Velence azok közé az európai városok közé tartozik, ahová érdemes többször is elmenni, hiszen a sűrű szövésű utca- és csatornahálózatának köszönhetően minden alkalommal felfedezhetünk valami újat. Első körben persze az embert a színes házak, a kis utcák és a kanálisok szövevényes rendszere nyűgözi le, illetve a szigetek közti vaporettózás, ami olyan természetes itt, mint máshol buszra szállni.
Velencében másrészt ténylegesen a múltban találja magát az ember – valamikor a középkor és a XIX. század között –, hiszen leszámítva a szigetek között suhanó modern vízi járműveket, a városkép a Velencei Köztársaságot juttathatja az eszünkbe. Ha viszont meg szeretnénk tapasztalni, hogy milyen volt valóban ennek a birodalomnak a hangulata, akkor érdemes jegyet váltanunk a Szent Márk téren álló Dózse-palotába, melynek belső tereiben nemcsak a nagyhatalmi múltat, de a velencei festőművészet nagyjainak munkáit is láthatjuk.
Óriások lépcsőjén
Maga az épület a Szent Márk tér melletti Piazzetta és a móló között helyezkedik el, és robusztus nagyságával, illetve fehér-rózsaszín téglahomlokzatával rögtön magára vonja a figyelmet.
A Dózse-palota, vagyis a Palazzo Ducale a Velencei Köztársaság egyik fő szimbólumaként és a hatalomgyakorlás tényleges tereként működött: ez volt a város nagyurának, a dózsénak az otthona, itt ülésezett a kormány, illetve itt ítélték el a bűnösöket, majd vitték őket a Sóhajok hídján át a szomszédos börtönbe.
Az épületnek tehát kinézetében és jelképeiben is tükröznie kellett annak jelentőségét – ebben az építészetnek, a szobrászatnak és a festészetnek is jelentős szerepe volt.Remek példa erre a székesegyházhoz legközelebbi bejárat (Porta della Carta), mely fölött Francesco Foscarit, a leghosszabb ideig uralkodó dózsét (1373–1457) láthatjuk, amint térdel a szárnyas oroszlán előtt, mely Szent Márk evangelistát, Velence védőszentjét és magát a köztársaságot szimbolizálja. Felettük emberi formában látjuk Szent Márkot mint az igazság megtestesítőjét. A belső udvarban az Óriások lépcsője (Scala dei Giganti) tárul elénk, melynek tetején Mars, a háború és Neptunusz, a tengerek istene áll. Mellette láthatjuk Szent Teodor szobrát, kezében dárdával és pajzzsal, ahogy egy sárkányon áll – ő volt Velence eredeti védőszentje még Szent Márk előtt.
Egy emelettel feljebb az Arany Lépcső (Scala d’Oro) már a fogadószobák és az államigazgatás termeinek világát előlegezi meg: a bejáratánál újabb két mitológiai alak látható, Herkules, amint a hüdrával küzd, illetve Atlasz, amint az égboltot cipeli a hátán, míg a folyosó fehér stukkókkal és huszonnégy karátos arannyal díszített terében megannyi freskó vonja magára a figyelmet.
Istenek a termekben
A második emeleten az államigazgatás termeibe érkezünk, melyekben többek közt a velencei reneszánsz festőművészek munkáit láthatjuk, mint Paolo Veronese, Jacopo Robusti, azaz Tintoretto, illetve Tiziano alkotásait – utóbbi hatvan éven át (1516–1576) volt a köztársaság hivatalos festőművésze. A termek nagy része a késő XVI. századi állapotot tükrözi, mivel 1574-ben és 1577-ben tűz ütött ki az épületben, így annak egyes részeit helyre kellett állítani. A fából készült, aranyozott mennyezeteken míves festményeket láthatunk, melyek allegorikus és mitológiai alakokat ábrázolnak, valamint Velence történetének meghatározó epizódjait. Az Anticollegio terében például Tintoretto egyik festményén Naxos szigetén Ariadnéhoz éppen a szőlőlevelekkel díszített Bacchus közeledik, míg egy másikon Hermész tűnik fel a három, ledéren öltözött gráciával. Szintén izgalmas Paolo Veronese 1580-ban festett Európa elrablása című képe, melyen hölgyek és kupidók társaságában a főníciai királylány felül a fehér bikává változott Zeusz hátára. A terem anno várószobaként funkcionált, ahol a dózsét látogató nagyságokat fogadták.
