Mint szegény Piri néni. Na, ő sem tudta. Piri néni egy belvárosi bérházban lakott, mondhatni, ősidők óta. Még a hatvanas évek legvégén, fiatalasszonyként költözött fel valahonnan vidékről, s azóta örökké ott élt az első emeleten. Oda született és ott nőtt fel a fia, ott élt vele egy darabig a férje. A válás után a lakást a Tanács Piri néninél hagyta, aki a rendszerváltás után meg is vette azt. Szóval tényleg nagyon rég ott élt már az öregasszony. Összenőtt a házzal, veterán lett. A többi lakó hozzá képest gyorsan cserélődött, de ő mindig a helyén maradt. Egy idő után abba a hamis illúzióba ringatta magát, hogy övé a ház.

Aztán jött Mártonka és a felesége. Ők is hosszú távra terveztek. Egy második emeleti világos, háromszobás lakást vettek meg. Ikreket vártak, éppen Piri néni feje fölött készültek családot alapítani. Mártonka fiatal, agilis fickó volt, apró szívességekkel lopta be magát az öregasszony szívébe. Megjavította a csöpögő konyhai csapot, a helyére tette a megvetemedett ajtót, lehozta a padlásról a telelő muskátlikat, egyszóval igen megtetszett Piri néninek. Ilyenkor mindig jókat beszélgettek. Ez, ha lehetséges, még jobban esett az egyébként magányos néninek. Mártonka pótmamaként tekintett az idős hölgyre, akivel mindent megoszthat. Elmesélte neki azt is, hogy micsoda kálvárián mentek keresztül, mire megfogantak a lombikos ikerbabáik.

Amikor a gyerekek megszülettek, Piri néni sokat sertepertélt az újdonsült családnál. Eleinte jól jött a segítsége, de ahogy az idő haladt, kezdett terhessé válni, mert kérés és kérdés nélkül bármikor beállított és kéretlen megjegyzéseivel bizony okozott néhány keserű pillanatot az asszonykának. De mégsem ezen borult a bili. Hanem a politikán. Éppen választási év volt. Piri néni lelkesen kampányolt az egyik pártnak, Mártonka viszont épp az ellenlábasokban hitt vakon. Egy alkalommal igen csúnyán össze is szólalkoztak ezen.

Onnantól fogva Piri néni nem ment többet a másodikra. A lakása nyitott ajtajában állva hallgatózott örökké felfelé, hogy éppen mit csinálnak fent Mártonkáék. Kereste a lehetőséget, mikor és mivel köthet bele a házaspárba. Nem sokáig kellett fülelnie, mert a rohamosan növő ikrek hamarosan babamotorra szálltak és vígan karikáztak, vagy éppen műanyag dömpert tologattak a második emeleti körfolyosón. Több se kellett Piri néninek, az elsőről ordított fel a családnak, hogy hagyják abba a rendbontást. Mártonka nem törődött vele, foghegyről annyit válaszolt, hogy napközben azt csinálnak, amit akarnak. Piri néninek elgurult a gyógyszere a flegma válasz hallatán, és nem éppen úrinőhöz méltón küldte el Mártonkát melegebb éghajlatra. Mártonka nem hagyta magát, szó szót követett, aztán Piri néni végső érvként odavágta a férfinak, hogy neki csak ne beszéljen olyan ember, aki még gyereket sem tud csinálni rendesen, és csak ilyen műanyag gyerekei vannak!

Műanyag gyerekek

Műanyag gyerekek... Ahogy ezt leírom, nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. A pár héten belül megszülető babáimra gondolok, akik nagyon is hús-vér emberkék. Az ultrahangon jól láthattam a minap, ahogy mocorognak, pulzálnak az ereik, tesznek-vesznek az egyre szűkülő térben. A lombik nem plasztik gyerekeket ajándékoz a szülőknek, hanem segít, ha a fogantatás valamiért elakad. A sikeres beültetés után a mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó intézményből az embert igen hamar továbbküldik a területileg illetékes szülész-nőgyógyászatra, ott történik a teljesen hétköznapi terhesgondozás ugyanúgy, mint bármely más esetben. Az orvos megállapítja a terhességet, a szívhang felfedezése után pedig elküldi a kismamát a védőnőhöz és elkezdődik a folyamat.

Persze vannak kivételek. Például nálunk sem volt ilyen egyszerű a történet. A nyolchetes ultrahangon már illene látni a szívhangot, ami a magzat életképességének egyik legfontosabb bizonyítéka a terhesség korai szakaszában. Én elmentem az ajánlás szerint a területileg illetékes orvoshoz, aki akkor tudatta velem, hogy egy embrió helyett kettő van, de olyan régi az ultrahang készülék a rendelőben, hogy ő még ilyenkor nem tud szívhangot megállapítani, jöjjek vissza egy hét múlva.

Nem elég az izgalom a dupla terhesség hírétől, ott lebegett a fejem fölött a nyomasztó gondolat, hogy vajon lesz-e szívhang jövő hétre. A két nagyfiam után volt egy harmadik terhességem, ami korán véget ért, mert a tízedik hétig sem volt szívhang. Nehezen éltem át és túl ezt a veszteséget. Egy hét szorongás várt rám. Legalábbis akkor azt hittem. Aztán elkezdtem furcsán érezni magam. Hamar kiderült, hogy covidos lettem…

Jól belementem a dolgok mélyére. Köhögés, fulladozás, gyengeség. Gyógyszert csak nagyon korlátozottan kaphattam, tekintettel a terhesség korai szakaszára. Nem sokat aludtam a tünetektől – no meg az idegbajtól. Ott voltam az ici-pici, szívhang nélküli ikrekkel a hasamban – dögbetegen. A dolgok nagyon rosszul álltak. Az első hetekben végigmenő anyai betegség igen gyakran végzetes a babák számára. Szörnyű volt azon tépelődni, hogy még el sem kezdődött a pici életük, s máris véget érhet.

A háziorvosom nyugtatott meg azzal, hogy nem baj a koronavírus, ezen simán túl leszünk mindhárman. Csak arra vigyázzak, hogy valamilyen szövődményt ne szerezzek hozzá, és akkor minden rendben lesz. Igaza lett. Ugyan nem egy, hanem két hét múlva tudtam csak visszamenni a nőgyógyászatra, ráadásul szörnyen le is gyengültem addigra, de a babáim akkor már minden kétséget kizárólag éltek. A könnyeimen keresztül is jól láttam a monitoron, ahogy a nem műanyag, de igazi hús-vér szívük dolgozott.

A történet korábbi részei: