Házibuli című film, kulcsjelenet – az a bizonyos lassúzás. Fülhallgató fel, megszólal A DAL – egyrészt tudom, hogy ha a nyolcvanas években születtél, már megy is a fejedben a dallam, másrészt, ha meghallod, azonnal felidéződik benned a fenti jelenet.

Napos oldal című film – a Bradley Cooper alakította főhős rajtakapja a feleségét, amint az a zuhany alatt szexel egy másik férfival, miközben az a dal szól, amely az ő esküvőjükön is. Az ő daluk. A főszereplő idegösszeomlást kap, s bár mi már csak később, a gyógyulás útján csatlakozunk be az életébe, a film során mindannyiszor rohama lesz, valahányszor megszólal az ominózus szám.

Két teljesen eltérő példa, ugyanaz a jelenség:

egyes dalokhoz olyan erősen bevésődött emlékeket kapcsol az agyunk, hogy – legyen szó filmről vagy való életről – azonnal visszarepülünk valahová térben és időben. 

Nem véletlen, hogy a zenei ízlésünket tekintve mindig az lesz meghatározó, amit tizenéves korunkban hallgattunk – ennek részben az is az oka, hogy amikor később, a nagybetűs életben már nincs energiánk új zenék után kajtatni és lépést tartani a trendekkel, biztonságos közeget jelentenek számunkra a jól ismert dallamok és szövegek.

Amikor az első regényemet írtam, segítségül hívtam az adott időszak dalait: a ’98-as focivébé hivatalos és nem hivatalos himnuszai például napokig mentek végtelenítve, amikor a vonatkozó fejezeteket gépeltem. Akkor még nem tudtam, hogy ennek a jelenségnek neve is van – sőt mi több: számos kutatás létezik arra vonatkozóan, hogy a megfelelően megválasztott zene jóleső biztonságnál jóval többet képes adni nekünk. 

Azóta persze tudom, hogy a zeneterápia mennyire mélyen és erősen hat: néhány éve én magam is jártam ilyen foglalkozáson. Visszanézve nagyon érdekes, hogy tudattalanul pont a neurális nosztalgia jelenségét írtam le:

„Figyelem, hol a helyem, hol a szólamom. Énekkaros koromból ismerős ez az érzés, megnyugtat és átölel szinte: nélkülem nem ugyanolyan. Itt a helyem. Nekem is jár öt vonal a rendszerben.”

Jó zene, jó trip

Frederick Streeter Barrett agykutató 2020-as TED-előadásában arról mesél, hogy (természetesen szigorúan laboratóriumi körülmények között, orvosi felügyelet mellett!) pszichedelikus drogokkal végeznek kísérleteket: azt vizsgálják, ezek az anyagok hogyan segíthetnek egyes betegségek gyógyításában. Barrett elmondja: a páciensek, miután adott dózisú pszichoaktív anyagot kapnak, zenét hallgatnak a kísérlet során – és utána szinte könyörögnek neki, hogy megkapják a lejátszási listát. A kísérlet alanyai ezután hazamennek, lejátsszák otthon a gondosan kiválogatott playlistet, és – hála az agyi nosztalgia jelenségének – lényegében újraélik a számukra kellemes perceket anélkül, hogy újabb adag drogot kapnának.

Ezt ő úgy fogalmazza meg, hogy a pszichoaktív anyag viszi be az első „ütést”, a zene a másodikat a betegség ellen. A módszer ugyanis remek eredményekkel kecsegtet különféle hangulatzavarok, például depresszió és szorongás esetén, de a függőségek kezelésében is új utakat nyithat.

Gondoljunk csak bele: ha „anyag” nélkül is elérhető, újraélhető a „trip”, akkor könnyű belátni, hogy érdemes megvizsgálni, miképpen lehet ezt tudatosan irányítani. 

Anyway, here's Wonderwall

A jelenség megmagyarázza, miért esik jól százezredszer is lejátszani ugyanazt a számot, miért akarjuk milliomodszor is a Wonderwallt hallani, ha valamelyik Gallagher-fivér koncertjén járunk (vagy miért nem csak a legenda szerint ez a világ legjobb csajozós száma…) –

és azt is, hogy miért nem tudunk ugyanazokért a dalokért lelkesedni, amiért, mondjuk, a párunk, a tesónk vagy a szüleink. Azon túl, hogy az ízlésünk eltér és a stílusok, műfajok változnak az idők során, annak is szerepe van ebben, hogy melyikünknek kapcsolódnak erős emlékei az adott dalokhoz.

És mielőtt valaki pont cáfolatként értelmezné, hogy de hát ő ugyanúgy imádja a Led Zeppelint, mint az édesanyja – nos, számára talán épp az a neurális nosztalgia forrása, amikor az anyukája megmutatta neki a Stairway To Heavent…

Biztos ti is láttátok azt a videót, amely újra meg újra virálissá válik: egy nagyon idős zongoraművésznő, aki súlyos demenciában szenved, leül a zongora elé, játszani kezd – és hirtelen kitisztul az elméje, kivirul a tekintete, és mintha másik emberré változna. Korábban a playlistekről szóló cikkemben írtam arról, hogyan alkalmazzák a saját életük legfontosabb zenéiből összeállított lejátszási listákat a demenciával küzdő páciensek esetében sikerrel. 

A jó hír tehát, hogy az idők során az idegesítő dallamtapadás is képes nosztalgikus emlékké szelídülni (Oppa, Gangnam Style!), a leggázabb bulisláger is lehet valóságos gyógyszer majd egyszer, ha engeded, hogy a hallgatása közben átjárjon az őszinte öröm és felszabadult vidámság! 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ everything bagel

Csepelyi Adrienn