Az oktatók és az oktatási rendszereket kormányzó politikusok egyaránt számos kihívással találják magukat szemben. Korunk egyik alapproblémája, hogy a tanítás tartalma, módja, illetve az oktatási rendszerek hogyan tartsanak lépést a tudományos ismeretek, a technológiák, a gazdaság és a társadalmak felgyorsuló változásaival. Fontos körülmény, hogy a világháló használata mind a gyerekek, mind tanáraik hétköznapi életének részévé vált, amivel a tanulási szokások és a kommunikáció preferált módjai is radikálisan megváltoztak. Minden ember azt szeretné, hogy gyerekének esélye legyen a boldogulásra, és egy méltányos oktatáspolitika úgy igyekszik válaszolni ezekre a kihívásokra, hogy minden gyermek egyenlő eséllyel férhessen hozzá a minőségi oktatáshoz, függetlenül attól, hogy hol él, milyenek a családi, szociális körülményei, a neme vagy lelki-fizikai egészségi állapota.
OECD vizsgálatok szerint egy-egy ország gyerekeinek átlagos teljesítménye a PISA-tesztekben annál jobb és kiegyenlítettebb, minél több pénzt fordít az adott ország kormánya a közoktatásra. A leszakadással küszködő gyerekek segítése az alsó- és középfokú képzésben kimutatható gazdasági hasznot is hoz. Ugyanakkor a kormányok számos országban az oktatáson és az egészségügyön spórolnak a nehéz időkben, vagy ezek kárára igyekeznek gazdaságuk fejlődését gyorsítani. A pénzszűke a munkakörülmények romlásához, az oktatásban dolgozók túlterheléséhez, kiégéséhez, pályájuk elhagyásához és ‒ részben emiatt is ‒ az oktatás minőségének egyre fokozódó romlásához vezet. Ezt az önerősítő folyamatot közelről ismerjük.
Mindennek tudatában idézzük fel az elmúlt hónapok oktatásügyet érintő történéseit. Miután december közepén Pintér Sándor belügyminiszter számos praktikus, a pedagógus társadalmat és a szülőket megnyugtatni kívánó tervről számolt be az Országgyűlés Kulturális Bizottságának, három, látszólag független szálon futnak az események. Az elsőként kibontott szál egy művi vitasorozat az oktatásban szükségesnek vélt konzervatív fordulatról. A negyedévente megjelenő konzervatív közéleti és kulturális folyóirat, a Kommentár decemberi száma „oktatás-nevelési témájú” sorozatba kezdett. A diskurzus nyitányául szolgáló, Orbán Balázs által jegyzett pamflet a miniszterelnök politikai igazgatójaként ismert szerző összegzése szerint a „nyugati oktatás” általános problémáival és a „további gondolkozás” lehetséges irányaival foglalkozik. Orbán Balázs azzal zárja írását, hogy az oktatásügyben nyilvános diskurzusra szükség van, de meg is határozza a vita lehetséges keretét: „ez a diskurzus a hasonló keretben felvázolt problémák és megoldás irányába tett javaslatok mentén, azok figyelembevételével folytatható le értelmesen.”
Az események másik szála a Mathias Corvinus Collegiumhoz kötődik. Egy februári brüsszeli, majd egy budapesti, a „klasszikus oktatás” ügyét előre lendíteni hivatott nemzetközi konferencia bőséges sajtóvisszhangja, médiamegjelenése hívta fel a figyelmet az MCC Tanuláskutató Intézetének ilyen irányú, hosszabb ideje folyó tevékenységére és a várható konzervatív oktatásügyi fordulat hátterének egynémely elemére. A harmadik szálról március közepén szerezhetett a közvélemény tudomást: a kormány a Ludovika Campus további infrastrukturális fejlesztéséről döntött, mivel a Nemzeti Közszolgálati Egyetem bölcsészeket is képző tanárképző kart és tanár-továbbképzési módszertani központot létesít, ahol 2025 szeptemberétől indul meg a képzés. A Jelen hetilap forrásai és az online Qubit portál Orbán Balázzsal készített interjúja szerint az NKE-n elitképzés folyik majd: kiscsoportos oktatás korszerű módszerekkel, kísérleti tantervvel és az egyéni igények figyelembevételével. A modellváltott egyetemek a regionális képzésekért lesznek felelősek, ami magyarázhatja a másik nagy vihart kavart hírt, vajon miért próbálják egyes egyetemek nagy hirtelenjében az elitgimnáziumok fenntartói jogát megszerezni.
