A világpremier gondolata egy régóta tartó együttműködés eredménye. – Úgy gondolom, hogy a MITEM választott minket, a budapesti Nemzeti Színház már évek óta figyelemmel kíséri és támogatja a munkánkat, meghívták a fesztiválra a Macbettu és A vihar című előadásainkat. A mostani budapesti premier nagy várakozással tölt el bennünket – nyilatkozott a fesztivál honlapján Alessandro Serra.
Három színház koprodukciójában valósult meg az összművészeti alkotó színpadi látomása. A produkció a Sardegna Teatro, a nápolyi Teatro Bellini Napoli, az Emilia Romagna Teatro Fondazione és a pármai Fondazione Teatro Due Parma közreműködésével jött létre. A rendező a tavaly a színházi olimpián vendégeskedő Romeo Castelluccihoz hasonlóan inkább mondható színházi vizionáriusnak, semmint rendezőnek.
Azontúl, hogy előadásait rendszerint ő írja és viszi színre, a díszletet, a fénytechnikát is ő álmodja meg, ő kivitelezi. A Tragédia esetében pedig a jelmezekért is ő felelt.
Ez a módszer eltér a hagyományosnak tekinthető színházi gyakorlattól, ahol minden feladatra külön-külön szakembereket kérnek fel. A formabontás annak köszönhető, hogy Serra összefüggő rendszerben gondolkodik a színházról. Saját szavaival ő színpadra ír – az írás pedig minden színházi folyamatra kiterjedő aktus. Tulajdonképpen egy négydimenziós drámáról beszélünk, amely az adott helyen, az adott időben (ez a negyedik dimenzió) valósul meg. A dialógus mellett „olvasható” instrukciók pedig a színpadi mozgásnak felelnek meg.
Serra esetében a fények dramaturgiához kapcsolódnak, a díszletnek ugyanakkor nem esztétikai funkciója van, hanem kézzelfogható anyagot jelent: ez segíti és meghatározza a színészek mozgását. A fények vibrálása, stroboszkópjellege megtöri a látvány állandóságát, a zaklatottság, a töredékesség vizuális kiterjedésű.
A Tragédia – Oidipusz éneke esetében egy olyan mítoszt láthatunk megelevenedni, amelyet nagyjából mindenki ismer. Ez a tudás pedig lehetővé teszi azt, hogy a néző ne a cselekményre koncentráljon, hanem a színrevitelre. Az ismert Oidipusz-történet célja és értelme, hogy az élete végén járó vak „dagadt bokájú” átadjon egy igazi titkot, szent misztériumot.
Csak egy szó oldhat fel minden kínt: a szeretet
– olvasható a rendező nyilatkozatában. Az előadás akár egyfajta antik ihletésű misztériumjátékként is értelmezhető.
Az olasz alkotó módszere nagyon hasonlít a kelet-ázsiai és délkelet-ázsiai színházi formákra. Nem kell azonban nagyon messzire menni, ugyanis ilyen előadásokat is láthatott a tavalyi színházi olimpia és a MITEM közönsége. Az indiai kathakali előadásban a Mahabharata eposzából láthattunk dramaturgiailag összekapcsolódó részleteket, míg a tibeti operában Nangsza Öbüm dákíni, azaz tündérhölgy története elevenedett meg. Három nagyon különböző színházi és táncos nyelvezetről beszélhetünk, ám azontúl, hogy egy (saját közegében) ismert cselekmény feldolgozása által késztetik a nézőt a színpadi események feldolgozására, egyebek miatt is összehasonlíthatók az említett stílusok, iskolák.
A megszólalások mellett vagy azokat felváltandó énekek kísérik a cselekményt. A kórus dalai felidézik a korai gregorián énekek hangulatát, illetve az összhangzatos, többszólamú egyházénekeket. A kar tagjainak mozgása sokszor halrajra emlékeztet: energianyalábok, áramlatok határozzák meg, mintázatot rajzol ki.
Alessandro Serra és csapata esetében azt tapasztalhatjuk, hogy a kórus áll a fókuszban.
Oidipuszon kívül minden más szereplő a kórusból válik ki s oda is tér vissza a jelenete után. A dialógusok csupán átvezetőként szolgálnak egy-egy kórusének között. A rendező ezzel tulajdonképpen újraértelmezi az antik görög színházat, amelyben Oidipusz szenvedése hagymázas lázálomként rajzolódik ki.
Egészen különleges, mindazonáltal rendkívül sűrű, tömény, az érzékszerveket intenzíven megmozgató tapasztalásban lehet részünk. Az előadás első felében a színpadnál lengő tömjénes ládika, a jellegzetes illatú fűszer égetése teremt szertartásos hangulatot, míg az utolsó jelenetek egyikében az egykori király elsőszülött fia ráz le magáról homokot, ami a megvilágítás által szinte tapinthatóvá válik. A briliáns díszlet látszólag nagyon egyszerű, csupán szürkésfekete, majd bézs falakat láthatunk, amelyek trapéz alakzatban keretezik a játékteret. Ám illuzórikusan gyors váltásokra képesek a fifikásan kialakított elemek, amelyek a világítástól függően bűvészkellékként állíthatók a színészek szolgálatába.
A színészi játék koreografált, jelszerű aluljátszottsága magabiztosságot és teljes kontrollt követel a résztvevőktől.
Összességében elmondható, hogy olyan világpremier részesei lehettünk, ahol az érzékeket és a befogadóképességét egyaránt igénybe vette az olasz alkotócsapat. Az előadást még hosszasan lehetne elemezni, telítettsége és rétegeltsége elegendő kiindulópontot szolgáltatna akár egy tanulmányhoz is. Fontos azonban kiemelni, hogy közösen értelmezhettünk újra egy olyan klasszikust, amiről talán sokan lemondtak, és amiről kijelenthetjük: több mint kétezer év után is érvényes, esszenciális tartalmat rejt.
