Egy évszázaddal ezelőtt az volt a hazafi, aki bűnözött. Aki nemzetközi botrányba sodorta hazáját a legmagasabbrangú politikusok tudtával. A hazaáruló bitangok pedig azok voltak, akik leleplezték őket. A frankhamisítási botrány bűnöző állam hírébe hozta Magyarországot.

1925 december 19-én egy hágai pénzváltó üzletben egy elegáns úr egy francia ezerfrankost kívánt beváltani. A pénztáros visszadobta az ócska hamisítványt és hívta a rendőrséget. A méltatlankodó úr, Jankovich Arisztid nyugalmazott vezérkari ezredes magyar diplomata útlevéllel igazolta magát, de ez nem segített rajta. Sem két társán – köztük Gömbös Gyula személyi titkárán -, akik hamis román útlevéllel utaztak. Tízmillió frank névértékű hamis bankót találtak náluk. Jankovich azzal védekezett, hogy Magyarország rendőrfőkapitánya, Nádosy Imre küldte Hollandiába bizalmas feladattal.

Ez valóban így volt. A frankhamisítást maga az országos rendőrfőkapitány fedezte, ő küldte ki az embereit több európai országba, hogy váltsák be a hamisított bankjegyeket. Ez sehol sem sikerült, mindenki lebukott. Egyetlen hamis bankót sem sikerült elsózni.

A hágai letartóztatás után hatalmas botrány tört ki. A francia hatóságok bekapcsolódtak a nyomozásba, francia detektívek érkeztek Budapestre. A Hágában letartóztatottak többéves börtönbüntetést kaptak Franciaországban.

Jankovich Arisztid
Forrás: Wikipedia

Pancserpatrióták 

A kormánypárt és az akkor éppen ellenzéki fajvédők közös projektje volt a frankhamisítás, hogy így rendítsék meg a Trianon főbűnösének tartott Franciaország gazdaságát. Összesen 30 ezer ezerfrankost gyártottak le az állami Térképészeti Intézetben állami alkalmazottak a munkaidejükben állami fizetésért. Németországból hoztak eszközöket, papírt, s szorosan együttműködtek a müncheni Térképészeti Intézettel.

Harminc millió névértékű hamis frankkal persze akkor sem lehetett volna ártani érdemben a francia gazdaságnak, ha valamennyit fel tudtak volna használni, de ebben még a hamisítók sem reménykedtek.

1924-ben igen gyenge minőségű próbanyomatok készültek. Ezután Németországból hozattak jobbnak vélt papírt. Majd három hónapig retusálták az eredetiről készült nagyított fotókat. Bécsből rendeltek automata számozószekrénnyel ellátott tégelysajtót a nyomtatáshoz. 1925 szeptemberére elkészültek a hamis bankók.

A projektet Windischgraetz Lajos herceg szervezte, az osztrák származású magyar politikus, akinek már voltak sötét foltok a múltjában. Az első világháború idején közellátási miniszterként csúnyán belekeveredett a burgonyapanamába. A legitimistáktól állt át a fajvédőkhöz a húszas években.

Windischgraetz Lajos
Forrás: Wikipedia

A hamisítványokat minőségük szerint szétválogatták. Rossznak minősítették több mint a felét, közepesnek 9 ezret, jónak 4400-at. A rosszak egy részét elégették. A közepeseket is megpróbálták felhasználni, hiszen csak a Hollandiában próbálkozóknál több mint kétszer annyi hamis bankó volt, mint amennyit jónak minősíthettek.

