Na és a szülők: Sződi Gabriella és Újvári Márton. És a kicsi lakás. Ahonnan nehéz eljönni, mert nagyon jó a hangulat.Az embernek a Weöres-vers jut eszébe, kicsit módosított változatban: nem kutyatár – egy egész állatsereglet.

A német juhászkutya, a hörcsög, a patkány, a zebrapinty, a hullámos és a nimfapapagáj, meg a rosella, a rózsásfejű, a degu mókus és az ugróegér, a teknősök, a számtalan macska – köztük a titokzatos karthauzi – a kölykeivel (akik közül a legbutuskábbat tartották meg) már a múlt. De hogy még mit – vagy kit, kiket – hoz az élet, kiszámíthatatlan. Az Újvári-Sződi család alighanem képtelen állatok nélkül élni. És a gyerekek számára is teljesen természetes, hogy életük terét különféle állatokkal osztják meg. Hogy éjjel a tengerimalac motoszkálását hallják, hogy Marci Eni kutya vízfelelőse, és hogy a pici Anna adagolja a szárazeledelt.
– Hogy kezdődött ez a szoros kapcsolat az állatokkal?
– Én hatéves koromig kertes házban éltem a szüleimmel – mondja Gabi –, és ott persze volt minden: csirkék, kakas, kutya, macska… – A Dani kakast, azt nagyon szeretted! – szól közbe Marci. – Igaz, pedig nagyon harcias volt, máig őrzöm a nyomát… Aztán amikor a békásmegyeri lakótelepre költöztünk, akkor is mindig volt állatunk: hörcsög, tengerimalac, kutya – nálunk is az anyám volt az állatfelelős, úgy látszik, ez olyan női dolog…

4 + 4 kiló
Dr. Halmay Dóra a SZIE Állatorvostudományi Karának belgyógyászati tanszékén dolgozik klinikus állatorvosként, ám magánpraxist is folytat, így a legkülönfélébb esetekkel találkozik. Szerinte kétségtelenül igényel némi elővigyázatosságot a városi lakásban tartott állat és a még kicsi gyerekek együttélése, de semmiképpen sem indokolt megszabadulni már meglévő állatainktól pusztán azért, mert gyerekünk születik. Sok szülő kőkeményen ellenáll: félnek az állatoktól beszerezhető betegségektől, vagy attól, hogy szőrallergiát kapnak a kicsik. Sződi Gabi meséli, hogy amikor Marci megszületett, Miáka borzasztóan féltékeny lett.
– Folyton nézte Marcit, elég csúnyán, és ha nem vettünk észre, belepisilt a kiságyába. Ezért aztán el is kellett ajándékoznunk. Meg hát mi van akkor, ha egy négykilós macska ráfekszik egy négykilós kisgyerekre?
– Nem szabad az állatot beengedi abba a szobába, ahol a csecsemő van, és tilos őket kettesben hagyni – mondja Halmay Dóra. – Mindenképpen érdemes állatorvos tanácsát kikérni, hogy milyen állatot tartsunk, mert nem mindegyik alkalmas kisgyerek mellé, és tény, hogy léteznek állatról emberre terjedő betegségek. De az általános higiénia elégnek szokott bizonyulni. Ugyanakkor hamar rendszerességet, fegyelmet tanul a kisgyerek, bár nem ő lesz az állat gazdája, akármennyire szeretne, legfeljebb a társa, barátja. Saját állatot csak később tud majd irányítani, és ez nem is annyira az életkortól függ, mint inkább attól, hogy a gyerek mennyire önálló, mennyire fejlődött ki a felelősségtudata.
Márton bólogat: – Nekem csak kamaszkoromban lett kutyám. Én magam szereztem be, ő tényleg az enyém volt, nagyon büszke voltam rá, nagyon szerettem. Belga juhász volt, és amikor meghalt, nem is akartam másikat…
– Én szeretem mindegyiket nagyon, de nekem nem fogadnak szót egyáltalán – vág közbe Marci. – A kutyának apa a gazdája, az világos, ő a falkavezér. A cicának meg anya. A tengerimalacnak pedig mi. – Mi? Én is? – vidul fel Anna. – Mi. De azon belül én – pontosít Marci.
– Énnekem az első állat Suvicka – mondja Anna –, akire emlékszem. (Suvicka most lesz négyéves. Anna hat.) – Hogy került hozzánk? Elmentünk az … hova is, anya? ja, az állatmenhelyre, ott volt sok cica, és az apa mondta, hogy őt hozzuk el, mert ő volt a legfélősebb, a legkisebb. Vittünk cicakosarat, de olyan kicsike volt, hogy abból a lyukon keresztül kiesett volna. És akkor apa betette a kabátjába, és ott szaladgált a kabát ujjában…
Mi, felnőttek, már szétesünk a nevetéstől, mert a gyerekeknek annyi mondanivalójuk van az állatokról, hogy folyamatosan egymást torkolják le.
Gabi kérdezi Marcit, hogy neki melyik állat az első emléke. Marci azt mondja, Ciáka.
– Örökké tespedett az ágyon, meg se moccant, még ha lökdöstem, akkor se.
– Anna, emlékszel, amikor Ciákát elvittük és nem is jött vissza? Hova vittük?
– A cicamennyországba. Ahogy ti mondtátok, úgy emlékszem. Csak feküdt az ágyon, az van a gondolatomban, úgy lehetett, hogy ágy, rajta macska, és nem mozog…
– Szomorú lettél? Milyen az, amikor egy állat meghal?
– Kicsit se jó – mondja Marci. – Még gondolatban is rossz. Elvesztettünk már három ugróegeret, három tengerimalacot, most van a negyedik, az él és virul, hál’ isten. De őneki nincs neve, babonából. Mert már több elpusztult.
Anna kérdez: – Anya, elmondhatom azt a rossz élményt? Tudod, kivettem az akváriumból a tengerimalacot, de aztán nem figyeltem rá… És anya visszatette, én meg azt hittem, hogy elveszett… vagy baja lett… – És sírva fakad. Magyarázzuk neki, hogy az jó dolog, hogy felelősséget érez iránta, hogy aggódik érte. És hát hogy igen, vigyázni kell rá, mint egy anyukának a gyerekére. Malacanyuka, hihi – fűzi hozzá Marci. – De láttunk igazi anyukát is szülni.