Orbán Balázs igazgatja az istrángot, a gyeplő Orbán Viktor kezében van
Ki mozgatja a szálakat és milyen irányba? Hogyan viszonyulnak a beindított folyamatok a kor kihívásaihoz és az oktatás fent vázolt helyzetéhez? Az első kérdésre egyszerű a válasz. A vitaindító Orbán Balázs az összekötő kapocs. Egyszerre elnöke az MCC kuratóriumának, az NKE Tanácsadó Testületének és tagja az Orbán Viktor vezette négytagú Nevelésügyi Kormánybizottságnak. Míg Orbán Balázs, aki egyben a miniszterelnök tanácsadója is, igazgatja az istrángot, a gyeplő ‒ nem meglepő módon ‒ Orbán Viktor kezében van. A beindított folyamatok célját tekintve tehát alappal feltételezhetjük, hogy a gyakorlatilag egyeduralkodó miniszterelnök mer nagyot álmodni. Nem elégszik meg Magyarország kormányzásával, hanem a szélsőjobboldali erők szellemi vezetésére törekszik, amire nem sajnál sokat költetni a magyar adófizetők pénzéből. Erre mutat az „európai politikacsinálás konceptuális és normatív státuszával foglalkozó” MCC Brussels intézet működtetése, a magát vezető kelet-közép-európai tehetséggondozónak aposztrofáló MCC több nemzetközi konferenciája és bőségesen megfizetett vendégoktatói hálózata.
A miniszterelnök aspirációit szolgáló aktuális feladatokról többet tudhattunk meg az M5 tévécsatorna „Visszatérés a konzervatív oktatáshoz – Ez itt a kérdés” című műsorából. A vitavezető kérdésére reagálva Setényi János, az MCC Tanuláskutató Intézetének igazgatója elmondta, hogy 2022 óta figyelemmel kísérik az Európai Parlament állásfoglalásainak „a történelem elleni támadásait”, amikre „külön kötettel, konferenciával és nemzetközi hálózatépítéssel” őszre készülnek megfelelő választ adni. Az időzítés valószínűleg nem véletlen, ugyanis júliustól Magyarország miniszterelnöke lesz az Európai Unió Tanácsának soros elnöke. A nemzetközi tér meghódításának vágyához csatlakozik a „konzervatív” fordulat szükségességének meghirdetése a hazai oktatásban is. Az MCC és az NKE szellemi muníciójára alapozó nyomulás az oktatás teljes vertikumát érintené: a NAT átgyúrása az általános és a középiskolákat, a közszolgálati egyetemen kialakítandó új tanárképző kar és módszertani központ a hozzá csatlakozó gyakorlóiskolai hálózattal egyetemben pedig az egyetemi képzések tartalmát és az egyetemek közti erőviszonyokat változtatná meg radikálisan. Ideológiailag megbízható, jól kézben tartható párhuzamos új intézmények létrehozása a nagy hagyományokkal rendelkező intézmények háttérbe szorítása érdekében nehezen nevezhető konzervatív értékrendet követő cselekedetnek. Ellenben tovább szélesíti Orbán konzervatívnak és kereszténynek hazudott, valójában szélsőséges politikai és gazdasági hatalomkoncentrációra és extrém nézetekre alapozott mintaállamát.