A magyar hadsereg tábori püspökének, a fehérterror élenjáró bandája, a Prónay-különítmény zászlaját felszentelő Zadravecz Istvánnak a lakóhelyén, a budai ferencesek zárdájában helyezték el a hamisítványokat. Ott folyt a minőség szerinti osztályozás is. A tárgyaláson elhangzottak szerint a püspök mindig a rosszakra mondta, hogy jók és fordítva. A zárdában taposták, gyűrték, köpdösték a bankókat, hogy használtnak tűnjenek. Csak azt nem tudták, hogy a franciák már két darab ezres bankót is tűre szúrtak föl, tehát a használt bankókon jó pár tűszúrásnak kellett lennie. A hamis bankjegyek 2,5 grammot nyomtak, az eredetiek 1,5 grammot. Képzett pénzhamisítók betegre röhögték volna magukat a magyar állami hamisítók dilettantizmusán.

Balra az igazi, jobbra a hamis frank bankjegy
Forrás: Wikipedia

Zadravecz a tanúkihallgatások és szembesítések során kereken letagadta, hogy bármit tudott volna a frankhamisításról. A tárgyaláson persze kiderült, hogy nagyon is tudott, de ő nem került a vádlottak padjára, viszont a tábori püspökségről le kellett mondania. Visszaemlékezéseiben nem tagad, hanem büszkélkedik:

„Hát igenis kérem, mi frankot hamisítottunk, Istenemre mondom, a magyar irredenta javára s a legnagyobb ellenségünk, országunk megrablója, fosztogatója, hóhéra, a francia rovására.”

A wikipédián jelenleg ez olvasható:

„…a kész bankjegyeket a budai ferencesek rendházában élő Zadravecz püspöknél helyezték el egy ládában, amelynek tartalmáról a püspök nem tudott. A sajtó azonban belekeverte az ügybe őt magát is, sőt elterjedt az a hír, hogy Zadravecz meg is áldotta a hamisított bankjegyeket… Számos bíráló, sőt mocskolódó írás jelent meg róla. A bíróság azonban Zadraveczet nem találta bűnösnek, és a rágalomhadjáratot folytató lapok a bírósági döntés után súlyos kártérítést fizettek a tábori püspöknek.”

A wikipédia, „a szabad enciklopédia” miután szabadon szerkeszthető, hazugságok elhelyezésére is alkalmas, a püspök pedig a bíróság elnézését kihasználva olyan „rágalmakért” szedett be kártérítést, amelyekről maga tudta legjobban, miként később meg is írta, mennyire igazak.

A bűnbak: a bűnüldöző

Az Országgyűlés 25 tagú vizsgálóbizottságot küldött ki a frankhamisítási ügy kivizsgálására. Nem jutottak egységes álláspontra.

A bizottság kormánypárti többsége által elfogadott és az Országgyűlés kormánypárti többsége által megszavazott jelentés szerint a kormány semmilyen formában nem tehető felelőssé a frankhamisítás ügyében. 

A kisebbségi véleményt Vázsonyi Vilmos készítette és ismertette. Ő részletesen kimutatta a kormány felelősségét és leszögezte: „Az a kormány, amely alatt ez megtörténhetett, nem maradhat a helyén.”

A kormánypárti és fajvédő lapok azt hirdették, hogy a jelentéktelen frankhamisítási esetből a baloldali és liberális lapok csináltak ügyet. Ők tették ezt a közönséges, köztörvényes cselekményt politikai üggyé, ők igyekeznek lejáratni a magyar államot a külföld és kivált az ellenséges országok előtt.

A fajvédők először csatlakoztak a frankhamisítás irányítóinak védekezéséhez, miszerint őket hazafias érzések vezették. Később azonban észbe kaptak, s azt hirdették, hogy az egésznek egyáltalán nincs is politikai vonatkozása.

