester lettem.

Az előadás műszaki karmestere

Mi a feladata a színpadmesternek?

A színpad általában három részre van osztva. A díszítők közül, aki a bal oldalra van beosztva, az csak az ottani díszletekkel foglalkozik, a jobb oldaliak meg a színpad másik felével. Van aztán a zsinórpadlás, ahol a zsinórosok mozgatják le és fel a díszleteket. A színpadmester az egész színpadon folyó műszaki munkát irányítja. A feladat összetettségét mutatja, hogy amikor új bemutatóra kerül sor és összeül a rendező, meg a díszlettervező és elmondják, hogy mit szeretnének látni a színpadon, a megbeszélésbe bevonják a színpadmestert is. Ő tudja, hogy mit lehet kivitelezni és mit nem, illetve milyen kompromisszumokkal. Ezután elkezdik a műhelyek gyártani a díszletet, majd elkezdődnek a próbák.

Amikor a díszletek elkészülnek, a műhelyek segítségével összeszerelik és elhelyezik ezeket a színpadon. A színpadmester a színház műszaki vezetőjével, a szcenikussal együtt felügyeli és irányítja ezt a munkát.

Amikor egy darab elkészül, bemutatják, akkor ebből a szcenikus már rendszerint kiszáll, a rendező hébe-hóba megnézi, főleg, ha új szereplő áll be, de a színpadmesternek minden előadáson ott kell lennie és le kell vezényelnie a színpadon folyó műszaki munkát.

Ez természetesen azt jelenti, hogy az összes repertoáron lévő darabot, sőt a pihentetett darabokat is ismernie kell.

Van valamilyen írott anyag is, amire a színpadmester támaszkodhat?

Minden darabnak van egy műszaki alaprajzokat tartalmazó színpadtechnikai leírása, amit a színpadmester állít össze. Ebben például szerepel, hogy az egyes díszletelemeket melyik díszletemelőbe kell bekötni. Ezek a színpad teljes szélességében egymás mögött, egymástól körülbelül 30 centire elhelyezett szerkezetek, amelyeket a zsinórpadlásról mozgatnak.

A technikai forgatókönyvben az is szerepel, hogy az egyes díszletek mely jelenetben szerepelnek és mikor kell őket mozgatni. Mire a díszletes próbák elindulnak, addigra kész kell lennie ennek a forgatókönyvnek, amelyet akár évtizedek múlva elővéve is tudni kell használni.

A színpadmester tehát az összes próbán és előadáson végig irányítja a színpadtechnikát mozgató embereket. Amikor odakerültem, 32 díszítő dolgozott, most az Operával és az Eiffel műhelyházzal összevont csapat együttesen 80-90 emberből áll.

…és az Éj Királynője csak besétált

Mindig figyelembe veszik a rendezők a színpadmester véleményét?

Vannak ugyan kompromisszumok, de ha valami megoldhatatlan, akkor a színpadmesternek szólnia kell és akkor az eredeti elképzelés helyett mást kell kitalálni. Néha például a díszlettervezők túl súlyos díszleteket akarnak, például több mázsás terhekkel. Egy kézi díszletemelő 250 kilót bír el, egy gépi 400-at. Néha előfordult, hogy a kézi emelőkbe például 5-600 kilós díszleteket terveztek. Több kézi emelő összekötésével ezt is meg lehet persze oldani, bár ez hivatalosan szabálytalan.

Modern előadások során kevesebb a hagyományos díszlet. 

Sokszor vetítettek a színpadon lévő fehér háttérre a nézők mögül, vagy színpad két oldalán az előfüggöny mögött álló 3-4 emeletes állványzatról, a lámpákat is tartó úgynevezett világítótoronyból, netán a színpad fölött lévő hídról.

A negyven év alatt gondolom sokat változott a technika…

Az Erkel színházban nem nagyon. Amikor odamentem, az összes díszletemelő még kézzel működött, később szereltek be gépi emelőket, de mivel nem volt hely a motoroknak, ezért elől középen és hátul raktak csak be elektromos motorokat.