Biológiaóra in vivo
Anna könnyei leszáradnak, megint tele van rajongással. – Jaj, tényleg!!! a mamánál van egy nagy cica, és terhes volt, és ott feküdt a padlón, és végignéztük, ahogy ott szenved, és nyomja kifelé a kiscicát. Csak egyet…. de olyan édes volt és ügyes…
Gabi azért hozzáteszi: – Tudod, ez vidéken volt, ott nem tartják meg a felesleges kölyköket. De mi megmentettük, nem vallottuk be, hogy láttuk, ahogy megszületett. Nem mertünk segíteni, és amikor kijött, amúgy is azt hittük, hogy halott. Aztán lenyalogatta az anyja, leszedte a burkot, ami még rajta maradt. És egészséges kiscica lett belőle.
Amikor azt kérdezem, hogy is keletkezik a kisállat, Marci jelentkezik, mint az iskolában.
– Én tudom! Összeteszi a két állat, amijük van, és akkor ott versengenek, versenyt futnak egymással a… mik? Apa? Na jó, a sejtek, és aki legelőször beér, az nyer, és akkor abból lesz az embrió.
Nekik már van elképzelésük arról, hogy születik az embergyerek, és arról is, hogyan távozik egy élőlény a földről. Nem kis dolog. És nem ugyanaz, mint amit a tévéfilmeken látni. Az anyuka segít, kérdez helyettem is.
– Mit láttunk a mamánál? Egynapos miket?
– Kismalacokat! Ilyen pici malacokat… És bocit. Tehénbocit.
– Tehenet vagy kisbikát? Lány volt vagy fiú?
Marci zavarba jön.
– Azt nem tudom, de azt mondta: múúúú. Elneveztük Minimúnak. A faluban volt ez mamáéknál, ahova járunk tejért... De olyan aranyos volt, nekünk múzott. Eni is érti, hogy mit mondunk neki, és ő is el tudja mondani, hogy mit akar. Ha morog, akkor vagy mérges, vagy éhes, vagy idegen jön. Ha így sípol (mutatja) vagy nyüszít, akkor le kell mennie. Ha olyan erősen csapkod a farkával, hogy majd eltörik a farokcsontja, akkor nagyon örül, vagy olyan ismerős jön, akit nagyon szeret. Van, amikor csak játékból morog, de ha nagyon liheg, akkor szomjas vagy melege van… Ha hozza a csomót (ez egy kutyajátékszer), és lerakja elénk, akkor játszani akar… Húzom, húzom, ő is próbálkozik, de ő nem tudja, mert csúszik a körme a padlón… Na, azért anyát is lehúzta a múltkor a székről…
Az orvos szerint a gyerekek még jobban érti a metakommunikációs jeleket, szinte látják az állat gondolatait, ráéreznek rezdüléseire – és ez alighanem kölcsönös. Ráadásul a többi emberrel szemben is empatikusabbá, érzékenyebbé válhat az, aki „néma” társait megtanulta érteni. Gabi azt mondja: csak most érzi, hogy milyen sokat számít a kölyköknek az állat. És hogy talán a kutya még jobb társ, mint a macska, mert kommunikatívabb. Meg hogy ezek a gyerekek, akik így megtanulták az állatok jelzéseit, talán jobban megértik az emberekét is. Mondjuk a saját kisbabájukét is, amikor még nem tud beszélni. És hogy milyen üres is lenne a lakás nélkülük – hiszen hangulatot teremtenek, mindenkit megnevettetnek.