Bajcsy-Zsilinszky Endre így nyilatkozott:

„Mikor valami egészen nagyszabású eredményt vár, akar és remél a szélsőbaloldal — mondotta —, mindig Vázsonyi Vilmost teszik meg — ideiglenesen — vezérnek. A baloldal egész akcióját láthatólag a vén terézvárosi stratéga vezeti./…/ Nem sikerült a fajvédőket s általában az intranzigens keresztény társadalmat eredményesen belekeverni a frankhamisítás bűnügyébe. Most tehát azon lovagolnak, hogy mi bűnt dicsérünk, hősökké akarjuk avatni a pénzhamisítókat. Nagy tévedés. Éppen mi voltunk azok, akik szó szerint vettük és betartottuk a miniszterelnök úr ama nagyon helyes intését, hogy kezelje mindenki ezt az ügyet bűnügyként. Lokalizálni igyekeztünk az ügyet sajtónkban is, azért írtunk róla eleinte keveset. Naiv fejjel azt hittük, hogy mindenki, minden politikai és társadalmi tényező versenyezni fog a hazafias feladatban, minél kisebb területre korlátozni ezt az ügyet s nem engedni ellenségeink örömére, hogy politikává szélesedjen és dagadjon./…/ Állítom és bizonyítani fogjuk, hogy az egész frankhamisítási ügy megmaradt volna a maga természetes bűnügyi keretei között, ha ez a belső lényegében ma is forradalmi sajtó politikai kázust nem csinált volna belőle. Ők voltak az anyaggyűjtők és a denunciánsok Benesék számára.” (Új Nemzedék, 1926. január 14.)

Vázsonyi heves támadások célkeresztjébe került. Telefonját folyamatosan lehallgatták. 1926. február 16-én fényes nappal megtámadták, amikor az otthonából az irodájába tartott. Az Esti Kurir így számol be az esetről:

„A rendőri nyomozás feladata kideríteni, hogy egyéni akció volt-e a két ébredő /ti. az Ébredő Magyar Egyesülete nevű fajvédő szervezethez tartozó – R.S./ fiatalember részéről Vázsonyi Vilmos megtámadása, vagy voltak-e felbujtóik, és ha voltak, kik azok, és reméljük, hogy a rendőri nyomozás ki fogja deríteni ennek az ügynek politikai vonatkozásait is, ha vannak ilyenek. De azt már e pillanatban is le kell szögeznünk…, hogy egyes lapok hetek óta valóságos hajszát indítottak Vázsonyi Vilmos ellen, akit azzal is több ízben meggyanúsítottak, hogy a frankhamisítás ügyére vonatkozóan ő informálta a külföldi lapokat. Addig is azonban nem fojthatjuk el felháborodásunkat és megvetésünket azzal a szellemmel szemben, amelyből az ilyen merényletek kivirágoznak, és amely szellem a frankhamisítás ügyével kapcsolatban nem a vádlottak megbüntetését kívánta, hanem csatarendbe sorakozott azok ellen, akik a bűnösök megbüntetését és az igazság kiderítését követelték./…/ … az ismeretlen fiatalember nekirontott, ólmos botot ragadott és azzal fejbevágta Vázsonyi Vilmost. Pillanatok alatt még néhány ütleget mért Vázsonyi karjára és mellére, aki azonban nem vesztette el lélekjelenlétét fiatal és erőteljes támadójával szemben, hanem rögtön az első ütés után hatalmas pofont mért annak jobb arcára, míg a jobb kezében tartott vastag sétabotjával ütlegelni kezdte a fiatalembert, akit Vázsonyi erélyes fellépése annyira megzavart, hogy tétlenül és zavarodottan tűrte Vázsonyi ütlegeit. A támadónak azonban cinkostársa is a közelben tartózkodott, és amikor észrevette, hogy Vázsonyi elleni támadása folytán barátja kellemetlen helyzetbe került, hirtelen előugrott, revolvert rántott és Vázsonyira szegezve hangosan kiáltozni kezdett: — Nem merj hozzá nyúlni, büdös zsidó, mert rögtön keresztül lövöm a koponyádat.” Vázsonyi „kitárta mellén télikabátját és elszánt hangon kiáltott rá a revolveres támadóra: — Itt van gyáva kutya a mellem, lődd keresztül, hogyha van hozzá bátorságod.”