Arra a második kérdésre, hogy miként viszonyul ez a kampány a kor kihívásaihoz és a magyar oktatás helyzetéhez, összefoglaló válaszként az adható, hogy tragikusan nem felel meg a kihívásoknak, mivel az oktatáson kívüli hatalmi törekvés eredménye. Nem a magyar oktatás általános színvonalát kívánja emelni, helyette a Nagy Nemzeti Átverés (NANÁ) címmel jellemezhető rendszerét szándékozik konzerválni, és mintául a világnak felmutatni. A meglebegtetett tervek elementáris felháborodást váltottak ki a közoktatás helyzetével foglalkozó civilek és szakértők széles körében. A közoktatásban már lezajlott döbbenetes mértékű kasztosodásról Radó Péter adott igen erőteljes interjút a Népszavának. A Civil Közoktatási Platform oldalán található egy linkgyűjtemény a gyakorló tanárok és szakértők tartalmi reflexióihoz. Ugyanott mutatta be Orbán Balázs pamfletjének inkoherenciáját Nahalka István egy hosszabb tanulmányban. Lannert Judit húsvéti levelében ábrákkal, adatokkal, számos hivatkozással támasztotta alá, hogy: „Az MCC Tanuláskutató központjának munkatársai pedig egy új szekta papjaiként segítik validálni ezt a narratívát, amely jól láthatóan nem csak félresöpri az összehasonlító kutatásokból, vagy a friss adatokból kiolvasható javaslatokat, trendeket, hanem a politikai célok mentén ideológiát gyártanak ahhoz, hogy a jövőben a kormány erre szánt forrásaiból sikerüljön létrehozni a kiválasztottaknak azt a csoportját, amelyik biztosítja a politikai elit hatalmi céljait és tovább erősíti az egyre merevebb társadalmi hierarchiát Magyarországon.” A múltba vezető és a jövővel megbirkózni tudó narratívák elemeit Lannert Judit közérthetően mutatta be a mellékelt táblázatban.
A cél: mintát adni a világnak
Arra a második kérdésre, hogy miként viszonyul ez a kampány a kor kihívásaihoz és a magyar oktatás helyzetéhez, összefoglaló válaszként az adható, hogy tragikusan nem felel meg a kihívásoknak, mivel az oktatáson kívüli hatalmi törekvés eredménye. Nem a magyar oktatás általános színvonalát kívánja emelni, helyette a Nagy Nemzeti Átverés (NANÁ) címmel jellemezhető rendszerét szándékozik konzerválni, és mintául a világnak felmutatni.
A kibontakozó kormányzati kampányban nem pusztán az iskolákról van szó, hanem a teljes oktatási vertikum „tehetséggondozásáról”, elitképzéséről, így az egyetemekről és a továbbképzésekről, vezetőképzésről is. Az MCC vendégoktatójának, Joanna Williamsnek Orbán Balázséhoz csatlakozó írása a Kommentárban a felsőoktatás leépülésének okát az oktatói attitűd, szerepfelfogás megváltozásában látja. Míg Orbán Balázs a feltételek hiányában nálunk elterjedni képtelen kompetenciaalapú oktatás jelentését forgatja ki, addig Williams a hazai szélesebb oktatói körökben teljesen ismeretlen együttérző (compassionate) pedagógia fogalmába ért bele mindent, ami csak egy konzervatív egyetemi oktatót meg tud hökkenteni. Valójában az a gondolat, hogy együttérzésre az egyetemi oktatásban is szükség lehet, a Covid-járvány alatt kapott nagyobb hangsúlyt, mivel nem pusztán a hallgatók betegsége adhatott méltánylandó okot felmentésükre bizonyos feladatok határidőre történő elvégzése alól, de családtagjaik, barátaik, csoporttársaik halála, betegsége vagy a járvány alatt a lehetőségeiket döntően meghatározó szociális körülményeik is. Az együttérző pedagógia összemosva a kritikai pedagógiával és az inkluzivitás követelményével Williams érvelése és a szerkesztői kiemelések szerint „a kiválóság ellen irányul”, „elnyomásközpontú terápiás nyelvezet” használatát követeli, „oktatásellenes”, „aláássa az egyéni autonómiát”, és „a tudományos szabadság ellensége”. A cikk végkövetkeztetése az, hogy „Az együttérző pedagógia az egyetem hagyományos céljait – a tudás és az igazság keresését és közvetítését – egy politizált, terápiás ethosz alá rendeli.” Joanna Williams cikkének illusztrációi szintén kisebbségekhez