Davide Martinelli: „Túl kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam, ki is volt valójában Marco Pantani”

Volt abban valami egyszerre érdekes és furcsa, amikor Marco Pantani halálának 20. évfordulóján pont azzal a volt versenyzővel reggelizhettünk együtt Bergamóban, aki gyerekként szinte naponta összefutott az olasz legendával.

Davide Martinelli, a Quick-Step és az Astana korábbi profija ugyanis úgy nőtt fel, hogy 8 éves korában hetente több alkalommal is összefutott Marco Pantanival. Az édesapja, Giuseppe Martinelli a Mercatone Uno sportigazgatójaként dolgozott, egészen fiatal kora óta követte Pantani pályafutását, 1998-ban együtt csinálták meg a nagy Giro-Tour duplát majd Garzellivel, Simonival, Cunegóval, Nibalival és Aruval is nyert háromhetest.

Vagyis Davide egy igazi kerékpáros családban nőtt fel, nem meglepetés, hogy profi lett. Ő is Colpack nevelés, tavaly még Cavendish csapattársaként tekert az Astanában, ettől az évtől kezdve pedig az MBH Bank Colpack Ballan sportigazgatójaként dolgozik.

Davide Martinellivel pont az olasz-magyar csapat februári, bergamói prezentációján futottunk össze, és miközben reggeli közben előhozta a Pantanis emlékeit, megjegyezte, hogy nyugodtan keressük, amennyiben kérdésünk lenne. Egy ilyen lehetőséget pedig nem szabad kihagyni.

Bukások mindig is voltak, de azt látni kell, hogy a mezőny nagyon felgyorsult, és ehhez a kerékpárgyártók minden „segítséget” megadnak. Nézzük meg az összes kiegészítőt, minden teljesen aero, vagy a tárcsaféket, ami sokaknak nagyobb biztonságérzetet adhat a jobb fékhatás miatt. De bukások ettől még lesznek, a fő oka pedig a sebesség. A versenyek végén szinte már megszokott, hogy síkon simán lehoznak 55-ös átlaggal 30-40 kilométert. Régebben csak az utolsó óra volt kifejezetten intenzív, manapság már egész nap óriási menés van, megállás vagy pihenés nélkül. Tíz éve még lobogtak a mezek, most az sem mindegy, milyen zokni van rajtad. A sok kis apróság pedig kiadja a nagy egészet.

Benne lehet, de szerintem nem ez a fő oka. Tíz éve, ha felkerültél a nagycsapatba, még kaptál időt, nem volt eredménykényszer, senki nem várt el semmi extrát tőled. Most viszont azonnal mutatni kell valamit, különben kikerülsz a sorból. Mindenki sokkal felkészültebb, mint régen, az internet tele van elérhető és hasznos infókkal, a 20 éves versenyzők úgy érkeznek meg a profik közé, hogy szinte mindent tudnak és készen állnak. Juniorként jó bicót kapsz, szerelnek neked, van edződ és rendelkezésedre áll a dietetikus. Ez már sok utánpótlás csapatnál megszokott dolog.

A fiatalok többsége kész versenyzőként érkezik meg a World Tourba és ezt a helyzetet a csapatok megpróbálják kihasználni, mivel eredménykényszer van. Ha jól mész edzésen, jók a számaid, próbálj meg versenyt nyerni, hiába vagy egészen fiatal. Illetve lenne még valami: a 18 éves srácok máshogy tekintenek a veszély fogalmára, mint azok a versenyzők, akik a pályafutásuk végén járnak, és mondjuk két gyerek várja őket otthon.

Nyilván extra, főleg azért, mert tíz éve U23-ban az olasz válogatott tagjaként én is versenyeztem a Coppin. Most meg ott ültem a kocsiban. Nem én voltam a vezető sportigazgató, Gianluca Valotti próbált tanítgatni, én végig őt figyeltem. Új helyzet volt, ilyet még soha nem csináltam korábban. De itt nagyon bíznak bennem, csak annyit mondtak, hogy csak figyeljek és tanuljak.