A süllyedőket is eleinte kézzel mozgatták ellensúllyal. Hajdan 3-4 ember tekerte ezeket, de ha több megtermett énekkaros volt a süllyedőn, ahhoz több „kenyérgőz” kellett. Ezeket a berendezéseket később hidraulikus rendszerűvé alakították át, bár még mindig van egy kisebb kézi süllyedő is. Egyszer az egyik karbantartó nem szorított meg rendesen egy csavart, bár többször is figyelmeztettem. Este a Varázsfuvola ment és az Éj királynőjét ezzel kellett volna feltekerni. Kezdés előtt biztonságból kipróbáltam, ráálltam és két emberem lent tekerte. Levittek, felhoztak, majd ezt megismételték és akkor leszakadtam. Zuhantam vagy két és fél métert. Este az Éj királynője így gyalog sétált be a színpadra. Mondanom sem kell, az illető karbantartó repült. Az én időszakom alatt, amikor én voltam az ügyeletes színpadmester, egyetlen előadás sem csúszott, minden zökkenőmentesen folyt le és egyetlen baleset sem történt.

Az Opera együttese sok külföldi turnén is részt vett. Ilyenkor más színhelyekkel, feltételekkel kell megbirkózni…

Ha megvan, hova megyünk, akkor mindig kapunk egy alaprajzot az ottani színpadról és annak alapján a színpadmesternek kell megterveznie az egész előadást. A helyszín műszaki paramétereit mindig meg tudtam érteni, akármilyen nyelven íródtak is ezek a dokumentumok.

Volt persze, hogy módosítani kellett a terveken. Valenciában például nem volt elegendő díszletemelő és a leghátsó lógó díszletet, ami egy láng volt a Bahcsiszeráji szökőkútnál, egyszerűen felkötöztük a hátsó karzatra. Japánban nehezebb dolgunk volt, mert a japán színházak inkább hatalmas falakkal határolt koncerthelyszínek, ahol a legtöbb díszletemelő foglalt volt, a maradékra kellett bekötni a díszletünket.

A legutolsó utamon, a nyugdíj előtt a Denevért játszottuk, ahol rengeteg díszlet volt, de a nagyjelenetben a csillárokat és a drapériákat ki kellett hagyjam. A japánok ennek ellenére örültek, a siker hatalmas volt.

Sajnos mostanában több színpadi balesetről hallottunk a hazai színházi világban. Ezeknek vajon lehet-e valami általános oka?

Különböző okokból eredhetnek. Bizonyos dolgokat kétségtelenül a rendezők és a díszlettervezők erőltetnek. Sokszor addig, amíg a színpadmester nem tud mit csinálni és enged, de a felelősség ilyenkor a rendezőé. De olyankor is lehet baleset, ha egy díszletet nem jól kötnek be, az álló díszletet nem jól rögzítik a színpadon, nem bírja a kötél a súlyt, netán a kender elöregedik. Én ezért is mindig ellenőriztem mindent. Volt olyan darab, amikor az összes rögzítést megrángattam előadás előtt, hogy szilárdan állnak-e.

Rengeteg művésszel dolgozott. Van velük közvetlen kapcsolata a színpadmesternek?

Annakidején, amikor odakerültem, nem igazán volt még tekintélye ennek a pozíciónak, ami később megváltozott és jó barátságba kerültünk a művészekkel. A mai napig is tartom sokukkal a kapcsolatot. Kell is, hogy legyen valami kapcsolat a műszak és a művész között, hiszen nekünk azért kell dolgoznunk, hogy maximálisan kiszolgáljuk őket. A legtöbben tisztában vannak azzal is, és ők is megadják nekünk a tiszteletet.

Még ha volt is valami feszültség a munka hevében, akkor is mindig mondták, úgyis tudjuk Bélus, hogy megoldod. Amikor nyugdíjba mentem, elmondhattam, hogy a szülővárosomban nincs még ember, akinek annyi Kossuth díjas barátja és ismerőse van, mint nekem.