kapcsolódnak: „A felszabadítás pedagógiája” című kötet címlapja, radikális baloldali hallgatói molinók a pedagógustüntetésekről, szivárványszínű egyetemi sapka egy diplomaátadóról, mind a kisebbségellenes érzületekre épít. Az Orbán-rendszer ideológiai megalapozásának módszerét Nahalka István – egy Takaró Mihállyal készített interjú kapcsán megosztott blogposztjában – találóan így foglalja össze: „fogd rá az ellenfeledre, hogy egy kérdésben szélsőségesen gondolkodik, olyasmit mondj róla, amivel az emberek döntő többsége nem ért egyet, és cáfold meg jó erősen.” A Kommentár két vitaindító írása is ezt a módszert követi. Aki kíváncsi arra, hogy a „compassionate pedagogy” milyen ajánlásokat jelent a gyakorlatban azokon az egyetemeken, ahol ez egyáltalán szóba került, azoknak figyelmébe ajánlom a Chicagói Egyetem digitális oktatási módszerekkel foglalkozó munkatársainak gyakorlati tanácsait. Azoknak a kollégáimnak pedig, akik nem ideológiailag vezérelt áttekintést szeretnének kapni a témában, egy ausztrál pedagógiai folyóirat szerkesztőségi cikkét ajánlom.
A tanárképzés válsága
Mind Orbán Balázs, mind Joanna Williams egy kreált konstrukciót támad mint általános jelenséget. Ugyanakkor a felsőoktatás az egész világon válságban van. Az egyetemekre erőltetett hatékonysági mércék öncéllá váltak, ami mind az oktatás, mind a kutatás minőségét rontja. A válság alapvető okát a tiltakozó oktatók a piacosodásban, a vállalati irányítási módszerek térnyerésében, valamint a krónikus alulfinanszírozottságban látják, s nem egyes ideológiák elterjedésében. Ezzel szemben Orbán Balázs például azt írja, hogy „…a különböző woke- és genderideológiák az iskolákban és az egyetemeken (…) pontosan azt hirdetik, hogy az élet nehézségeit és igazságtalanságait egy felsőbb hatalom okozza, és leginkább egy felsőbb hatalom, mondjuk az állam eszközeivel kell megoldani, nem pedig egyéni fejlődés által. Ezzel azt üzenik a diákoknak és a hallgatóknak, hogy ők elnyomás és igazságtalanság áldozatai.” Williams pedig gúnyos éllel „az egyetemi oktatók és hallgatók által elszenvedett gyötrelmekről szóló vélekedések”-ről ír.
A válság a magyar felsőoktatást különösen sújtja, azon belül leginkább a tanárképzést. Négy évtizedig tanítottam tanárszakos hallgatókat, tanárokat „nehéz”, matekos tárgyakra: biostatisztikára, evolúciógenetikára. Ebből a perspektívából nézem a tanárképzés helyzetét. A tanárszakos hallgató ritka madár, és képzésük, továbbképzésük tapasztalataim szerint módszertani szempontból korszerűtlen. A bolognai rendszer bevezetése felemás helyzetet teremtett. Csapjuk a tucat-féltucat tanárszakos hallgatót a nem-tanárszakos hallgatók százaihoz? Mekkora luxus külön csoportokban tartani az előadásokat, gyakorlatokat, amikor kevés az oktató, túlterheltek, és előmenetelük nem azon fog múlni, hogy mennyit és milyen sikerrel oktatnak, hanem azon, hogy hány cikket publikálnak, és milyen tekintélyes az a folyóirat, ahol ezek megjelennek. Az állandó anyagi gondokkal küszködő, extrém módon alultervezett bértömegből gazdálkodó, ugyanakkor oktatóik megtartására törekvő tudományegyetemek nem engedhették és most sem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy tanárszakos tantervekre, kurzustervekre, az oktatók továbbképzésére annyi munkatársat és időt fordítsanak, ami a tartalom és az oktatási módszerek együttes átgondolásához, megvitatásához és azután a szükséges radikális változásokhoz vezethetne. Mindezek helyett pályázatok írására, kutatásokra és bérezésre fordítható külső források szerzésére kénytelenek ösztönözni az oktatóikat. Az oktatásfejlesztésre fordított uniós pályázati pénzek csupán csak régóta hiányzó egyetemi jegyzetek kiadását tették lehetővé, és a költségvetési lyukak betömködésére szolgáltak. A pályázatok kifutása után az oktatás-módszertani fejlesztések fenntartására már nem jutott forrás.
