Tarokkoztak éppen az urak a Kőbányai Társaskörben, amikor egy gyorsan sötétedő januári estén Tóth László belépett az egyletnek helyet adó Roith-féle vendéglőbe. Mindenki felkapta a fejét az idős úr érkeztére, hiszen bár alapítója volt a kaszinónak, ritkán tette tiszteletét az Óhegyre vezető Kápolna utca mentén. Szlávy László rendőrtanácsos, akin épp az osztás sora volt, fel is állt, hogy kézfogással üdvözölje a rég látott tagtársat, ám annak rideg köszönése nyomán rögtön meg is fagyott a levegő a teremben.
Tóth László azt firtatta ugyanis, ki írta a képviselő-választók névjegyzékén a neve mellé azt, hogy „milliomos”. Mint mondta, bárki volt is, az „bolond vagy gazember”, és amikor Szlávy elismerte, hogy ő a vétkes, Tóth viszonzásul bukott földbirtokosnak nevezte a rendőrtanácsost, majd kiviharzott a teremből.
1892-ben történt mindez, és akkoriban három nevezetesebb – legalábbis a virilisek névjegyzékéről nem lehagyható – Tóth László élt Kőbányán. Egy ügyvéd (egyébként a társaskör-alapító fia), egy majoros és a sertéskereskedő, aki a fent leírt, vérfagyasztó jelenet során gyakorlatilag párbajba lavírozta magát a rendőrtanácsossal. És aki nem mellesleg dúsgazdag ember volt, amerikai léptékkel mérve is milliomos, még akkor is, ha a hebehurgyán ráaggatott jelző (amelyet a különbségtétel végett firkantott a neve mellé Szlávy, majd gondatlanságból nyomtatott ki a névjegyzékkel együtt a Szabadelvű Párt) sértette őt.
Hogy ez a páratlanul sikeres kereskedői pálya nem az Óhegy lankáin ért véget valamelyik közeli hajnalon, azaz a nála húsz évvel fiatalabb rendőrtanácsos nem lőtte agyon Tóth Lászlót, elsősorban barátainak, Eigel Nándornak és Kern Ferencnek volt köszönhető. Ők kikönyörögték az újabb találkozót, amelyen a társaskör teljes tagsága előtt a sertéskereskedő ugyan képtelen volt bocsánatot kérni, de Szlávy ekkor már csak legyintett, és haladéktalanul feljelentette becsületsértésért. A járásbíróságon 300 forintos bírságot róttak ki, amit a milliomos fogcsikorgatva ugyan, de könnyedén kifizetett.
Nem csoda persze, hogy az abszurd perpatvar felizgatta az akkor egy nagyobb falunyi lakossággal bíró Kőbányát, mert Tóth László egyfajta helyi nevezetességnek számított a főváros legszélső kerületében. Kecskeméten született 1828-ban, Árva Tóth néven ott vett és adott el disznókat egészen addig, míg a vasúti hálózat fejlődése – pontosabban a déli összekötő vasúti híd megépítése – Kőbányát nem avatta a magyarországi sertéshizlalás és -kereskedés fővárosává. Népes családjával Pestre költözött, majd 1877. január 26-án bejegyeztette új vállalkozását.
Ettől kezdve a főváros ellátására, továbbá az osztrák és német piacra szánt disznók Szerbia és Románia felől, illetve egész Kelet-Magyarországról ideözönlöttek. A lábon hajtott állatok immár az út egy jó részét vasúton tehették meg, hogy aztán Kőbányára érve a kereskedők megvásárolják, felhizlalják, végül továbbadják őket. Pest városa már az ötvenes évek végétől igyekezett ide, a semmi peremére összpontosítani a kereskedők óljait, eredeti helyükről, a mai Liget tér környékéről lassan átszorítva őket a vasút túloldalára, ahol a dunántúli összeköttetés létrejöttével egyidőben Kőbánya-Hizlaló néven önálló teherállomás is létesült.
Hizlaló tér, Mázsa utca, Szállás utca, Árpa utca, Makk utca, Fertő utca: ezek ma már csak furcsa utcanevek egy üzemekkel, szerelőműhelyekkel, raktárakkal zsúfolt, mindinkább Chinatown jelleget öltő pesti külvárosban. De az 1880-as években több tízezer disznó röfögött az itteni ólakban, legyenek azok az Első Magyar Sertéshizlaló és Kölcsönelőlegező Rt. vagy az itt tevékenykedő több tucat magánkereskedő – köztük a leggazdagabb, Tóth László – szállásai.
Ez a patikatisztaságú, mosható kövezettel és fürdetőmedencékkel teljes sertéstelep-rendszer olyan nevezetessége volt Budapestnek, hogy 1885 nyarán, amikor az országos kiállításra a „testvérülés” jegyében népes bécsi küldöttség érkezett, a vendégeket értelemszerűen e másfél száz holdnyi városrészbe is elvonatoztatták. A Budapest Hírlap színes beszámolója szerint „leszálltunk a vonatról, s természetesen volt itt is egy cigánybanda, mely a Rákóczy-indulóval fogadott (ez elnyomta egy percre a kolosszális röfögést.) Az összegyűlt néptömeg éljenrivalgással üdvözölt, s a disznókereskedők közül vártak ránk: Eigel Nándor, Rauchbauer Károly, Adler Mór, Gottfried Lajos, Tóth László, Baumann József, Kern Ferenc. Harmincezer disznó hizik csöndesen Kőbánya ligeteiben. És ez a harmincezer disznó mind délutáni álmát aludta, s szegényeket a hizlaló kanászok kizavarták, hogy mi gyönyörködhessünk bennük. Miután megpiszkáltuk esernyővel a jövő heti sertéskarajokat és sonkákat, s megbámultunk egy hatmázsás ritka példányt, mely magányos cellában szomorkodott, várva a kést, mely őt a lét zsíros terheitől megszabadítja: újra vasútra ültünk.”
