Győrffy Ákos: A művészetnek nincs értelme

Első verseit nagyjából 16 éves korában írta, egy szépirodalmi pályázaton pedig győzött is az egyik költeménye. Azóta érzi, hogy van értelme az írásnak?

Azt talán túlzás lenne állítani, hogy ekkor ismertem volna fel az írás értelmét. Mert valójában ma sem tudom, mi az értelme, hogy van-e értelme. De talán fel sem kell tenni efféle kérdéseket. A művészetnek nincs értelme. Legalábbis olyan értelemben nincs, mint mondjuk annak, hogy valaki szakács. Az említett pályázat egy középiskolai irodalmi pályázat volt, ahová a tudtomon kívül küldte el egy versemet az irodalomtanárom. Egy negédes, bánatos szonett volt. Azóta sem írtam szonettet. Mindenesetre az első díjjal járó pénzjutalomból a barátaimmal befröccsöztünk az azóta már nem létező váci Rév büfében.

 Miért kezdett írni?

Introvertált kamasz voltam, nehezen találtam kapcsolódási pontokat a világgal. Volt a természet és volt a zene, meg egy-két barát. Nagyon sok kamasz ír verseket, a legtöbbjük egy idő után abbahagyja. Én így maradtam, magam sem tudom, miért. Talán mert bizonyos kérdések azóta sem hagynak békén. Ez egyfajta irritáció.

Szálinger Balázs mondta a saját első közlése kapcsán – nem negatív értelemben –, hogy „húszévesen egy gyereknek, ha megjelenik egy verse egy folyóiratban, nem tudod neki megmagyarázni, hogy nem ő Petőfi Sándor”. Ön mit érzett, miután megjelent az első verse?

Balázsnak igaza van ebben, de talán nem is kell megmagyarázni egy pályakezdőnek, hogy nem ő Petőfi Sándor. Jó esetben majd rájön erre magától is. Rossz esetben nem, de ezen nem lehet segíteni. Először a nagymarosi önkormányzati lapban jelentek meg verseim 1995 körül, de az első „rendes” megjelenésem 1996-ban volt, a Magyar Naplóban. Bella Istvánnak vittem be a verseimet, aki közölt is néhányat belőlük. Sosem felejtem el, amikor a lapszámot megvettem a Nyugati pályaudvar aluljárójában. Olyasmit azóta sem éreztem. Talán csak az első könyvem megjelenésekor. Azt viszont hamar elrontotta a felismerés, hogy a könyv gerincére rosszul nyomtatták a Csóványos nevét. Kis cs-vel. Ettől picit összeomlottam.

Kik voltak a mesterei, mentorai?

Tényleg kívülről érkeztem az irodalomba, nem jártam bölcsész szakra, nem ismertem senkit. De magamnak is kissé meglepő módon nem is éreztem szükségét annak, hogy bárkitől tanuljak. Persze sokaktól tanultam, csak közvetetten, áttételesen. Leginkább úgy, hogy sok mindent összeolvastam. De személyes mentorom, mesterem sosem volt. Két ember mégis eszembe jut, igaz, kicsit már későbbről. Egyikük Keresztury Tibor, aki rendszeresen közölt az Alföld című folyóiratban és később a Literán, másikuk pedig Hafner Zoltán, aki a Vigiliában jelentette meg rendszeresen a verseimet, illetve nagy szerepe volt abban, hogy a Nem mozdul című könyvem a Magvető Kiadónál jelent meg 2008-ban.

Nagymarosról felköltözött Budapestre, mozgássérült gyermekekkel foglalkozott, majd szociális munkásként dolgozott hajléktalanszállón. „A periféria vonzott, azok az emberek, akik valamilyen határhelyzetben élnek. Nyilván nem függetlenül attól, hogy magamat is egyfajta határhelyzetben láttam mindig.” Hogyan mutatkozott meg ez a periferikus helyzet az ön életében?

Anyagi értelemben sosem voltam igazán periferikus helyzetben (csak annyira, mint a legtöbben, amikor a hónap utolsó hetére nem maradt egy vasam sem), a periferikus létezést másféle perspektívából látom a magam életét illetően. Alkatilag állok a periférián, mindig is ott álltam. Számomra sosem volt magától értetődő mindaz, ami a legtöbbünknek annak tűnik. Az életnek van egy eredendő megszokhatatlansága, legalábbis számomra. Ilyen alkattal elég nehéz részt venni a szociális interakciókban. Művészlélek, bambulós fajta, magának való gyerek – a többség ilyesmikkel szokta elintézni az ilyen alkatú embert. Ez pedig óhatatlanul a pálya széle felé kergeti őket. Vagy oda sodródnak. Ez a hely egyébként nincs ellenemre, sőt. Innen, a szélről jobban belátható a pálya. Ebből is ered, hogy mindig is közel éreztem magam azokhoz, akik a társadalom peremén egyensúlyoznak, mert bizonyos értelemben magam is ott egyensúlyozok.  

