– Mikor kezdtél énekelni, és hogyan vezetetett az utad az előadóművészet felé?

– Szinte nem is tudok visszaemlékezni olyan időre, amikor az éneklés ne lett volna az életem szerves része, mert már egész kicsi koromtól kezdve természetes volt, hogy dalolásztam. Egy kedves emlékem például, mikor pici lányként ugráltam a nagymamám ágyán, és vele énekeltem. Vagy mikor az óvoda udvarán rohangáltunk és vidáman dalolásztunk a barátnőmmel. Az óvó nénik és a tanító nénik is felfigyeltek rá, hogy szép a hangom, így zeneiskolába kezdtem járni. Szerettem az éneket és a szolfézst is, de a gitárral, amit hangszerül kaptam, nem tudtam közelebbi barátságot kötni, ezért befejeztem a zeneiskolát. Tíz éves koromban aztán belecsöppentem a néptánc világába, ami magával hozta a népdalokat is. Nagy munka volt az énekkari hangképzést, amit addig ismertem, átnevelni népdalosra, de nagyon megszerettem. A néptáncos fellépéseknek köszönhetően érintett meg a színpad varázsa, ami annyira megfogott, hogy az előadóművészet, a tánc és az ének lett az életem főszereplője, egészen addig, amíg férjhez mentem és megszületett a kisfiam. Sok néptáncos a családalapítás után nem folytatja, 25 évesen én is úgy éreztem, hogy kiöregedtem.

– Hogyan találtál vissza, immáron édesanyaként az énekléshez?

– Nem sokkal a kisfiunk születése után elváltam, és ezután kezdődött az első igazán nehéz időszak az életemben. Az érettségin kívül nem volt végzettségem, de még elképzelésem sem, hogy mit csináljak. Sok mindent kipróbáltam, hogy az anyagiakat megteremtsem: voltam például titkárnő, takarítónő, aktmodell festőiskolában. Aztán nem sokkal 30 éves korom előtt az akkori párommal leültünk beszélgetni, és ő vezetett rá, hogy mindig is a hangom volt az, amivel a legnagyobb hatást tettem az emberekre, még akkor is, ha nem kifejezetten énekeltem. Például volt, hogy egy irodában dolgoztam recepciósként, és gyakran mondták a telefonban, hogy milyen kellemes a hangom. Ezután kezdtem el tudatosan járni ezt az utat, magyar népdalokat énekeltem, egy kazettát ki is adtam, amit árulni tudtam. Ezzel párhuzamosan útnak indultam, először Bécsig mentem, majd éltem Zürichben és egy München melletti kis faluban is. Utcazenéltem, de nem megélhetési nehézségek miatt, mint most itthon, mert kint nem olyan lenézett dolog ez, hanem teljesen elfogadott, hogy egy szép környezethez hozzátartozik az énekhang, és sok művész van az utcákon. Sok felkérést is kaptam ezáltal hivatalos, fizetett fellépésekre.

– De aztán a méhnyakrák diagnózisa forgatta fel az életedet…

– Igen, akkor már a 40 felé közeledtem, Svédországban életem a második férjemmel, és utólag visszagondolva látom, hogy több tényező is hozzájárult a rák kialakulásához. Egyrészt akkoriban nagyon egészségtelenül étkeztem, a férjem étrendjét követve rengeteg cukrot, szénhidrátot, feldolgozott élelmiszert fogyasztottam. A lelki oldalról pedig nagyon nem szerettem az ottani életemet. Mindig is imádtam csavarogni, utazni, még gyerekkoromban is szívesen táboroztam, nem írtam haza a szüleimnek, mint a társaim, hogy bárcsak otthon lehetnék. Svédország volt az első hely, ahol megismertem, hogy mi a honvágy. Stockholm pedig gyönyörű hely, mégsem éreztem jól magam, amin nyilván nem segített, hogy ez a házasság is halódó félben volt.

– Milyen terápiával gyógyultál fel?