Macskaünnep
– Amikor a cica észreveszi, hogy csak úgy üldögélünk, tévézünk például, akkor elkezd ő is műsorozni, hát az világszám, annál nincs viccesebb…
Marcika megint magához ragadja a szót:
– A macskával még bújócskázni is lehet! Vagy a kutya és a macska találkozása! Amikor a kutya játszani akar a cicával! Azt csinálja, hogy a fejét lehajtja, a feneke meg fent marad, csóválja a farkát és folyamatosan ugat a macskának… és akkor, ha éppen olyan kedve van, a macska megtámadja vagy a lábát, vagy a farkát, de nem igaziból, nem karmol vagy ilyesmi, csak belemegy a játékba. Az iskolában van, aki el se hiszi, hogy nekünk bernáthegyink is van, meg cicánk, meg tengerimalacunk. Csak aki már járt itt, és látta őket. És én, ha megcsináltam a leckém, nem unatkozom. – Én se! – szól közbe Anna. – Nekem nagyon kevés leckém van, és amíg Marci nem tanulja meg az övét, én nem is tudok játszani, pedig van ezer játékom. De olyankor fogom a tengerimalacot, simózom, ő meg örül… Felágaskodik az akváriumban és elkezd „uí”-zni, ha azt akarja, hogy foglalkozzunk vele. De amikor kiveszem, sokszor szivat engem, mert bepisil. Aztán szaladhatok a papírtörlőért…
Kényes kérdéshez érkeztünk: nincs mese, az állatok után bizony folyamatosan takarítani kell. Ez a feladat pillanatnyilag még a felnőttek dolga, de ők olyan lelkiismeretesen végzik, hogy a környékbeliek közül sokan megszólítják és megdicsérgetik őket.
– Én tudom, én tudom, miért kell felszedni a kutyakakit! – Anna lelkesen jelentkezik. – Mert a tévében láttuk, hogy vannak olyan oszlopok, ahova dobni lehet, meg mert meg is kérdezik az emberek, hogy van-e nálunk zacskó, hogy ne lépjenek bele, és hogy ne… ne piszkítsuk be a várost.
Elmondhatom röviden? – Marci megelégelte a lelkendezést. – Hogy ne szennyezzük a környezetet. Ennyi. Az pedig az ember dolga, nem az állaté.
Hát ennyi. Egy család, néhány állat és rengeteg szeretet, rengeteg ismeret és tapasztalat. „A legjobb iskola, amelyben az ifjú ember megtanulhatja, hogy a világnak van értelme, a természettel való közvetlen kapcsolat.” (Konrad Loren)

Szöveg: Simándi Júlia, Fotó: Miklóska Zoltán, Stylist: Soós Csilla
Ez a cikk az Éva magazin 2007. évi júniusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.