Ezt a sikert már csak a szeptemberben megrendezett kőbányai sertéskiállítás múlta felül, s mivel a fejlődés megállíthatatlannak látszott, Tóth László és Gottfried Lajos a következő februárban nagyszabású tervvel fordult a fővároshoz. Lehetőséget kértek arra, hogy iparvasutat építhessenek ki a sertésszállások körül, hogy az megkönnyítse az állatok szállítását, a homok behozatalát és a trágya kivitelét, illetve a takarmány folyamatos utánpótlását a ferencvárosi Duna-partról, ahová hajón és vasúton érkezett a kukorica az Elevátorhoz. 1887 novemberében meg is kapták a szükséges engedélyeket, egy évre rá pedig elkészült az iparvasút, amely olyan helyzeti előnyhöz juttatta Tóthot és Gottfriedet, hogy előbb vagy utóbb az összes többi kereskedő kénytelen volt igénybe venni a szállítási szolgáltatásaikat.
Azt, hogy Tóth László „Kőbánya leggazdagabb sertéskereskedője”, még az országos kiállítás előtt, 1885 áprilisában írták le először a lapok, sajnos egy tragikus eset kapcsán. Tóth egyik telepén egyetlen délelőtt öten haltak meg az ammóniától, amely a sertéstrágyával átitatott földön keresztülszűrődő vízből fejlődött, és megült a kút öblében, ahová a szerencsétlenül jártak megpróbáltak leereszkedni.
A nagykereskedő kétségkívül roppant vagyon birtokosa volt. Egyszerre 12-14 ezer sertés volt a birtokában, amelyeket tucatnyi hatalmas telken hizlalt a Kőbányai út és a Ceglédi utca között, mégpedig úttörő módon: a táplálási időt radikálisan lerövidítve kukoricadarával. Igazgatósági tag volt a sertéskereskedők szappangyárában, és tizenkétezer holdon gazdálkodott a Bihar megyei Nagybajomnál. A nyolcvanas évek elején felépíttette a családja kőbányai házát is: a kisváros főterének, a Liget térnek ekkortól ez adta az egész hátsó térfalát, hosszan elnyúlva a Belső-Jászberényi út és a Hölgy utca között.
Ki tudja, meddig nőtt volna még ez a darált tengerire és disznótrágyára épülő birodalom, ha 1895-ben nem üt be a sertésvész. De beütött, az állatok ezrével hullottak, a forgalom leállt, és az ólakban egyik pillanatról a másikra alig 9 ezer disznó maradt. A megoldás késett, a kormány karantént rendelt el, a szállítók igyekeztek elkerülni Kőbányát, a kereskedők próbálták áthelyezni a működésüket Ausztriába, vagy legalább Győrbe.
Tóth László családja viszont nem egykönnyen adta fel. Miután 1896-ban Eigel Nándor lemondott a kamaraként működő sertéskereskedelmi csarnok vezetéséről, Tóth ügyvéd fia, az ifjabb László és veje, az ugyancsak sertéskereskedő Horváth Á. János vette át a szervezet igazgatását. Tóth maga pedig befektetési formát váltott: 1897-ben megvásárolt két hatalmas bérházat a Teréz körúton, a Nyugati pályaudvar közelében. A választása persze nem volt véletlen, hiszen az eladó Feszty Adolf építész, a Kőbányai Takarékpénztár elnökének testvére volt.
Amikor 1905-ben, életének 78. évében Tóth László végleg lehunyta a szemét, minden újság méltatta az érdemeit, a kőbányai hetilap pedig részletes nekrológgal emlékezett rá. Családja úttörő jellemének megfelelő nyughelyet talált neki: síremlékére alkotói pályázatot írtak ki, a hatalmas, újszerűen szecessziós alkotás pedig a Kerepesi temetőben kapott helyet, a várost felvirágoztató polgárok dicsőségét hirdetni hivatott, éppen csak épülő díszárkád alatt.
Öt fia a bihari uradalmat örökölte tőle – egytől egyig földbirtokosként búcsúznak majd tőlük –, két lánya pedig a Teréz körúti bérpalotákat kapta meg. A Liget téri családi házba beköltözött a Kőbányai Takarékpénztár, amelynek a vő, Horváth Á. János idővel az elnöke is lett. Dr. Tóth Lászlót a városka krémje az 1900-ban pompás, emeletes székházat építő Kőbányai Casino vezetőjévé is megválasztotta.
Abból a világból, amelyben a Tóthok éltek és fényesen boldogultak, ma már szinte semmi sem látható. A hetvenes évek városmegújítási dühében lebontották a régi Kőbánya jelentős részét, égbe nyúló toronyházakat húztak fel a földszintes-egyemeletes kisváros helyén. De aki nagyon keresi, megtalálja a nyomokat. Kis fantáziával felismerhető a Hizlaló tér, áll még a Hizlaló vasúti megálló épülete, és a hajdani iparvasútból is megmaradt egy nyomvonal, azon jár ma a Bihari úton a 3-as villamos. Áll Tóth László háza is, amelyet még utolsó élő gyermeke, özvegy Tölgyessy Artúrné adott el a Szent László egyházközségnek 1940-ben. Volt aztán pártház, kultúrház és áruház, most éppen élelmiszerbolt az immár Kőrösi Csoma sétánynak hívott utca elején. És csodák csodájára megvan a vendéglő is a mai Martinovics téren, ahol Tóth László kis híján párbajba keveredett egy amúgy tényszerű jelző miatt.