Vázsonyi Vilmos
Forrás: Wikipedia

Az egyik tettes Vitéz Vannay László volt, aki 1944-ben elsők között üdvözölte Szálasi Ferencet a hatalomátvétele után, a nyilas-kormány engedélyével riadózászlóaljat állított fel, amelyben 13-15 éve kamaszok is harcoltak és haltak meg – Vannayval együtt – Budapest ostromában.

Vázsonyi Vilmos három hónappal később 58 éves korában meghalt egy Bécs melletti szanatóriumban. Gyomorfekéllyel és szívbetegséggel kezelték, nyilván egyiknek sem tettek jót a felforrósodott közéleti harcok és izgalmak.

Jó és rossz helyet cserélnek

1926 májusában, nem sokkal Vázsonyi halála előtt a Rudas Kórházban kihallgatták a frankhamisítás gyanúsítottjainak egyikét, Hir György országgyűlési képviselőt, az Ébredő Magyarok egyik vezető személyiségét, aki a fehérterror idején egy különítményt vezetett. Szenzációs tanúvallomás volt ez. Nagyot robbant a sajtóban:

„Irredenta tárgyú megbeszéléseink szerint 1923. augusztus elején hasonló régi kapcsolatomból folyóan, meghagyás szerint Bethlen István grófot a Miniszterelnökségen felkerestem, aki akkor kifejezte, hogy más alkalmat keres nyugodt megbeszélésre. Pár nap múlva küldte a Balatonfüred melletti, lókuti birtok megnézési útitervét, amely alkalommal részletesen megbeszéltük a frankkészítést, az erre szóló igazoló levél szövegét, és Bethlen István tőlem azzal vált el, hogy gondolkodik rajta és pár nap múlva értesít. A szövegében megbeszélt s minket a frankkészítésben fedező és igazoló levél Bethlentől hozzám pár nap múlva megérkezett./…/ Ezután az ügyet Windischgrätz Lajos herceg Szép utcai lakásán vacsora közben beszéltük meg a herceggel, Nádosy Imrével, és Mészáros Gyulával. Itt határoztuk el, hogy a frankkészítés anyagi részeinek rendezése végett a herceg keresse fel Bethlen grófot. A következő napok egyikén értesített a herceg, hogy ez ügyben holnap 11 órakor várja Bethlen. Másnap felkísértem a herceget a várba, amíg ő a Miniszterelnökségen volt, kint sétáltam. Jó félóra múlva jött ki Windischgrätz a Miniszterelnökségről, s közölte, hogy az átalunk a frankkészítéshez szükségesnek talált egymilliárd koronát Bethlen István megígérte, és Nádosy lett kijelölve érintkezésre…” (Magyarország, 1967. október 8.)

Bethlen István
Forrás: Wikipedia

Hir vallomása szerint tehát az ország miniszterelnöke közvetlenül részt vett volna a bűncselekményben, és azt közpénzből finanszírozta. Hir személye a figyelem középpontjába került.

Ő vasúti hordárként kezdte, kitüntette magát katonaként a Nagy Háborúban, a konjunktúra alatt tehetős ember lett, módos lányt vett feleségül. Állítólag minden vagyonát beleölte a frankhamisításba, amelytől busás hasznot remélt. Csődeljárásokat indítottak ellene, még a lakbérrel is tartozott. Váltókat is hamisított. A botrány kirobbanása előtt minden hitelezőjét azzal kecsegtette, hogy hamarosan hatalmas pénzösszeghez jut, és mindenkit kifizet. Csalás és sikkasztás gyanújával kezdeményezte az ügyészség mentelmi jogának felfüggesztését és előzetes letartóztatásának engedélyezését. Az Országgyűlés a mentelmi jogát némi időhúzás után felfüggesztette, az előzetes letartóztatásához azonban nem járult hozzá. Amikor azonban ez a döntés megszületett, Hir már súlyos beteg volt.