Többen azóta meg is látogattak. Többek között Kincses Veronikával, Maria Tereza Uribével, Gál Erikával, Sümegi Eszterrel, Komlóssy Ildikóval, vagy Szvétek Lászlóval ma is élő a kapcsolatom.

A legnehezebb előadás

Az igazgatók, rendezők közül ki volt Önnek a legkedvesebb?

Az igazgatók közül Vass Lajos.

Ő mindenkivel közvetlen volt, nagyon könnyen mindent meg lehetett vele beszélni. A rendezők közül Mikó András főrendezővel volt nagyon jó viszonyom, bár tőle mindenki rettegett, mert határozott volt és megkövetelte a rendet. Én viszont nem tudtam előre köszönni neki, mert már az utca másik oldaláról is üdvözölt.

Amikor este háromnegyed hétkor, előadás előtt megérkezett, már vártam és jeleztem, ha volt valami gond, mondjuk a díszletből egy kis darab letört. Amikor megnéztük, megnyugodott, amikor mondtam, hogy semmi gond nem lesz belőle. Békés Andrással is szerettem dolgozni, vele az első közös munkánk a Szerelmi bájital volt.

Egy forgószínpadot épített és azt akarta, hogy állandóan forogjon, de ezt nem lehetett úgy megoldani, ahogy zeneileg elképzelte. A díszlettervező meg emeletes fehér házakat tervezett erkéllyel, de nem rakott alá alátámasztót. Békés beküldte oda az énekkart és felborult alattuk a díszlet. Rákenték a kollégámra, aki akkor az ügyeletes színpadmester volt. Akkor aztán persze elkészültek az alátámasztások is az erkély alá.

Melyik volt a legemlékezetesebb előadása?

A Norma, Mikó András rendezésében. Egy hatalmas lépcsős hegyoldalt építettek a színpadon egy kocsira szerelve, mi pedig bent voltunk a kocsiban és zenére mozgattuk az egészet előre-hátra.

Még díszítő voltam, de az akkori színpadmester is ott volt a kocsi alatt és kis elemlámpával világította a színpadra festett jeleket, hogy mikor merre mozduljunk. Bizony vannak előadások, amikor a színpadmesternek is ott kell lennie a változásnál.

És a legnehezebb?

Szokolai Sándor Sámsonja. Díszletileg annyira monumentális munka volt, hatalmas másfél méter átmérőjű, hat méter magas oszlopokkal, amit reggel nyolctól este hatig építettük fel.

Kétszer negyven perces felvonások voltak, köztük egy 45-50 perces szünettel az átállás miatt. Úgy jöttünk ki a színpadról, hogy patakokban folyt mindenkiről a víz, ennek ellenére mindent meg tudtunk oldani.

Nyugodtan hagyta utódaira a színpadot?

Igen, teljesen. Nekem lezárult egy korszak. Jön a következő generáció, csinálják most ők. Kétségtelenül pár évig nem tudtam meghallgatni, vagy megnézni egy operát a rádióban vagy a tévében, mert összeszorult a szívem. Most már nem. Ennyi volt, szép volt, jó volt. Nem is én voltam annyira kétségbeesve amikor nyugdíjba mentem, hanem egyik-másik rendező. Tudták, hogy ha én vagyok benn, akkor minden rendben van a színpadon. Az biztos, hogy ha valaki színházhoz megy dolgozni, akkor valamilyen szinten szeretnie kell a színházat és azt a kemény munkát, amit a színházi világ követel. Mert az ez iszonyú kemény munka. Napi 14-15 óra, nincs hétvégéd, nincs ünnepnapod, karácsonyod, húsvétod, szilvesztered, csak a munka. Valamit fel kell áldoznod, hogy ezt csináld. Ha ezt valaki nem szívvel csinálja, ne is menjen oda.