alkohol;ünneplés;névnap;

Papp Sándor Zsigmond: Napóleon és társai

Dusinak a minap eszébe jutott, hogy mi lenne, ha nem csak a születés-, hanem a névnapokat is megünnepelnénk a családban. Jó, nem akkora hajcihővel, de mégis: legyen személyre szabott torta, talán egy kisebb ajándék is beleférhet, bár az nem muszáj, a hangulat a lényeg. Amúgy is némiképp igazságtalan, hogy csak évente van az embernek születésnapja. (Én kimondottan örülnék, ha annyira lelassulna a biológiai órám, hogy két- vagy akár háromévente kellene egyet tekerni az éveim számán. Kibírnám torta nélkül is. De nem akartam ünneprontó lenni.) Hogy, hogy nem, a kezdeményezés nem sokkal az ő névnapja előtt szökkent szárba, de ebben senki sem látott összefüggést. A szeretet néha semmire sem megy egy kis naivitás nélkül.

Aztán jött a teljesen jogos kérdés, hogy mikor van az én névnapom, mert az gyorsan kiderült, hogy a nejemén már túllendültünk édes tudatlanságunkban. Először persze azt kellett eldönteni, hogy melyiket ünnepeljük, mert arról szó sem lehetett, hogy mindkét keresztnevem napján dínomdánom legyen. Egyszerre tiltakozott a kényelmes és az aszkéta énem, amelyik már a felhajtás gondolatára is összerezzen. Fogós kérdés: húszéves koromig a Zsigát csak amolyan koloncként viseltem, az egész család és mindenki más Sanyinak hívott, ma már viszont mindenki a Zsigát használja, néha már anyám is. Apámék úgy mesélték, hogy mivel hét hónapra születtem, nem volt idejük megbeszélni a nevem, és így a dolog apámra maradt, aki a tanácsnál nem akart túl sokat gondolkodni, ezért a saját nevét adta nekem. És hogy anyám ne legyen mérges, hozzácsapta a Zsigmondot, mert anyám folyton Zsigának becézte a domborodó hasát. Aztán mégis lett ebből egy kis csetepaté, mert mint kiderült, anyám csak viccelődött ezzel, és a viccet nem kívánta viszontlátni egy szem fián. Azt pedig szinte felháborító lustaságnak gondolta, hogy apám semmilyen más lehetőséget nem volt hajlandó mérlegelni a sajátján kívül; de hát miért is töprengett volna, ő a második keresztnevét (Imre) a nagyapjáról kapta. Ha lett volna mobiltelefon 1972-ben, talán percek alatt közös nevezőre jutnak, és nem így indul a pályafutásom.

A Sándor napot viszont minden évben megtartottuk, néha nagyobb volt a felhajtás, mint apám születésnapján. Te jó ég, hányszor és mennyi verzióban hallottam a „zsákban hozzák a meleget” mondókát, amit mindig úgy adtak elő, mintha valamilyen fontos felfedezésre jutottak volna. Egy idő után engem is megleptek a vendégek. Az volt az első jele, hogy feltartóztathatatlanul közeledem a felnőttség küszöbéhez, hogy piát kaptam: Napóleon konyakot, gint, likőrt, whiskeyt. A nyolcvanas években ezeknek komoly értékük volt, így én el is süllyesztettem a szekrényben. Fel sem merült, hogy megigyam, mert egyszerűen lenyelhetetlennek ítéltem, már egy korty is szétégette a gyomromat, nem is nagyon fogtam fel, hogy mi lehet a jó ebben. De már gyanús volt, hogy a felnőttek sokféle módon szeretik sanyargatni magukat.

Aztán egy nap jött az ötlet, mi lenne, ha én is vendégeket hívnék a szobámba, vagyis a nagy ünneppel párhuzamosan zajlana az élet nálam is, a kisszobában. Lányokat is próbáltam elcsábítani a neves eseményre, de ők óvatosabbak voltak annál, hogy csak úgy bedőljenek: mindegyik azt kérdezte, hogy ki fogadta már el a meghívást, és mivel egy lányt sem tudtam említeni, így faképnél hagytak. Ebből is látszik, hogy mennyire tapasztalatlan voltam mind a szervezés, mind a női lélek terén. Ezért aztán az első hivatalos névnapomat négy másik csupa-láb, csupa-kar kamasszal ünnepeltem, akik engem hibáztattak – jogosan – a rettenetes nembeli arányokért. Kompenzáció gyanánt megmutattam a bárpultot, ahol már elég szépen sorakoztak a külföldi palackok, sejtelmes fényeket árasztva. Naná, hogy meg akarták kóstolni.

Jó házigazdaként töltögettem is rendesen a szörpös poharakba, az előbb már említett okokból én nem ittam, így aztán testközelből, mintha csak kísérletet végeznék egy laboratóriumban, nézhettem végig, hogy mire képes a príma alkohol a fejlődésben lévő szervezettel. Csúnyán eláztak. Már csak azért is, mert fogalmunk sem volt, hogy a likőrt konyakkal keverni nem a legjobb dolgok közé tartozik. Az egyik osztálytársam például nemes egyszerűséggel eldőlt, mint egy zsák, amikor a buli végeztével fel akart ülni a biciklijére. Máig nem tudom, hogyan nem lett ebből balhé. Talán ennek is lehetett köze a felnőtté váláshoz: az apák legyinthettek egyet büszkén otthon, hogy na, akkor ez is megvolt.

Aztán gyorsan változott minden. A lányok egy idő után már maguktól is elfogadták a meghívást, mi pedig nagyobb tisztelettel bántunk a töménnyel. De ahogy elkerültem otthonról, a névnapok kikoptak. Azt pedig meg is kellett néznem a naptárban, hogy mikor van Zsigmond nap, mert végül ezt választottam. A nejem miatt szerencsére már eleve van női részvevő, Duska meg egyelőre csak az alkoholmentes citromos sör megkóstolásáig jutott, amit talán illendőbb lenne üdítőnek hívni. Napóleon és társai pedig maradnak a sztorikban, kissé sértetten és szótlanul. Mint a hívatlan vendégek.