Apu annyit mondott, hogy elsőre ne hibázzak nagyot és csak figyeljek. Szerintem elégedett velem, nyilván akkor volt a legbüszkébb, amikor látott a profi mezőnyben tekerni. Nagyon örült annak, hogy eljutottam erre a szintre. Nálunk otthon, mikor gyerek voltam, csak kerékpárról meg a taktikáról volt szó, állandóan erről beszélt, szóval remélem ragadt rám valami. Így talán az újonc sportigazgatókhoz képest némi előnyből indulok.

Anyukád nem sajnálta, hogy miattad lesz még egy kerékpáros a családban?
Anyu is nagyon szereti a kerékpársportot, semmi gondja nem volt azzal, hogy profi lettem. A tesóm, Francesca évekig dolgozott az Astanánál, most a Tudornál van, nálunk mindenkinek van köze a kerékpárhoz. Sokszor folyamatosan úton vagyunk, hárman három különböző helyen dolgozunk, így Anyu olyan, mint egy jó sportigazgató: összefogja a családot.

Rengeteget. Amikor én ott voltam, mi voltunk a legjobb U23-as csapat. Elég megnézni a neveket, a Colpackból folyamatosan jönnek ki a jobbnál jobb versenyzők, és ez nem véletlen. Két fontos évet töltöttem a csapatnál, Antonio és Rosella, akik most is ott vannak a vezetőségben, folyamatosan támogattak, soha nem siettettek, és nem voltak irreális elvárásaik velem szemben. Szépen hagytak fejlődni.

Nem volt rajtunk nyomás, nem volt eredménykényszer, és pont az ilyen környezetben lehet igazán fejlődni. Akkor sem volt rossz hangulat, ha esetleg nem jöttek az eredmények. Idén is abban bíztunk, hogy előbb lesz meg az első győzelem, de bíztunk a srácokban, és tudtuk, hogy a hegyi edzőtábor sokat ad majd nekik. Lejöttek a magaslatról és Novak egyből nyert, Kajamini pedig kifejezetten jól megy. A srácok most ugyanolyan nyugodt légkörben dolgozhatnak, mint amikor én a Colpacknál voltam.

Nagyon sokat köszönhetek Matxin Fernandeznek, aki akkoriban a Quick-Step tehetségkutatójaként dolgozott. Intézett nekem egy tesztet a Bakala-centerben, ahol elég jó számokat hoztam, majd két nap múlva hatodik lettem az U23-as Roubaix-n. Nem sokkal később nyertem egy Európa-bajnoki bronzérmet, és mivel egész gyorsnak számítottam, bírtam az egynaposokat és megvolt a testalkatom hozzá, leigazoltak. De Matxin tényleg rengeteget segített, bár akkor már volt menedzserem is.

Azt nem mondom, hogy lehetetlen, de menedzser nélkül úgy tudod felhívni magadra a figyelmet, ha kifejezetten sokat nyersz. Tíz-tizenkét győzelem után nyilván észrevesznek. De egy jó menedzser, aki tényleg segít és hasznos tanácsokkal lát el, nagyon sokat jelent.

Nem is könnyű kiemelni valakit, de két nevet mindenképp mondanék: Boonen és Gilbert. Én őket fiatalabb koromban még a tévében néztem, aztán hirtelen csapattársak lettünk. Egyikőjükön sem érezted, még egy pillanatig sem, hogy mekkora sztárok, mennyit nyertek, de szerintem pont ettől igazán jó valaki: ha szerény és kellően alázatos. Ők pedig ilyenek voltak. Amikor Gilbert-rel beszélgettem, egy pillanatig sem éreztette velem, hogy valójában ő kicsoda.

Boonennel talán 3-4 közös versenyünk volt, ha jól emlékszem, 2017-ben Párizs-Brüsszelt nyertünk együtt. Tízévesen még láttam Roubaix-t nyerni a tévében, pár évvel később meg én húztam neki a sort. Ő is alázatos srác volt, olyan, mint manapság Wout vagy Mathieu. Nekem a mezőnyben, verseny közben igazán nagy sztárral soha nem volt egyetlen rossz tapasztalatom sem. Pedig ott vannak helyzetek, amikor nyugodtan rád ordíthatnának.