Ebben a helyzetben akár örülhetnénk is, hogy a kormány végre tetemes összegeket szán a tanárképzés fejlesztésére, ha nem „hivatásrendi” tanárképzést akarna indítani ahelyett, hogy a nyomorúságos hagyományos tanárképzés reformjához teremtené meg a feltételeket. De erről szó sincs. Orbán Balázs azzal ütötte el a Qubit újságírójának az ELTE-n folyó tanárképzés perspektívájára vonatkozó kérdését, hogy „az NKE-n hivatásrendi képzés zajlik; (…) Szerintem nagyon jó, hogy a feladataikat szintén állami munkarendben végző tanárok képzése is megjelenik. (…) Az ELTE és az NKE ilyen szempontból nem alternatívái egymásnak, hanem más megközelítésben dolgozó intézmények.” Orbán Balázs úgy tesz, mintha azonos esélyekkel rendelkező intézményekről lenne szó, miközben a kormány kezében van az összes eszköz, amivel egyre egyenlőtlenebbé teszi az egyes intézmények fejlesztési esélyeit. Hat civil oktatási szervezet már 2021 júliusában arra hívta fel a figyelmet, hogy a „pedagógusképzésben a tartalom mellett egyébként sokkal nagyobb gond, hogy a felsőoktatási intézményekben az oktatási tevékenység másodrendű, mélyen alulfinanszírozott, alacsony presztízsű. És arról nem hallottunk, hogy ezen a finanszírozáson javítani szeretnének.” Hasonlóképpen, a finanszírozásban látja az egyik alapproblémát az új tanárképző kar létrehozása ellen tiltakozó három érintett szakszervezet. Megalapozottabbnak tartanák, ha „lenne egy olyan hosszútávú intézkedéscsomag, amely a tanári pályát tartósan vonzóvá teszi, a hagyományos képzőhelyeket erősíti, megújulásukat segíti.”
Az NKE-n kialakítandó tanárképző karra is vonatkozó salátatörvényt már be is nyújtották az Országgyűlésnek, szokás szerint hatástanulmányok és széleskörű szakmai, valamint társadalmi egyeztetés nélkül. Kapkodásról és előkészítetlenségről árulkodik, hogy míg Orbán Balázs a Qubit vele készített interjújában bölcsész tanárképzésről beszélt, Veszelszki Ágnes, az NKE tanárképzésért felelős rektori megbízottja földrajz és komplex természettudományi tanári szakok létesítését is említette az Eduline tudósítójának egyazon napon. A szűk körben tárgyalt, számos szakértő által kifogásolt, gyenge szakmai lábakon álló elképzelések semmiféle garanciát nem nyújtanak arra, hogy a hangoztatott cél megvalósul, és minőségi tanárképzés indul az NKE-n, bármekkora összeget is pazarolnak rá.
Újra áttekintve a történéseket, változatlanul úgy látom, hogy Orbán Viktor személyes nemzetközi térnyerési ambícióinak szolgálatában álló ultrakonzervatív ideológiai offenzíva folyik magyar családok tömegeit segítő méltányos oktatáspolitika helyett. Világos, hogy „miért engedik felgyűlni a bajt”, miért hagyják tanárok, oktatók, iskolások, diákok és hallgatók tömegeit rossz, korszerűtlen körülmények között küszködni, ami nyilván teljesítményromlással jár, miközben a kiválasztottak négycsillagos szállodába járhatnak külföldi téli táborba.