– A diagnózis után azt mondták, hogy esetemben nem segít a kemoterápia és a sugárkezelés, hanem a műtét az egyetlen mód, amivel megmenthetik az életemet. Én pedig bíztam az orvosom szakértelmében, így rábólintottam. Azóta már rájöttem, hogy ez hiba volt, annyira korai stádiumban volt a betegségem, hogy más, kevésbé drasztikus módon is meg lehetett volna gyógyulni. De 2008-ban még nem lehetett olyan könnyen mindenféle információhoz hozzáférni, mint mostanság. Ha akkor utána tudtam volna nézni, hogy mit jelent a sok latin kifejezés a diagnózisomban, akkor valószínűleg másképp döntök. De nem hibáztatom az orvosomat, mert nagyon segítőkész volt, és biztos vagyok benne, hogy azért javasolta a műtétet, mert tényleg azt látta a legjobb gyógymódnak. Egyébként akkor tényleg úgy tűnt, hogy hamar felépültem. Hat héttel a kórház után már újra színpadon álltam egy nőnapi gálán. Még abban az évben két nagyobb fellépésre készültem, ami jót tett a testemnek és lelkemnek is. Az egyik régi táncegyüttesemnek, a Bartóknak 50 éves jubileumát ünnepeltük, és látványos műsorral léptünk fel a Müpában. Előtte pedig még Moldvában táncolhattam a Magyarfalusi Napok fesztiválon. Ezek annyira felébresztettek engem, hogy szinte eszembe sem jutott a rákbetegségem.

– Elsőre úgy tűnik, a műtét segített legyőzni a rákot, mégis azt mondod, hogy megbántad. Miért érzel így?

– Sajnos kialakult nálam egy viszonylag gyakori szövődmény, amiről anno nem tájékoztattak előre. Ha valakit rákkal operálnak, akkor nemcsak a daganatot, hanem általában az érintett szervhez, területhez közeli nyirokcsomókat is el szokták távolítani. Ez segít megelőzni a rák kiújulását, viszont tönkreteheti a nyirokrendszert, és nálam éppen ez történt. Nem azonnal alakult ki, hanem szépen lassan, megállíthatatlanul. Nyiroködémám lett, amivel akkor szembesültem, amikor elkezdett borzasztóan bedagadni a lábam. Az orvostudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan betegségről van szó, bár létezik már egy ígéretesnek tűnő műtéti eljárás, de az nagyon drága, és nem is garantált az eredmény, szóval egyelőre marad az, hogy fáslizom a lábam, tornázom, kenegetem. A nyiroködéma sajnos nem csak esztétikai probléma, bár nem tagadom, nőként nyilván nehéz elfogadni, hogy az egyik vádlim akkorára dagadt, mint más nőnek a combja. De sokkal nagyobb baj, hogy nem tudok hosszan egy helyben állni, sem ülni, emiatt rendes munkát sem tudok vállalni. Az elmúlt években többször megkaptam már, hogy biztos büdös nekem a munka, azért nem dolgozom, de ez cseppet sem igaz. Elmennék akár takarítani is, régebben is csináltam, de sajnos fizikailag képtelen vagyok rá az állapotom miatt.

– A táncról is le kellett mondanod a betegség miatt?

– Érdekes, hogy bár a mozgás általában véve nehezemre esik, a biciklizés és a tánc kivétel. Arra már korábban rájöttem, hogy a biciklizés jólesik, sőt jót is tesz, és ez nagy szerencse, mert megkönnyíti a közlekedésemet. De azt, hogy táncolni továbbra is tudok, csak nemrég fedeztem fel, mert már lemondtam róla. Hosszú évekig úgy éltem, hogy beletörődtem, nem fogok többé színpadon táncolni, aztán úgy alakult, hogy néhány héten belül kétszer is felléphettem, és ugyanúgy táncolhattam, mint 30 évvel ezelőtt. Ez óriási felismerés és boldogság volt.

– A rákműtéted után még kicsit visszamentél Svédországba, utána pedig éltél Csehországban és Ausztriában is, míg végül pár éve visszajöttél Magyarországra, hogy új életet kezdj, ám akkor jött a Covid, ami ellehetetlenítette a pályádat.