Cavvel ugyanaz a helyzet, mint az előbb említett két versenyzővel: alázatos, és egyáltalán nem érezni rajta, hogy milyen sok versenyt nyert már eddig. Sajnálom, mert a médiában sokszor tévesen festették le agresszív versenyzőként, de szerintem ez nagyon távol áll a valóságtól. A csapattársaként volt lehetőségem jobban is megismerni, mindenki elhiheti, hogy egyáltalán nem veszekedős vagy idegeskedő típus.

Nyilván mindenki máshogy dolgozza fel a rá nehezedő nyomást meg az állandó eredménykényszert, de én nagyon szerettem vele versenyezni. Amikor 2012-ben „próbajátékon” voltam a Sky-ban, talán egy közös versenyünk volt, a dán kör, ahol még szakaszt is nyert. De akkor még elég fiatal voltam, kis túlzással hozzá sem mertem szólni. Tavaly viszont sokszor voltunk szobatársak, egyszer nem láttam idegesnek vagy agresszívnek, állandóan kérdezgetett rólam. Mark tényleg egy nagyon jó ember.

Őszinte leszek, én túl sokat még nem tudtam tesztelni, pár alkalommal ültem rajta, de a srácok közül még senki nem panaszkodott, és ez beszédes. Ha gond lenne vele, arról már hallottunk volna. Mert a kerékpáros ilyen, mindenért képes panaszkodni.

Jól ismertem, de 8 évesen még nem fogod fel, hogy kivel is állsz szemben valójában. Persze, tudtam róla, hogy ki ő, de a mai fejemmel már azt mondom, hogy ennek gyerekként nem éreztem a súlyát. A nővérem kilenc évvel idősebb nálam, ő szerencsésebb volt, mert jobban helyre tudta tenni magában a Pantani-jelenséget. Én imádtam a kerékpársportot, ötéves koromtól néztem a versenyeket, mozgásról megmondtam, hogy ki van éppen a képen, de 8-9 évesen egyszerűen nem fogod fel. hogy mekkora dolog, ha Pantanival találkozol naponta.

Sztár volt, egy olyan versenyző, aki miatt tömegek mozdultak meg, bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna akkoriban, ha már létezik a közösségi média. Neki óriási hatása volt a szurkolókra. Sztárként kezelték, de én nem így tekintettem rá, mivel szinte naponta találkoztunk. Nekem ő egy teljesen normális versenyző volt, mint manapság Nibali. Ha elmegyünk együtt edzeni, majd utána elmesélem a haveroknak, ők teljesen készen vannak, miközben nekem ez egy átlagos dolog.

Abszolút, ő volt a szerénység mintaképe. Bár furcsán hangzik, de nekem pont ezért vannak róla teljesen átlagos emlékeim. Apuval nagyon jóban voltak, ő szinte a második fiaként tekintett rá, egészen fiatal korától ismerte, így nekem nem volt extra, ha mondjuk átmentünk hozzá vacsorázni.

Soha nem felejtem el a pillanatot, Aput hívták elsőként, amikor Marco meghalt. Nem hallottam magát a beszélgetést, de mégis egyből tudtam, hogy valami nagyon rossz történt. Neki ez olyan sokk volt, mintha az egyik fiát veszítette volna el.

Nagyon sok közös képem van vele, Apu sokszor felvitt a dobogóra, amikor Marco valahol versenyt nyert. Furcsa, de nekem elsőre mindig egy teljesen átlagos emlék ugrik be róla. Talán 8 éves lehettem, egy nyári este pont nála voltunk, épp indulni készültünk, én viszont még be akartam ugrani a medencébe. Apu leállított, Marco viszont kiharcolta nekem, és így maradtunk még egy kicsit.

Ezt a „medencés” pillanatot valahogy nem tudom elfejteni. Igazság szerint túl kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam, ki is állt előttem valójában.