Csakis hátra, a fal mellé

Van egy jelenet Paolo Genovese Hátralévő életem első napja című filmjében, amelyben a szereplők bemennek egy poros, pókhálós, romos moziterembe, és néhány pillanat erejéig belenéznek saját lehetséges jövőjükbe. Hogy van-e annak extra jelentése, hogy pont egy ilyen helyszínen történik ez, nem tudom, azt sem, hogy konkrétan melyik római exmoziban forgattak, mindegy is, a lényeg, hogy érzelmileg alaposan megmozgatott engem ez a pár perc. Már pusztán a terem látványa miatt is.

A hatására eszembe jutott többek közt, hogy vajon milyen állapotban lehet szülővárosom mozija, amelyet a „rendszerváltás” (posztszovjet tájakon és vonatkozásokban feltétlenül indokolt ilyen esetekben az idézőjelek használata) környékén természetesen bezártak, ám néhány évvel később meghökkentő módon újra megnyitották, egyedi fejleménynek számított ez Kárpátalján. Magától értetődő, hogy amint tudomást szereztem róla, rögvest elhatároztam, hogy adandó alkalommal megnézek ott valamit, de amikor épp arra jártam, rendre amerikai szemetet vetítettek, így csak egy vacsoráig jutottam az épületben nyitott pizzériában. A pizza nem volt se jó, se rossz, a sör viszont, amit csapoltak, híg volt durván. Hogy tehát pillanatnyilag mi a helyzet ott (a városi közpark közvetlen szomszédságában), fogalmam sincs, amióta kitört a háború, nem jártam odaát, és amíg tart, nem is fogok. Az én időmben, réges-régen semmiféle pizza nem volt, csak szotyolát árultak a bejáratnál, másnapos újságokból tekert papírtölcsérekbe mérték, a közönség teleköpködte a héjával a széksorokat, rettentően örülhetett ennek a személyzet.