Március vége felé agyvérzést kapott, egyes hírek szerint öngyilkosságot kísérelt meg, mások szerint megmérgezték.

Mindenesetre hosszú ideig elzárták őt a nyilvánosságtól. Bűntársának testvére kezelte, de aztán bekerült a Rókusba, és ott megtette szenzációs tanúvallomását.

1926. szeptember 25-én, nem sokkal a frankhamisítási per lezárása előtt meghalt:

„Anyagi viszonyainak leromlása teljesen megőrölték idegzetét. Hosszasan betegeskedett s többször agyvérzés érte az addig vasidegekkel  és szervezettel bíró képviselőt. Már beteg volt, amikor a frankperben tanúként kellett kihallgatni. A sok izgalom még jobban megviselte, s betegsége lényegesen rosszabbodott a Rókus-kórházban történt tanúkihallgatása után. Hir Györgyöt annak idején az egységes párt programjával választották meg a hercegfalvi kerületben, azonban később a fajvédőkhöz csatlakozott.” (8 órai újság, 1926. szeptember 26.)

Pritz Pál történész úgy fogalmaz, hogy Hir György „azóta sem tisztázott körülmények között” halt meg. (Századok, 1990.)

Még egy haláleset kötődik a frankhamisítási ügyhöz. Arthur Schultz, aki a frankhamisítók nyomdász szakértője volt, berlini letartóztatása után az elmebaj tüneteit kezdte mutatni, s nem sokkal később a berlini tébolydában meghalt. Róla is híresztelték, hogy mérgezés áldozata lehetett.

Ezek azonban híresztelések, egyáltalán nem biztos, hogy lenne bármi alapjuk. Végül is, az ügy maga, a vele járó izgalmak, félelmek, a stressz is vezethetett agyvérzéshez, elmebajhoz, betegségekhez.

A jelenkor jeles történészének, Ablonczy Balázsnak összegzésére támaszkodhatunk leginkább:

„Az 1926 tavaszán komoly port felverő Hir-féle kombináció nem tűnik hitelesnek./…/ Hir kórházi ágyon tett vallomását a legitimista ellenzék igyekezett felhasználni Bethlen ellen. Csakhogy Bethlen a Hír által megjelölt időpontok egyikén nem is találkozhatott a képviselővel, mert Genfben volt, illetve Balatonföldváron és Radványban pihent. Bethlen szerepét összegezve és a felbukkanó információdarabokat összeillesztve arra juthatunk: lehet, hogy Bethlen értesült a hamisítás tervéről, de nem mérte fel az ügy jelentőségét. A technikai részletek ‘neki nem sokat mondtak’ – írta erről Teleki (Pál szerk.); esetleg a készülődést a korszak számos, eleve hamvába holt délibábos elképzelései egyikének vélte (bár a benne szereplők közéleti súlyából levonhatott volna következtetéseket), és nem törődött vele. Politikai felelőssége minden kétséget kizáróan volt az ügyben, büntetőjogi valószínűleg nem. Más a helyzet Telekivel. Neki már 1926 januárjának első napjaiban rossz előérzetei voltak az üggyel kapcsolatban (valószínűleg nem minden alap nélkül), s felajánlotta Prónay György miniszterelnökségi államtitkárnak és Khuen-Héderváry Sándornak, a külügyminiszter állandó helyettesének, hogy az ügyben mindent magára vállal. Ilyen lépésre alapos lelkiismeret-furdalás nélkül aligha vállalkozott volna./…/ A frankhamisítással kapcsolatban rendszerint meg szokták említeni, hogy a kulcsszereplők közül gyanúsan sokan elhunytak. Hir György állítólag egy Gömbösnél tett látogatás után lett rosszul, ugyanakkor vallomása – bár pillanatnyilag kellemetlen volt a kormányzatnak – inkább egy teljesen szavahihetetlen és a politikai túlélésért küzdő egyén kísérlete volt a közfigyelem visszaszerzésére. Arthur Schultz szintén meghalt egy német idegszanatóriumban. A mégoly alapos vizsgálat sem állapított meg nála mást, mint tüdő- és mellhártyagyulladást (más források szerint gyomorvérzést), amelyet ápolói a nyomdász gyakori dührohamai miatt nem vettek észre időben.” (Múltunk, 2008/1.)

