Színvarázs a Temze partján

A Tate Modern múzeum expresszionista kiállítása a Der Blaue Reiter mozgalom XX. század eleji, új utakat kereső művészeinek nyújt ritka bemutatkozási lehetőséget.

Csütörtökön nyílik meg a kimustrált hőerőműből kialakított ikonikus Tate Modern múzeum idei legnagyobb kasszasikerének ígérkező Expresszionisták címet viselő kiállítása, mely azt a rendkívüli kulturális pillanatot örökíti meg, amikor a XX. század elején festők nemzetközi kollektívája Der Blaue Reiter, A Kék Lovas néven forradalmat indított el a modern képzőművészetben. A show több oldalról megközelítve meséli el, hogyan jött össze Münchenbe bevándorolt külföldi alkotókból a zseniális kör, hogy azután formákkal, színekkel, hangokkal, sőt performansszal kísérletezzenek. Az elsősorban Vaszilij Kandinszkij, Gabriele Münter, Franz Marc és Paul Klee nevével fémjelzett csapat munkái mellett a Tate Modern vállalkozása olyan, korábban kevésbé ünnepelt művészeknek is biztosít helyet, mint Vladimir Burliuk és Maria Franck-Marck – már a névsorból is látszik a mozgalom multikulturális és országokon átívelő jellege. Ahogy ez a Nyugat- és Kelet-Európából, főleg Oroszországból, illetve az Egyesült Államokból érkezett különleges, egymástól nagyon különböző tehetségeket magába foglaló csoport maga fogalmazta meg, „egyetlen célt szolgálnak, és mindaz a munka, amit művészetnek neveznek, nem ismer sem határokat, sem nemzeteket, csak a humanitást képviseli”. A csoport ugyan az első világháború kitörése miatt csak rövid ideig élt és mindössze két közös bemutatkozási lehetőséget kapott – 1911-ben és 1912-ben –, de mind képzőművészeti munkáik, mind a többek között a Kandinszkij és Marc által szerkesztett 1912-es Almanachban közzétett, a művészet spirituális hatását körbejáró esszék révén múlhatatlan befolyásra tett szert.

A nagyszabású tárlat anyagának túlnyomó része a világ meghatározó, a legtöbb mesterművet magába foglaló expresszionista gyűjteményéből, a müncheni Lenbachhausból érkezett, de Natalia Sidlina, a Tate Modern nemzetközi kurátora mindeddig magánotthonokban rejtőző remekeket is megnyert az egyedülálló alkalomra. Újszerű, érdekes adalék, hogy közvetlen cseréről van szó. Az expresszionistákért a müncheniek a Tate semmivel össze nem hasonlítható J.M.W. Turner kollekciójával „vigasztalódhatnak”.

Az első terem mindjárt Kandinszkij és Münter, mester és növendéke munkáit tárja a látogatók elé, egyben megérteti, miért éppen München lett a kettejük esetében szenvedélyes szerelemből, másrészt különböző szoros barátságokból és kötelékekből létrejött csoport első számú központja. A bajor főváros viszonylag liberális és nyitott környezetet biztosított olyan kevésbé toleráns társadalmakból érkezett elszigetelődött művészek számára, akik nem konvencionális életmódjuk és partneri viszonyaik miatt nem illettek bele saját középosztálybeli privilegizált rétegükbe. A gazdag és kulturálisan szofisztikált München, különösen Schwabing kerület konzervatív, mégis befogadó establishmentje, benne a Szépművészeti Akadémiával és az egyetemmel, támogatta és így fenntartotta a kísérletező, újító művészetet.

München megértő türelmét különösen jól érzékelteti az a szoba, melyben lenyűgöző portrék és önarcképek kaptak helyet. Leginkább talán Marianne Werefkin 1909-es, Alexander Sacharoff, női ruhát viselő, feminin jellegét nyíltan vállaló táncosról készült arcképe és saját maga 1910-es megörökítése sokkol, míg Münter 1909-es Listening című, Alekszej Javlenszkijnak emléket állító festménye megragadó. München lüktetését Kandinszkij és Münter a festői Murnauban, a zöldellő alpesi régióban pihenték ki és ez a kisváros lett később az otthonuk is. A népművészet iránti érdeklődésük és egy új szellemiség keresése mind absztrakt, mind figuratív műveikben radikális változásokat hozott, a vonalakra és a színekre egyaránt jobban fókuszáltak. Szemgyönyörködtető Kandinszkij 1913-as Improvisation Deluge kompozíciója és Marianne Werefkin portréja még 1909-ből. Mindeközben a Kandinszkij–Münter duó barátai és szövetségesei, a Franz Marc–Maria Franck-Marc pár állatok és gyermekek ábrázolásában mélyedtek el, amit a méltán világhírű 1912-es Tiger és a Girl with Toddler (1913) igazol most Londonban.

Ahogy ezt Natalia Sidlina nyilatkozataiban hangsúlyozta, fontosnak tartotta megdönteni azt a tévhitet, hogy a korai modernista időszakot olyan kimagasló egyéniségekkel kell asszociálni, mint Picasso, Matisse, vagy maga Kandinszkij. Nem szabad figyelmen kívül hagyni az olyan összművészeti kollektívákat, mint a Der Blaue Reiter sem, mely Kandinszkij számára, Gabriele Münter hatásaként lehetővé tette a zeneszerzőkkel, előadóművészekkel való gazdag, összetett együttműködést. Együtt fedezték fel a fotóművészetet is, melyről az 1910-es müncheni Az iszlám művészet fénypontjai című kiállításon készült fényképeknek szentelt szoba is tanúskodik.

A kiállítás végére marad a Der Blaue Reiter maradandó örökségének illusztrálása kiáltványok, kiállítási katalógusok, plakátok, publikációk, különböző múzeumokkal és galériákkal ápolt kapcsolatok bemutatása révén.