Ezután a Sala del Collegio következik, ahol a nagyköveteket látták vendégül, majd a Sala del Senato, melyben százhúsz szenátor vitatta meg a köztársaság bel- és külpolitikáját, üzleti stratégiáját és haditerveit. Ez a terem is gazdagon díszített: asztronómiai órát láthatunk benne, és Tintoretto képét a halott Jézusról, akit három szárnyas angyal tart. A Tízek Tanácsának termében (Sala del Consiglio dei Dieci) vizsgálták azokat a feljelentéseket, melyeket a palotában található oroszlánszájú levelesládába dobtak be a polgárok. Az Armeria nevű részben számos fegyver sorakozik – több eszközön olvasható a CX felirat, mely a Tízek Tanácsára utal.
Festmények gyűrűjében
A palota legnagyobb belső tere a Nagytanács terme (Sala del Maggior Consiglio), ahol a köztársaság kezdetén a dózsékat választották meg, majd a nemesek üléseztek itt. Már a méretét tekintve is tiszteletet parancsol:
ötvenhárom méter hosszú, huszonöt méter széles és tizenöt méter magas, a falain és mennyezetén pedig annyi nagy méretű és sokszereplős festmény van, hogy az ember nem győzi befogadni a látványt.
A legfontosabb a dózse tribünje feletti, huszonnégy méter széles, illetve hét és fél méter magas Il Paradiso című kép, melyet Tintoretto és fia, Domenico, illetve az idős mester segédei festettek. Ezen a mozgalmas képen körülbelül ötszáz alak látható, míg a központi részén Jézus Krisztus és Szűz Mária szerepel Gábriel és Mihály arkangyalok társaságában. A terem két oldalán olyan képek sorakoznak, melyek a dózsék dicső hadjáratait mutatják be, míg a tér felső részében az arcképeiket láthatjuk – kivétel Marin Faliero arcát, akit egy fekete fátyollal jelképeznek, mivel 1355-ben fellázadt az állam ellen, és ezért lefejezték. A teremben a mennyezetre is érdemes felnézni: azon Veronese 1582-es, Velence apoteózisa című olajképe szerepel, melyen a várost megszemélyesítő nőalak felhők között trónon ül, miközben a győzelem istennője koronát helyez a fejére az olümposzi halhatatlanok gyűrűjében.
A terem oldalában Velence győztes csatáit láthatjuk, mint a negyedik keresztes hadjáratot (1202–1204) és Konstantinápoly elestét. A következő, Salla dello scrutino teremben szintén csaták szerepelnek, például Zára 1345-ös ostroma és az 1571-es lepantói csata, mely során a spanyol, a velencei és pápai hajóhad visszaszorította az Oszmán Birodalmat a Földközi-tenger keleti medencéjében. A fő falon szintén egy mozgalmas bibliai képet láthatunk, Jacopo Palma il Giovane Az utolsó ítélet című művét. Ezután, ha visszatérünk a Nagytanács termébe, Tintoretto órási képe mellett egy folyosót találunk, mely elvezet a Sóhajok hídjához (Ponte dei Sospiri), melyen áthaladva eljutunk a börtön celláihoz. A mondás úgy tartja, hogy az elítéltek a hídról még egy utolsó pillantást vetettek Velencére, majd sóhajtottak egyet. A palota korábbi termeihez képest a cellákban már nem találunk reneszánsz kori festményeket, csakis ódon, fehér falakat.