Októberben ítéletet hirdettek. Ekkor a kurzus sajtójának ősbölénye, Rákosi Jenő megszólalt, és Kegyelmet! címmel szabadságot igényelt az elítéltek számára:

„Az igazságot meg kellett keresni, a bűnt meg kellett találni és meg kellett bélyegezni. Mert pénzt hamisítani bűn, melyre súlyos büntetést mér a törvény, bármi motívumokból cselekedtek légyen is az elítéltek. Most azonban következzék a kegyelem. A kegyelem, amely nem a bűnt bocsátja meg, hanem csak a büntetést szállítja le a birói igazság mértékéről a hatalom irgalmáéra. Mert a megbélyegző ítélet, a vizsgálati fogság, a nyilvános tárgyalás pellengére és szenvedései után, amely részük lett, a bűn ki van engesztelve, és a motívum követeli tőlünk a jogát. Ma már fennen kell hirdetnünk, hogy nem közönséges bűnösökkel, hanem bűnbe esett áldozatokkal állunk szemben. Illúzióknak, megsanyargatott hazafi érzéseknek lettek áldozatai. Megtévesztette őket vérző hazaszeretetök. Tragikus tévedés és nem gonosz cselekedet az, ami őket terheli. A komoly hazaszeretetnek nincsen határa. És mikor a kétségbeesés veszi hatalmába ezt a szent és nagy érzelmet, akkor a normális gondolkozás a visszájára fordul, a fogalmak helyet cserélnek és jó és rossz, az erkölcs két pólusa megszűnik egymás ellentétének lenni.”

Nádosy Imre
Forrás: Wikipedia

Windischgraetz Lajos herceg már 1927 elején betegszabadságra került és ott is maradt. 1927 karácsonyára számos vádlott amnesztiát kapott. A három és fél évre ítélt Nádosy rendőrfőkapitány 1928 tavaszán szabadult: „Úgy volt, hogy karácsonykor ő is amnesztiát kap, Nádosy Imre azonban kijelentette, hogy ő az amnesztiát nem fogadja el, mert bűnhődni akar bűnéért. A fegyházban azonban már nem sokáig marad. Húsvétra ő is szabadlábra kerül. Húsvétkor jár le ugyanis büntetésének kétharmad része, amelynek letöltése után a törvény értelmében szabadlábra helyezhető, amennyiben fogsága alatt mintaszerű magaviseletet tanúsított. Márpedig a harkai fegyház igazgatóságának jelentése szerint ezideig nem volt rab a fegyházban, aki olyan példásan tűrte volna sorsát, mint a volt országos főkapitány./…/ Windischgraetz Lajos herceggel, aki több mint egy év óta van betegszabadságon, és akinek szabadságát a napokban hosszabbította meg az igazságügyi orvosi tanács véleménye alapján az Igazságügyminisztérium börtönügyi ügyosztálya újabb három hónappal, tegnap találkoztunk az egyik jobboldali újság szerkesztőségében. Az egykor elegáns és délceg herceg nagyon megviseltnek látszik. Botra támaszkodva jár, olykor-olykor felsziszeg a fájdalomtól és régi eleganciája mintha a múlt emléke lenne. Windischgraetz Lajos herceg, akit Európa egyik legnagyobb politikai kalandorának neveznek, ma napi gondokkal küzd. Titkárját is kénytelen volt elbocsátani, mert nem tudta fizetni, ő maga pedig albérletben lakik Prónay Pál barátjánál.” (Aradi Közlöny, 1928. február 14.)