Az Imádkozó volt az első Pintér-darab, amit láttam az Újpesti Rendezvénytérben. Szokatlan volt a nagy, tágas tér: nemcsak a színpad, a falak és a mennyezet volt távolabb, mint ahogy megszoktam, de a hagyományos színházak elrendezéséhez képest talán a lábam is jobban elfért a széksorok között. És ugyanez a komfortérzet kísért végig a darabon, ismerős karakterek jelentek meg, ismerős helyzetek, reakciók és érzések váltakoztak a színpadon és bennem egyaránt.

Mintha az életem darabokra hullott volna, az alkotórészek pedig kicsit másképp, eltérő sorrendben, szokatlan párosítással, de mégis otthonos érzést keltve álltak volna össze újból egésszé.

De messze nem csak az ismerős dolgok miatti jó érzést láttam az elém tartott tükörben: ott volt minden hibám, rossz döntésem, traumám, berögzült mintám és fájdalmam is, kíméletlenül megtöltve a rendelkezésre álló hatalmas teret.

Gúzsba kötött a darab, utána percekig mozdulni sem bírtam. Az autóhoz szótlanul sétáltunk, és amint a felszínre értünk a mélygarázsból, kopogni kezdtek az esőcseppek a szélvédőn, belőlem meg kitört a sírás. Tudjátok, olyan igazi, mélyről jövő zokogás, aminek a végén a megkönnyebbülés marad már csak. Na meg a kérdés, hogy vajon miként képes Pintér Béla még úgy is ilyen intenzív érzéseket kiváltani a közönségéből, hogy majd’ ötszázan, ötszáz különböző életúttal és háttérrel ülünk a színpaddal szemben?

Az adásban is felmerül, hogy miben más egy ekkora helyszínre írni és rendezni, változik-e a munkafolyamat attól, hogy 180 helyett 460 ember néz egy, a korábbinál jóval nagyobb színpadot. „Volt, hogy nagyobb térben játszottunk, és azt tapasztaltuk, hogy nem működik másként, nem lesznek érzéketlenebbek a nézők. […]

Az új előadásoknál sem találok ki más színpadi hatásokat, másféle színpadi játékra sem kérem a színészeket”

– meséli a művész, majd hozzáteszi, hogy a mikroport használata még lehetőséget is ad arra, hogy a hatalmas tér ellenére is intimebben, halkabban tudjon megszólalni a színész.

Egyre érzékenyebbek vagyunk

„Ez egy nyílt titok, hogy nekem a legtöbb előadásom önéletrajzi ihletettségű. Az is megy, amikor bele kell képzelnem magam egy-egy figurába, élethelyzetbe vagy személyiségbe, de az ember keresi azokat a témákat, amikhez igazán köze van, ami igazán fáj, ami igazán a sajátja.

És ha kellően bátor ahhoz, hogy a saját életének a fájdalmas dolgait feltárja és megvizsgálja, van esélye, hogy valóban, őszintén megossza azt a nézőkkel.

És nem kizárt az sem, hogy a nézők is éltek át hasonlót” – mondja Pintér Béla Kriszta felvetésére, miszerint a legjobb szövegek, a legjobb művek mindig valami fájdalmas helyről jönnek.

Ezzel együtt egyre érzékenyebbek vagyunk a bántalmazásra, egyre traumatudatosabbak vagyunk, és nagyobb figyelmet fordítunk arra is, hogy hatalmi helyzetekben miként szólunk egymáshoz, hogyan működik a két ember közötti dinamika – de hatott-e ez Pintér rendezői munkájára? „Én korábban is igyekeztem nem megbántani a kollégáimat, viszont vannak olyan pillanatok, amikor elveszítem a türelmem. Ez általában nem is egy embernek szól, sokkal inkább a helyzetnek, a próba után viszont egyáltalán nem viselkedek úgy, mint egy rendező” – meséli.

A színpadon kívül azonban sokszor nehezére esik konfrontálódni, a szakításokat különösen nehezen viseli: „Egyfelől tudom, hogy tarthatatlan a szituáció, de ha igazán őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy félek. Félek ettől a helyzettől, és nekem egyáltalán nem okoz örömet, hogy a rosszat közöljem a kollégámmal – úgyhogy

fel kell szívnom magam, és kurva keményen bele kell állnom.”

Belülről élni a bátorságkultuszt

Pintért sokan és sokszor nevezték már bátornak – ő azonban árnyaltabban látja a helyzetet. Nem tudja magáénak érezni az őt övező bátorságkultuszt, hiszen lát maga előtt olyan példákat, mint Alekszej Navalnij, aki az életével fizetett az elveiért. 

„Én azt hiszem, hogy képtelen lennék erre – mondja. – De azért mondhatom ki bátrabban azokat a közéleti problémákat, amelyektől szenvedek, mert a mi társulatunkat nem az önkormányzat tartja el, ilyen tekintetben nekem nem mondja meg a polgármester, hogy mit tehetek és mit nem. Sőt, tulajdonképpen senki nem mondja meg. Nem az állami támogatásokból élünk, így tulajdonképpen azzal sem kell törődnöm.”

Pintér azok közé tartozik, akiknek lehetőségük van közölni a mondanivalójukat, mert nem kockáztatnak ezzel túl sokat. „Én megtehetem, és ezért nekem meg kell tennem – én ezt így élem meg” – mondja, Kriszta pedig hozzáteszi: egyre szűkül azoknak a száma, akik ezt megtehetik, és azok közül is egyre kevesebben vannak, akik meg is teszik.

„Ez a lelkiismeret hangja. Ha valamit annyira felháborítónak vagy igazságtalannak tartok, akkor arról beszélni kell.

És nem politikai szempontok alapján döntök erről, hiszen a darabjaimban olyan társadalmi jelenségeket láttatok, amelyektől félek. Ezt a félelmemet, ezt az elkeseredettségemet és fájdalmamat konvertálom át aztán az előadásba, hogy ezeken lehessen nevetni” – teszi hozzá a rendező. 

És hogy milyen véletlennek köszönhetően kezdett el Gálvölgyi Jánossal dolgozni, mitől fél, és mivel sikerült Krisztának megríkatnia Pintér Bélát? Nézzétek meg a teljes adást itt:

 

Mózes Zsófi