– Szomorú, hogy úgy alakult, hazajöttem, de gyakorlatilag azóta sincs saját otthonom, és kilátásom sincs, mikor lesz. A Covid-járvány minden előadóművésznek nehézségeket okozott, az én megélhetésemet pedig teljesen lenullázta. A korlátozások feloldása után sem a hozzám hasonló, kevéssé ismert művészeket hívták fellépni, szóval hosszú ideig elestem az ilyen lehetőségektől. Így visszatértem ahhoz, amit már ismertem: az utcazenéhez. Csak a helyzetem, a körülmények már teljesen mások, mint fiatalabb koromban, külföldön. Nehéz elfogadni és nehéz nap mint nap együtt élni azzal az érzéssel, hogy immáron ötvenen túl, amikor annyi csodás színpadot megjártam, most erre kényszerülök. Egy ördögi körbe kerültem, mert ugyan jelenleg ezzel tudom biztosítani, hogy legyen fedél a fejem fölött és étel a tányéromon, rontja az önbecsülésemet, az utcán éneklés testileg és lelkileg is elveszi az energiáimat. Az energiáimat, amit arra kéne fordítanom, hogy valódi fellépéseket, művészi lehetőségeket szervezzek. Azóta is próbálok kitörni ebből a helyzetből, de nehéz, amikor fagyban, szélben, kánikulában is ki kell menni énekelni.

– Berecz Péter, a Heti Napló szerkesztő-riportere is az utcán figyelt fel rád, mikor témát keresett a vizsgafilmjéhez. Hogy emlékszel vissza a forgatásra?

– A Deák Ferenc utca elején énekeltem két évvel ezelőtt, januárban, amikor odajöttem hozzám Péter. Elmondta, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul rendező szakon, ahol egy kisfilmet kell készítenie, és azt szeretné, ha rólam szólna. Kiderült, hogy már korábban látott, hallott énekelni, és akkor is elbeszélgettünk röviden, így jólesett a megkeresés. Magáról a forgatásról is nagyon szép emlékeket őrzök, kijöttek hozzám Kismarosra is, ahol akkor laktam, profi volt a hozzáállásuk, és a végeredmény szerintem egy nagyon szép dokumentumfilm lett. Ez sokáig nem volt nyilvánosan elérhető, csak idén év elején osztotta meg Péter, és azóta páran meg is kerestek ennek kapcsán.

– A családod támogatására nem számíthatsz? Említetted, hogy van egy fiad, vele milyen a kapcsolatod?

– A fiam mostanra felnőtt, 31 éves és Budapesten lakik. Kiskorában felváltva neveltük az édesapjával, például velem volt Bécsben és Zürichben, magántanuló is volt, majd hazajött, és itthon járt iskolába. A gimnáziumot velem, Svédországban végezte el, aztán felnőttként úgy döntött, hogy inkább hazajön, és azóta itthon lakik. Neki is voltak hullámvölgyei, de most már ő is végre a saját szakmájában, szoftverfejlesztőként és programozóként dolgozik. Örülök, hogy rendbe jöttek a dolgai, nem szeretnék számára teher lenni. Rajta kívül igazából a családból már csak az anyukám maradt velünk, ő viszont 82 éves, nyugdíjas, inkább nekem kéne segítenem őt, nem fordítva.

– Milyen kitörési lehetőséget látsz?

– Minden erőmmel azon vagyok, hogy több fellépésem legyen. Nemcsak szólóban, mert tagja vagyok a Filibili Projekt nevű duónak, amiben Kutas Ágnes hegedűs, énekes és dalszerző a társam. Korábban Csehországban léptünk fel, ahol májusban újra lesz két koncertünk, de nemrég lehetőséget kaptunk, hogy a hazai kulturális életbe is jobban bekapcsolódjunk. Nagy örömmel játszottunk a Vajdahunyad Kortárs februári kiállítás megnyitóján, mert ez egy színvonalas rendezvénysorozat, patinás helyen. Klacsmann Péter kurátor hívta meg a két kiállítót: Kőrösi Papp Kálmán festőművészt és Magyari Balázs szobrászművészt, és a kozmikus üzenetű művekhez főleg a La Strada című számunk illett. A körülbelül 200 résztvevő között sok neves alkotó is eljött, és örömmel érzékeltük, hogy a közönségnek tetszett a muzsikánk, így remélhetőleg lesz majd folytatása. De ezek mellett szívesen énekelek magán rendezvényeken is, akár szülinapokon. Akinek pedig nincs lehetősége elhívni vagy személyesen meghallgatni, azok a weboldalamon keresztül dobhatnak pénzt a virtuális kalapomba, vagy megvásárolhatják a felvételeimet, hogy kevesebbet kelljen az utcán vagy aluljárókban dalolnom. Nagyon szépen köszönöm, és remélem, sokaknak énekelhetek még.

Tudtad, hogy több híresség is az utcán élt, mielőtt befutott volna? Az alábbi galériában összegyűjtöttük, kik azok, akinek nehezen indult a karrierje: