Feltéve, de meg nem engedve a megvalósulást, mit ígér egy föderális Európa? Kevesebb politikát, viszont erősebb intézményeket és bőséget eredményező liberális gazdaságot. Magyarán a demokratikus döntéshozatal helyett technokrata elituralmat, a politikától való eltávolításért cserébe az emberek szükségleteinek nagyvonalú kielégítését, amely szükségleteket persze szintén a technokrata elit gerjesztené és kontrollálná. Egy ateista, materialista „isten” országának eljövetelét, amire Marx is jóváhagyólag bólogatna, ha élne. Nem véletlenül van szobra a szülőhelyén.

Hirdetés

Egy további kérdés: mi érdeke fűződik Amerikának a föderalista know-how átadásához? Ahhoz, hogy ebbe a projektbe a világ leggazdagabbjai nem sajnálnak irdatlan pénzeket befektetni, a befolyásos intézményekben és az érintett országokban kiterjedt ügynökhálózatot működtetni? Az indíték nem más, mint a nyers birodalmi és üzleti érdek: nagyszámú, többé-kevésbé még szuverén, akadékoskodásra hajlamos európai ország lecserélése egyetlen függésben tartott, alkalomadtán korrumpálható, nem szuverén európai döntési központra, amely kész kiszolgálni a birodalom gazdasági, katonai érdekeit. Például az energiabeszerzési forrását átterelni Amerikába – kerül, amibe kerül –, vagy hadba szállni Ukrajnában egy éppen regnáló amerikai adminisztráció késztetésére. Mert az amerikai iránymutatás sem állandó ám, és nem csak a külpolitikában, ami most – a 2024. évi amerikai elnökválasztás előtt – különösen kényes probléma. Csak győzze követni a szolgalelkű Európa a valószínűleg éles amerikai irányváltást!

Akadékoskodók

Honnan jöhetnek reménykeltő „akadékoskodók”? Esetenként a gazdasági-pénzügyi integráció déli kárvallottjai, vagy a túlcsorduló migránsáradat nyugati célországai, vagy talán a túlzott ukrajnai elköteleződés vesztesei közül, de történelmi tapasztalatuk alapján leginkább a volt szovjet szatellit országokból. Igaz, hogy vonzó számunkra a nyugati bőség, és még sokáig rossz emlék a szovjet elnyomás, de az évszázados tatár, török, Habsburg-, német, orosz, szovjet alávetettség után drágább nemzeti kincs számunkra a szuverenitás, mint a szerencsésebb múltú hedonista nyugati országok számára. És a marxizmus sulykolásától felszabadulva bizalmatlanabbak vagyunk egy újabb ideologikus projekttel szemben. Figyelmeztető lehetett számunkra az is, ahogy a haszonéhes nyugati cégek rácsaptak nemzeti kincseinkre, piacainkra a vasfüggöny elbontása után.

Mindemellett megtisztelő optimizmus volt Molnár Tamás részéről csoportos „akadékoskodást” feltételezni rólunk, kelet-európai országokról. Kár, hogy ez az optimizmus egyelőre tartósan csak Magyarország és időnként egy-egy régiós társország esetében igazolódott. Mint ahogy nem igazolódott optimizmus volt a szerzőtől az is, hogy Nyugat-Európa kitartóan lázadozni fog a homogenizálás, ideológiai megszállás és jövőjének elzálogosítása ellen. Molnár Tamás optimizmusára rácáfolva a föderalizáló technokraták, illetve mögöttes mozgatóik igenis elég erősek ahhoz, hogy „entitásokat manipuláljanak, mozgassanak” a kívánt cél irányába, és ehhez nincs szükségük „Brüsszelből küldött kéksapkásokra”. Sokkal kifinomultabb és hatékonyabb módszereik vannak rá. Sajnálatos aktuális példa Lengyelország.

Korábban írtuk

További – az előbbivel ellentétes és sajnos egyelőre meg nem engedhető – feltevés lehetne, hogy kudarcot vall az európai föderalizáció. Reális alternatíva volna-e ebben az esetben a „nemzetek Európája” koncepció? Kérdezzük ezt különös tekintettel Nyugat-Európára: alkalmasak-e még az amerikai fogyasztó életmódban szétmorzsolódott nemzettudatú, párhuzamos migránstársadalmakkal terhelt országok arra, hogy a nemzetek Európájának építőelemei legyenek? Ahol a múltat végképp eltörölni jelszó ezúttal Amerika felől hódít. Alkalmas-e erre a meghatározó súlyú, ugyanakkor magát örök bűntudatra ítélő Németország, ahol egy kancellár képes volt viszolyogva félretenni a nemzeti zászlót egy választási összejövetelen, és ahol elég csak kiejteni a nemzet szót, és máris ugrik rá a terrorista Antifa cinkos kormányzati közöny mellett?

Új műsorhoz új férfi kell – énekelte Latabár Kálmán a Csárdáskirálynőben. A nemzetek Európája felé történő esetleges irányváltást államférfiak – és persze hasonló kvalitású nők – volnának képesek végrehajtani, nem pedig a birodalmi gazdának behódoló, kontraszelektált, korrumpálható, hatalom- és pénzéhes ügynök-bürokraták, akik kiválasztásában előny, ha van némi vaj a fejükön, mert akkor korlátlan szolgálatkészségre zsarolhatók. Már Molnár Tamás is szkeptikus volt e feltétel teljesíthetőségét illetően: már az akkori vezetőket is úgy jellemezte, mint akik elfecsérlik nemzetük erő- és tekintélytartalékait, problémák láttán pedig rutinszerűen nemzetek feletti megoldásban gondolkodnak. Azóta felnőtt egy új generáció, és a helyzet csak rosszabbodott. Hiába a közelgő uniós választás, ha a szavazók nagy része is identitáshiányos, manipulálható, fogyasztásorientált tudatú, ráadásul növekszik a „civilek” (értsd: választói legitimitástól mentesek) befolyása.

Veszélyes idők

Mint minden mesterséges politikai intézmény, államalakulat, az egyesült Európa-projekt mögött is az a fajta technokrata felfogás húzódik meg, amely nem törődik az ember, az emberi közösségek természetével; korlátlan alkalmazkodóképességet vár el tőlük. A kudarcos bolsevik próbálkozás után egy újabb – ezúttal amerikai ihletésű – társadalmi kísérlet tanúi vagyunk, és csak remélhetjük, hogy ennek kevésbé leszünk szenvedő alanyai. A kilátások nem biztatók, mert az se jó, ha a kísérlet sikeres – egy még józanul gondolkodó európai számára taszító az élet amerikai módja –, de az is bajjal jár, ha az „átültetés” ellenállásba ütközik, mert akkor a projekt brüsszeli, strasbourgi végrehajtói működésbe léptetik a diktatórikus eszközöket, jogi eljárásokat és a pénzügyi zsarolást, mint ahogy azt a magyar példa mutatja.

Mint ahogy előbb-utóbb diktatórikus eszközök bevetését teheti szükségessé az egyidejű identitás- és népességcsere által gerjesztett feszültség, anarchia is. Áthidalhatatlan és erőszakkal fenyegető önellentmondás feszül beilleszkedni nem kívánó muszlim tömegek becsábítása és egy új – alapvetően szekuláris – európai identitás megvalósításának szándéka között, mint ahogy önellentmondás feszül a túlhajtott női egyenjogúsítás és nőket alávető társadalmi beállítottságú migránsok befogadása között is. Az egyidejű identitás- és népességcsere között feszülő ellentmondás annyira nyilvánvaló, hogy indokolt e mögött társadalomromboló rosszhiszeműséget feltételezni.

Molnár Tamás három évtizeddel ezelőtti európai jövőképe mindemellett alapvetően optimista. Elkerülhetetlennek látja ugyan a gazdasági integráció nyomán a politikai entitássá válást, és azt is előre jelzi, hogy ez hosszabb-rövidebb ideig amerikai kottából, amerikai minta szerint fog végbemenni. De könyvében bemutatja ennek a történelmi gyökerek nélküli, mechanikus modellnek a korlátait is önmagában, és különösen az Európába, ebbe az amerikaitól lényegesen különböző környezetbe történő átültetésnek a versenyhátrányát. Feltételezte akkor, hogy van még Európában annyi szellemi és lelki erő, hogy mindezt felismeri, és képes az egységesülésnek, politikai entitássá válásnak inkább Európa testére szabott útjára áttérni. Kihasználja Amerikával szemben saját versenyelőnyét. Azt, hogy nem mesterséges képződmény, hanem szerves fejlődés áll mögötte, két évezredes szellemi, keresztény hagyomány, nemzetek lelkesíteni is képes, sok évszázados történelme és kultúrája. Társadalmi „élőlény”, nem pedig gépi mechanizmus. Platón vagy számítógép – tömören így állítja Európa elé az alternatívát a szerző.

Európa bűnhődik

Megdöbbentő látni, hogy a hivatkozott tanulmánykötet első megjelenése óta mennyire céltudatosan és sajnos sikeresen rombolta az ellenerő az Európának esélyt adó versenyelőnyt. A Jelenések könyve apokaliptikus lovasaihoz hasonlítják újabban e támadások eszközeit, módjait. Csak felsorolva, kifejtés nélkül: migránsáradat, Covid, illetve a nemzeti szuverenitás annak ürügyén tervezett korlátozása; a nemzeti történelem oktatásának lecserélése egy célra orientált, hamis ideológiával; genderőrület és a vallásokat vegyítő szinkretizmus (az egyik a nemi, a másik a keresztény identitás gyengítését célozza). De idetartozik – minden jótéteménye mellett is – az internet is, különös tekintettel az okostelefonra, amely képernyőfüggővé tesz, valamint a készpénz kiszorításának terve. Az előbbi az ember szellemi, az utóbbi az életmódbeli integritását veszélyezteti.

Európa az elrontott és bűnös XX. századáért szuverenitása elvesztésével bűnhődött és bűnhődik. Képes lesz-e ebből az alávetett állapotból kitörni és egyesülési folyamatának irányítását saját kezébe venni a XXI. században? Képes lesz-e európai civilizációs örökségét, eredeti identitását megőrizni? Lesz-e szövetségese mindebben a kicsiny Magyarországnak és a csak spirituális befolyású Vatikánnak? Ezek a magyar történész-filozófus három évtizeddel ezelőtti tanulmánya által ihletett, ugyanakkor húsbavágóan időszerű jelenkori európai és magyar kérdések.

De mindennél fontosabb sorskérdés most, 2024 tavaszán – e sorok írásának idején – az, hogy sikerül-e megálljt parancsolni az európai háborús hisztériának. Rémisztő déjá vu érzést keltenek a napi hírek; mintha a XX. század borzalmas világháborúit megelőző évek ismétlődnének. Képesek-e a háborús uszítók visszafordíthatatlanul világháborúba (atomháborúba?) torkolló folyamatot gerjeszteni, mielőtt a júniusi európai parlamenti választások esetleg újrarajzolják Európa politikai térképét? Javunkra válik-e Európa függősége Amerikától arra való tekintettel, hogy novembertől talán más szelek kezdenek fújni onnan az ottani elnökválasztás után? Sorsdöntő hónapok következnek.