Amióta az eszét tudja, leginkább az foglalkoztatja, hogy nyelvet találjon, érvényes nyelvet ahhoz, hogy beszélni tudjon valamiről, ami nem emberi. De ebben a szándékban a nyelv mennyire marad meg emberinek?

Létezik emberen kívüli nyelv, csak azt a nyelvet az ember nem beszéli. A természet nyelvén nem értünk, bár számos olyan tudósítást olvastam már, amelyekben a természet nyelvét értő emberekről esik szó. Az archaikus társadalmakban bizonyára jó néhány ilyen ember akadt. David Abram Az érzékek igézete című remek könyvében jó néhány ilyen esetet megírt. Kanadai indiánok, akik értik a baglyok, a farkasok, a lazacok vagy épp a fenyők nyelvét. Irigylem ezeket az embereket. Nekünk legfeljebb a sugallatok maradtak, az álom és az ébrenlét határán lebegő homályos benyomások. Ha valaki sokáig járja az erdőt, és időnként képes az intenzív hallgatás mélyebb bugyraiban elmerülni, legalábbis közel kerülhet ahhoz, hogy fogalmat alkothasson az efféle kommunikációról. Egy bagoly tényleg beszélhet hozzánk. Nem emberi nyelven (bár ki tudja), hanem valahogy úgy, ahogy például a zene. Persze ez így homályos, nem is feszegetném tovább. A természet nem ember, ez tény.

A perifériára szorult emberekkel való foglalkozás, az ott élőkkel való megismerkedés mutatott utat a „nem emberi” felé?

Ellenkezőleg. Sokkal inkább a mélyen emberi felé mutatott utat. Amire szükségem is volt. Az emberi élet szédítő térfogatait tárta fel.

Azt hiszem, A távolodásban című kötetében a Szövegek T. J. hagyatékából verssorozat eltávolodik ettől az embertapasztalattól, és annál sokkal többet, valami tőlünk idegent mutat be.

T. J. úgynevezett őrült volt, egy hajléktalan, aki egyben pszichiátriai beteg is. Monológjai nagy hatással voltak rám. Valóban van ezekben a szövegekben valami idegenség. Kilógnak a megszokott keretekből, radikálisak, intenzívek. De nem mondható el ugyanez nagy versekről, nagy regényekről, nagy zeneművekről, nagy filmekről? Thomas Bernhard vagy Samuel Beckett regényei, Ezra Pound versei, Tarkovszkij filmjei vagy John Cage darabjai nem értelmezhetőek hasonlóképp? Ezek idegenek számunkra? Azt hiszem, nem, sőt. T. J. szövegei ugyanígy egyszerre idegenek és lenyűgözők, ugyanakkor mélyen ismerősek is. Egy sajátos logikából fakadó sajátos nyelvi szerkezet produktumai. Számomra T. J. szövegei arra is példák, hogy mekkora szabadsága van a nyelvnek. És ezzel együtt mennyire hajlamosak vagyunk beleragadni a sematikus, semmit sem jelentő nyelvi formulákba. Az, hogy őrült volt, számomra nem jelent semmit. Soha nem tartottam őrültnek. Inkább sámánnak tűnt, vagy egy kihalt nép utolsó, életben maradt tagjának.

Rahan című versében írja: „Minden a romlás jegyében áll.” Pusztul a világunk?

Nézzen csak körül, látni fogja. Pusztul, folyamatosan, egyre növekvő sebességgel. Nem szeretném felmondani a leckét a környezetpusztításról, a levegő, a föld és a vizek mérgezéséről. Tudjuk, tapasztaljuk. Az idézett versben a szülői ház pusztulásáról van szó, a gyerekkor helyszíneinek eltűnéséről. Szoktam mondogatni, hogy abban a pillanatban, amikor befejeződött a mostani házunk felújítása, el is kezdődött a pusztulása. De mindez törvényszerű, kár ezért sopánkodni, az anyagi világban előbb-utóbb minden elenyészik. A természet pusztulása viszont nem törvényszerű, ezt az ember idézte és idézi elő a maga mértéktelen mohóságával és érzéketlenségével. Nem kellene így lennie, mégis így van, ami minket minősít. Megrontottuk a Földet. A természetet viszont nem lehet elpusztítani, bármennyire is szeretnénk. Az univerzum egésze is természet. Néha elképzelek távoli bolygókat, ahol különös napfelkelték és naplementék váltják egymást, számunkra elképzelhetetlen lények élik a maguk életét e különös egek alatt, és mi soha nem fogjuk megpillantani ezeket a világokat. Megnyugtató erre gondolni. 

 „A költészetnek nem dolga válaszokat adni az univerzális kérdésekre.” De akkor mi a költészet missziója?

A misszió talán túlságosan terhelt kifejezés. Ha van dolga, akkor talán csak annyi, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy itt élünk a csillagok alatt, egy felfoghatatlanul nagy tér koordináták nélküli pontjában. Tulajdonképpen a végtelenben. A végtelenben élünk, erről ad hírt a művészet. A többit ránk bízza.

A teljes interjút a helyorseg.ma oldalán olvashatják el.